Ráchel ma is siratja gyermekeit – Ökumenikus imaóra a meghalt menekültekért

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A hívek között jelen voltak Marie Antoinette Sedin, a Palesztin Nemzeti Hatóság budapesti külképviseletének vezetője és Paolo Michele di Giandomenico, az olasz nagykövetség tanácsosa. Eljöttek és gyertyát gyújtottak az áldozatokért azok a pakisztáni, jemeni, iraki, kubai menekültek, akiket a Szent Egyed közösség tagjai rendszeresen látogatnak a bicskei menekülttáborban.

Székely János püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottságának elnöke nyitotta meg az imádságot azokért az emberekért, akik biztonságos földrész felé menekültek, és a remény útján odavesztek. „Fogadd be őket, Urunk, mint fáradt nyájat a mennyei akolba, vedd válladra, kötözd be sebeiket, és üdítsd fel őket. Az evangélium fénye ragyogja be közöttünk élő emléküket, rázza fel a lelkiismereteket, és ösztönözzön mindenkit a szeretetre, együttérzésre, befogadásra” – fohászkodott.

Fabiny Tamás evangélikus püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke a Márk evangéliumából felolvasott történethez fűzte gondolatait, amelyben Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy engedjék hozzá a gyermekeket.

Az elmúlt húsz évben tízezrek fulladtak tengerbe azok közül, akik háború, éhínség, zsarnokság elől menekültek, egy emberhez méltó élet reményében indultak el hazájukból. Minden áldozatra kegyelettel és imádsággal emlékezünk – kezdte beszédét az evangélikus püspök.

Emlékeztetett arra, hogy Jézus magához hívta és megáldotta a gyermekeket. Fabiny Tamás felhívta a figyelmet azoknak a gyermekeknek a kiszolgáltatottságára, akik a Közel-Keletről, Afrikából vagy a világ más részeiről útnak indulnak.

A remény hajtja a családokat, akár a háborúk elől, akár a jobb élet reményében kelnek útra. Láttuk mi is ezeket a gyerekeket – idézte fel a püspök. – Láttuk a kicsiket kendőben az anyjukra kötözve, apjuk vállán, és volt olyan is, aki egyedül indult útnak. Láttuk őket Magyarországon is, nagy szemekkel figyeltek a buszok, vonatok ablakából, szüleiknél keresték a biztonságot – nekik talán már valóra vált a reményük.

Fabiny Tamás emlékeztetett arra a szír kisfiúra, aki Aleppóban egy bombatámadás miatt súlyos égési sérüléseket szenvedett, és a budapesti Bethesda Gyermekkórházban kezelték.

Láttuk azokat is, akik nem értek célba – tette hozzá a püspök. – Soha nem szabadulunk a hároméves Ajlan Kurdi halott kis testének látványától. Neki szaladgálni, játszani kellett volna biztonságos környezetben, mint más gyerekeknek, ehelyett a hullámok között feküdt a teste.

Fabiny Tamás emlékeztetett arra is, hogy legalább négy gyerek volt abban a hűtőkocsiban is, amelyben hetvenegy menekült halt meg Ausztriában, akiknek esélyük sem volt a túlélésre, hiába kiáltoztak az anyák. „Ráchel siratja gyermekeit, és nem tud vigasztalódni. Ráchel ma is siratja gyermekeit” – tette hozzá.

Az evangélikus püspök felidézte az ó- és újszövetségi alakok példáját, akik siratták gyermeküket: Jeremiás könyvében Ráchelt, aki gyászolja fiait; a careftai özvegyet, aki maradék lisztjéből lepényt süt Illés prófétának; a gyermeke gyógyulását kérő kánaáni asszony sikolyát; a fia gyógyulásáért könyörgő apa kétségbeesését; a zsinagógai elöljárót, aki azt kéri Jézustól, tegye rá a kezét halott leányára.

Az Újszövetségben mindenki egyaránt Jézushoz fordult, csakis benne hittek, ismerték a szavát: „Engedjétek hozzám a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa.” De Jézus mást is mondott – figyelmeztetett Fabiny Tamás –: „Aki befogad egy ilyen kisgyermeket, az engem fogad be, aki pedig megbotránkoztat egyet a kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.”

Annyi malomkő nincs is a világon, amennyire most szükség volna – tette hozzá. – A szent családnak is menekülnie kellett, Jézus tudta, mit jelent a számkivetettség. Az ő sorsa ismétlődött meg az ókorban a keresztényüldözés során, a középkorban a pogromok közepette, 1944-ben a koncentrációs táborokban, azok sorsában, akik 1956-ban a szovjet tankok elől menekültek, annak a párizsi fiatalasszonynak a sorsában, aki várandósan az ablakpárkányba kapaszkodva menekült a terroristák elől…

Fabiny Tamás végül felidézte az esti ima egyszerű szavait: „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tied nyitva, atyám, amíg alszom, vigyázz reám.” A püspök kérte az Urat, fogadja magához a kicsi Ajlan Kurdit, és vigyázzon kis testvéreire, hogy nekik ne kelljen a tengerben, a kiszáradt földön vagy szögesdrótok között meghalniuk, hogy ne zuhanjanak le az ablakpárkányról, ne váljon koporsójukká az anyaöl. Kérte, hogy a végtelen hosszú éjszakában jó szívvel, reménységgel tudjunk imádkozni: „…mikor a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel.”

Az igehirdetés után megemlékeztek a halottakról: arról a 26 ezer emberről, akiknek nem ismerjük a nevét, de a történetük fel van jegyezve az Úrnál, és azokról, akiknek ismerjük a történetét. Szőke Péter, a Szent Egyed közösség magyarországi vezetője sorolta azokat a történeteket, amelyeket ismerünk, majd gyertyát gyújtottak az emlékükre.

Megrendítően hatottak a felsorolt nevek: immár nem arctalan tömegről volt szó, hanem olyan emberekről, akiknek arcuk, nevük, történetük van: Ajlan Kurdi és Sarah, akiket szeptember 17-én találtak holtan a tengerparton; a hetvenegy menekült, akik a hűtőkocsiban fulladtak meg; három guineai testvér és nyolcszáz sorstáruk, akik április 19-én vesztek oda az utóbbi évek legnagyobb hajótörésében; harminc nigériai, akiknek felborult a gumicsónakjuk; azok a férfiak, akiket Bulgáriában vonat ütött el; az elefántcsontparti és szír menekültek, akik végkimerülésben haltak meg a tengeren hányódva; egy szíriai kisgyermekes család, akik a Boszporusz szorosnál vesztek a tengerbe; öt kongói felnőtt három kisgyermekkel, akik Marokkóból a Kanári-szigetek felé tartottak; szudániak, akiket halálra gázolt a kamion, amelyre felkapaszkodtak…

Az elhunyt menekültekről való megemlékezés után Székely János püspök fohászkodott. Kérte az Urat, vegye el az emberi szívekből a gyűlöletet, a hatalomvágyat, tegye szelíddé, igazságossá, bölccsé az embereket, hogy számtalan háború után elkezdődjön a békesség korszaka. Imádkozott Istenhez a közel-keleti népekért, hogy meglássák egymásban a testvért; az üldözött keresztényekért, óvja meg otthonaikat, templomaikat, életüket; muszlim testvéreinkért, hogy óvja életüket és adjon szívükbe irgalmasságot, tisztelet a más vallásúak iránt; Afrika népeinek békéjéért.

A közös imádság előtt mindenki meggyújthatta az emlékezés mécsesét Krisztus ikonja előtt, majd a Miatyánk után Székely János püspök békeölelésre hívta a híveket: „Keresztény, muzulmán és minden más hitű menekültek békét kérnek. Ennek a mindennél értékesebb ajándéknak a jelével köszöntsük most egymást.”

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír