„...odaadni életemet szeretetből” – Lisieux-i Szent Teréz kis útja

,,A küldetésem csak most kezdődik.
Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent...,
hogy megmutassam a lelkeknek az én kis utamat.
A Jóisten mindent meg fog tenni, amit akarok,
hiszen én soha semmit nem tettem az Õ akarata ellenére.
Igen, én rózsaesőt fogok hullatni az emberekre!''

Teréz 1873. január 2-án született a franciaországi Alençonban, a család kilencedik gyermekeként. Édesanyját korán elvesztette. 1883-ban súlyosan megbetegedett, de pünkösd napján – elmondása szerint – megjelent neki a Szűzanya, rámosolygott és meggyógyította. Már egészen kicsi korától vonzotta a szerzetesi pálya. Két testvérét követve, külön engedéllyel, 1888. május 9-én, 15 évesen lépett be a lisieux-i kármelita kolostorba, jóllehet elöljárói és édesapja korainak tartották e lépést.

„Jézus Krisztust mindennél jobban kell szeretnünk” – mondta. 1890. szeptember 8-án kelt írásában Jézustól a szív és a test vértanúságát kérte, s azt, hogy az Úr tanítsa meg rá, mit jelent az Õ menyasszonyának lenni. Minden szenvedést örömmel fogadott; a legsötétebb lelki szenvedéseken ment keresztül. „Dalolok, mindig énekelni fogok, akkor is, ha rózsáimat tövisek közül kell szakítanom, és az énekem annál szebb lesz, minél hosszabbak és hegyesebbek a tövisek!''

1886 nagypéntek éjszakáján megtudta, hogy halálos beteg. Ettől kezdve készült a találkozásra, mennyei hazájába. Miközben félelmetes kísértéseket élt meg hit és remény kérdéseiben, és állandó fizikai fájdalmak gyötörték, nem szűnt meg társaival törődni, bízni és mosolyogni. „Küldetésem csak most kezdődik” – írta halála előtt. „Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent..., hogy megmutathassam a lelkeknek az én kis utamat.”

Rajongva szeretett édesapja halálát követően, elöljárói utasítására, 1895-ben elkezdte írni gyermekkori emlékeit, Egy lélek története címmel. 1897-ben elöljárója összegyűjtötte Teréz különböző mondásait, e gyűjtemény 1926-ban Az utolsó szavak címmel jelent meg.

A XVI. században élt Avilai (Nagy) Szent Teréztől megkülönböztetendő Kis Szent Teréznek is nevezett kármelita szerzetes 1897. szeptember 30-án halt meg Lisieux-ben. 1923-ban avatták boldoggá; szenttéavatására 1925-ben került sor. Ugyanebben az évben december 14-én a missziók fővédőszentjévé nyilvánította a pápa. II. János Pál pápa 1997-ben, a párizsi Ifjúsági Világtalálkozó záró szentmiséjén bejelentette: még abban az évben, október 19-én, a missziók vasárnapján ünnepélyes keretek között egyháztanítói rangra emeli Lisieux-i Szent Terézt – így Avilai Szent Teréz és Sziénai Szent Katalin társaságában ő a harmadik női egyházdoktor.

*

A Teréz mutatta kis út mindenkinek a saját útja. „Ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban” – fogalmazott a Lisieux-i szent.

Vágyát, hogy egyedül Istené legyen, már egy gyermekkori játéka jelezte. E játékot ő remetének nevezte: hazafelé menet az iskolából az út egy szakaszát behunyt szemmel tette meg. „Szeretnék felvonót találni, amely egészen Jézushoz visz fel, mert nagyon kicsiny vagyok ahhoz, hogy a tökéletesség lépcsőin kapaszkodjam felfelé.”

„Kisgyermeknek maradni a Jóisten előtt azt jelenti, hogy elismerjük semmiségünket, mindent a Jóistentől várunk, mint ahogy a kicsi gyermek is mindent apjától vár. Azt jelenti, hogy semmiért sem nyugtalankodunk... Tudtam, hogy képtelen vagyok biztosítani életszükségletemet, a mennyei örök életet. Tehát mindig kicsi maradtam, és így nem volt más foglalkozásom, mint az, hogy virágot szedjek, a szeretet és áldozat virágait, és hogy felajánljam azokat a Jóisten tetszésére. Kicsinek lenni még azt is jelenti, hogy erényeinket nem tekintjük saját erőnkből fakadónak, hanem felismerjük, hogy ez a Jóisten kincse, amit kisgyermeke kezébe ad, hogy akkor használja fel, amikor szükségét érzi. Végül azt is jelenti, hogy nem csüggedünk el hibáink miatt, mert a gyermekek gyakran elesnek, de túl kicsik ahhoz, hogy nagy bajt okozzanak maguknak.”

Magyar Kurír