Örök nyugalomra helyezték Botár Gábort

A mindig vidám, Isten örömhírét életével is hirdető Botár Gábor február 18-án hunyt el síbaleset következtében, melyet öt nappal korábban szenvedett el. Váratlan távozása nemcsak a székelyudvarhelyi Bethlen-negyedi római katolikus egyházközség híveit, de egész Udvarhelyszék katolikusait és a más felekezethez tartozókat is mélyen megrendítette.

Koporsóját a Kis Szent Teréz-plébániatemplomban ravatalozták fel február 21-én, vasárnap, és hétfő délutánig róhatták  le előtte kegyeletüket a hívek.

Az élete 52., szolgálata 27. évében elhunyt lelkipásztortól Jakubinyi György gyulafehérvári érsek több mint száz paptestvére és hívek sokasága búcsúzott. A szertartást a végrendeletnek megfelelően Tamás József gyulafehérvári segédpüspök celebrálta, ő mondta a prédikációt is. 

Botár Gábort édesapja mellett helyezték örök nyugalomra Csíkszentgyörgyön, hívei mellett édesanyja gyászolja. Valódi lelkivezetőt veszített el személyében a több ezer fős közösség, amelynek plébánosa volt. Az összetartozás jeleként a Miatyánkot – Botár Gábor tanítása szerint – egymás kezét fogva, élő láncot alkotva énekeltek a gyászolók.

A Hálaluja zenekar gitárszóval, az elhunyt lelkipásztor legkedvesebb énekével búcsúzott. A gyászolók csendesen, megtört szívvel, ám az Úr gondviselésében bízva távoztak.

* * *

Tamás József szentbeszédét az alábbiakban közöljük.

Nagyméltóságú és Főtisztelendő Érsek úr!
Tisztelendő Paptestvérek!
Kedves gyászoló Család!
Kedves jó Hívek!

Kimondhatatlanul nehéz alkalom hozott össze. Hogy milyen gondolatok foglalkoztatják most azokat, akik körülállják itt az oltárt, azt fölösleges lenne kérdezni. Egy pár nappal korábban nem sejtettünk semmit, más gondolatok és tervek foglalkoztatták megboldogult testvérünket is, és minket is.

Amire nem is mertünk volna gondolni, az valóság lett. 2016. február 13-án, sízés közben történt baleset következtében itt hagyott Gábor testvérünk bennünket. Nemcsak drága jó édesanyját, testvérét, rokonait, barátait, de mindannyiunkat, paptestvéreit, volt híveit mélyen lesújtotta ez a baleset, mindannyiunk szívében mély sebet ütött e tragikus halál.

Amikor a baleset- és halálhír vétele után a döbbentből magunkhoz tértünk, az Urat faggattuk rejtett útjainak titkáról. Kérdeztük, mint a betániaiak, ő, ki visszaadta a vaknak a látását, a süketnek a hallását, miért nem akadályozta meg Gábor balesetét és aztán halálát? Miért kellett ennek így lennie, miért történt ez vele, velünk? Szorongó lelkünknek az Úr a Szentíráson keresztül Izajás prófétánál ad feleletet: „az én útjaim nem a ti útjaitok…” (Iz 55,8). Valóban, a mi gondolatunk az volt, hogy Gábor testvérünk még sokáig éljen, hosszú évtizedek álljanak még rendelkezésére, hogy megerősítse testvéreit, amint az Úr Péter apostolnak meghagyta ezt. S hogy így még hosszú éveken át oszthassa, ajándékozhassa lelkének, megszerzett tudásának kincseit a reábízottaknak. Nem így történt... A mindenható Isten végtelen bölcsessége másként rendelte. S most itt, a koporsója körül mondhatjuk, amit az Úr mondott nagycsütörtökön az Olajfák hegyén: ha nem lehet másként, s nem múlhatott el ez a pohár, Atyánk, legyen meg a Te akaratod.

Ha nem is értjük meg Isten rendelését, mégis Szent Pállal szeretnénk vallani: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,29). Mi a halálban nem csak a veszteséget akarjuk látni! Szemünk előtt nem csak az lebeg, hogy egy értékes papi élet hunyt ki. Mi hitünkkel a veszteségen túllátunk, és látjuk azt, amit Szent Pál így látott: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21). Éppen ezért a nyitott sír mellett nem csupán gyászról, boldogtalanságról, pótolhatatlan veszteségről beszélünk, hanem arról a nyereségről is, ami reánk vár: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi elme föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szereik Őt” (1 Kor 2,9). „A jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely nyilvánvaló lesz rajtunk” (Róm 8,18).

Ezért, ahogy Mindszenty Gedeon pap költő írja:

Nyugodjatok meg, édes véreim,
Az Úristennek rendelésein,
Szentnél szentebb az, hogy szívből szeret,
Mert miért teremtett volna titeket?
Szerelméből él a kisded virág,
Szerelme nélkül meghal a világ.
Szerelméből él a kisded veréb,
Szerelme nélkül összedől az ég.
Szeret – ezt létünk mondja meg nekünk,
Szerelme nélkül nincsen életünk.

Elhunyt Gábor paptestvérünk innen, ebből az egyházközségből indult el a papi élet útjára. Ahogy végrendeletében is említi, e temető anyakeresztjénél döntötte el, hogy követi az isteni hívó szót. Gyulafehérváron népes közösség körében készült a papi életre 1983 és 1989 között. Huszonhárman lettek pappá dr. Jakab Antal püspök úr kézrátétele által. Ahhoz a korosztályhoz tartozott, amely még a diktatúra utolsó éveiben készült a papságra, de papi életük működése már a fordulat utánra esett. Előbb Csíkszeredában, majd Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, a Szent Mihály-templomban mint segédlelkész, végül Székelyudvarhelyen, az újonnan alapított Kis Szent Teréz-plébánián szolgált, ahol plébánosként szervezte meg az önálló plébániai életet sokak örömére.

Ahogy megfogalmazták vele kapcsolatban: sok ezer reábízott lelkébe írta bele Isten és a közösségszeretet érzéseit. Lelkipásztori elkötelezettsége követendő. Közösségépítő munkájának eredménye a plébániáján folyamatosan tevékenykedő huszonkét lelkiségi csoport. Fontos lelkipásztori törekvése volt az ifjúsággal való foglalkozás, valamint a családok és betegek lelkigondozása. Kiváló szervezőképessége, úri modora, a Szűzanya iránti nagy tisztelete igazi lelkipásztorrá tette. A vasárnapi és ünnepi szentmiséken sokszor nemcsak a templom, de az előtte levő tér is megtelt. Munkája több fiatalt is elindított a papi élet útján. Évről évre gyarapodott a csíksomlyói búcsúra gyaloglók száma, akiket zarándoklelkülete táplált. Nem hiába mutatkozott meg híveinek szeretete, ragaszkodása az elmúlt napokban is, amikor felgyógyulásáért imádkoztak, halála után pedig lelke üdvösségéért. Nem hiába érkezett haza azon az úton, amelyen a csíksomlyói búcsús gyalogosokat vezette vándorbotjával és tarisznyájával, stációkat tartva a Tolvajos-tető hármas keresztjénél és a csíksomlyói kegytemplomnál.

Fájdalmas búcsúzás történik most. Akit szerettünk, elkísérjük addig, amíg az ember elmehet, de itt megtorpanunk, és úgy érezzük, hogy a sötét, mély sír eltemet mindent. A jóságos arc, a simogató kéz, a szerető szív belehull a föld porába. Úgy érezzük, hogy mindent elnyel a sír, amely oly mély, hogy minden belefér… De mégis van valami, amit a sír nem nyelhet el. Ez a mi hitünk, a mi reményünk és a mi szeretetünk:
– a mi hitünk, amellyel meghajolunk Isten előtt;
– a mi reményünk, amellyel várjuk az eljövendő életet, ahol egymásra találhatunk;
– s a mi szeretetünk, amellyel továbbra is együtt lehetünk azokkal, akik a mieink.

Mi a testvérünkkel nem temetjük el ezt a hitet, ezt a reményt, ezt a szeretetet. Fájdalmunkban ez a szilárd alap, amely megtartja életünket, és átsegít a megpróbáltatásokon.

És még van valami, amit a sír nem nyelhet el: ez a mi testvérünk élete, tettei, melyeket nemcsak a mi szíveinkbe írt bele, de amelyek a Jelenések könyve szerint elkísérték őt „Isten trónusához” (Jel 14,13).

Kedves Elvira mama! Tudjuk, hogy a legnagyobb fájdalom az Öné. Isten kétszer kérte Öntől ezt a gyermekét, akivel 52 évvel ezelőtt ajándékozta meg. Először akkor kérte, amikor papi hivatást adott neki, és lefoglalta az Ő szolgálatára. Amikor tudomásul vették, férjével együtt elengedték, hogy az Úré legyen. Isten most ismét ezt kérte. A Jóisten e kérésére is engedje el őt. Amiként Ábrahám, akitől Isten épp azt a fiát kérte, akihez az isteni ígéretek kapcsolódtak, hogy áldozza fel a Morija hegyén, és Ábrahám, bár fájt a szíve, de kész volt megtenni, Ön is hasonlóképpen tegyen, legyen meg az Úr akarata.

Gyászoló Testvéreim! Sokan vagyunk itt a ravatal körül. Elhunyt testvérünk iránti tiszteletünk és megbecsülésünk hívott össze most ennyi embert. Az iránta való tisztelet és köszönet jelképes virágai és koszorúi borítják be koporsóját, majd sírját. Tudjuk, hogy a virágok, koszorúk elhervadnak. Azt azonban nem akarjuk, hogy e tisztelet, megbecsülés ezekkel együtt eltűnjön. Lelkünkbe akarjuk írni alakját, élete példáját, azt, hogy mi is mindent Jézusért tegyünk, mert nem az az igazi érték, amit egy életen át összegyűjtögettünk, hanem az, amit Jézusért cselekedtünk.

Kedves Gábor! Isten veled! Munkádért legyen örök jutalmad az örök boldogság!

Forrás: Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség; Uh.ro

Fotók: Fülöp Attila, Kakasy Botond

Magyar Kurír