Öt napjuk volt… – Michael Hesemann előadása a Pázmányon az örmény genocídium évfordulója alkalmából

Nézőpont – 2024. április 23., kedd | 18:20

Április 24-én az örmények világszerte megemlékeznek az örmények ellen az Oszmán Birodalomban 1915-ben elkövetett népirtás áldozatairól. Április 22-én Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának dísztermében Michael Hesemann Stephanus-díjas német történész tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást A Vatikán és az örmény népirtás címmel.

Köszöntő beszédében Vincze Krisztián, az egyetem rektorhelyettese kifejtette: nemzetközi kapcsolataik közül kiemelkedik az Örményországgal, örmény intézményekkel való együttműködésük. Ennek jegyében született meg egyetemükön az Armenológiai Tanszék, így örmény hallgatók is tanulhatnak náluk.

Keresztény hitünk tanítása szerint amíg nem valósul meg az új ég és új föld, közös emberi történelmünk „sok-sok mozzanatát rombolhatja az az emberi bűn és gonoszság, amely ellenségeskedést, viszálykodást szít, és gyakran mérhetetlen szenvedést okoz”. A görögkatolikus lelkész rektorhelyettes a feltámadt Jézus Krisztus testi sebeihez hasonlította az emberi szenvedéseket. Amikor a tanítványok találkoztak a Feltámadottal, sebei ott voltak megdicsőült testén is, bár az evangéliumok beszámolói szerint egyértelmű, hogy akkor már halhatatlan volt. Ez táplálhatja a jövőhöz kapcsolt reményeinket: ugyanis

egyedül Isten az, aki sebeinket és szenvedéseinket képes isteni valóságába fölemelni és azokat átalakítani, meggyógyítani.

Üdvözölte a megjelenteket Ashot Smbatyan, Örményország magyarországi nagykövete is. Felidézte: az Oszmán Birodalom örményei ellen folytatott kitelepítési és megsemmisítési politika másfél millió ember életét követelte, és szinte teljesen megszüntette az örmény jelenlétet Kis-Ázsiában. Az örmények egy okból lettek ennek a tervezett és előkészített bűncselekménynek a célpontjai: azért, mert örmények voltak. Az áldozatokra azért emlékezünk, hogy sorsuk ne merüljön feledésbe – mondta a nagykövet.

Hozzátette: „Emlékezve ma az áldozatokra, nem hibáztatunk senkit.

Nincsenek bűnöző nemzetek, maga a bűn és a bűnözés fogalma sohasem kollektív, hanem mindig szigorúan egyéni.”

Az örmény nép történelme évezredekben mérhető, voltak győzelmeik és vereségeik is, de 1915. április 24-e fordulópont a történelmükben. „Ettől a naptól kezdve egy teljesen más valósággal állunk szemben. Emberek milliói, akik a szülőföldjükön éltek és hatalmas kulturális örökséget hoztak létre, kénytelenek voltak örökre elhagyni otthonukat. Nagy részüket megölték, mások a halál elől menekülve a világ különböző pontjain találtak menedéket.”

Az örmény diplomata kiemelte: mindannyian szólunk az emberi jogokról és a demokráciáról, megnevezzük azokat az alapvető értékeket, amelyek nap mint nap vezérelnek minket: emberség, emberi méltóság, szabadság, egyenlőség, biztonság, igazságosság. Ashot Smbatyan hozzátett ezekhez még három értékrendet: „ön, a gyermekei és a gyermekei gyermekei soha nem válhatnak bűnözővé; ön, a gyermekei és a gyermekei gyermekei soha ne legyenek áldozatok;

ön, a gyermekei és gyermekei gyermekei soha, semmilyen körülmények között nem lehetnek passzív szemlélői a tömeggyilkosságoknak, népirtásoknak és más bűncselekményeknek”.

Michael Hesemann a vatikáni levéltárból származó, az örmény népirtásra vonatkozó dokumentumok alapján építette fel előadását. Szavaiból kiderült: még ma, 109 évvel a tragikus események után is két verzió létezik a történtekkel kapcsolatban.

Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága már az 1985-ben kiadott hivatalos jelentésében népirtásról beszél, az albizottság néhány tagjának kifejezett tiltakozása mellett. Napjainkra 34 ország kormánya és parlamentje is elismerte, hogy 1915–16-ban az Oszmán Birodalomban élt örmények népirtás áldozatai lettek. Más országok azonban továbbra is tagadják ezt. Törökország hivatalos álláspontja szerint szükség volt az örmények kitelepítésére az első világháború idején, mert együttműködtek a törökök ellenségeként fellépő Oroszországgal.

Az elmúlt két évtizedben Hesemann professzor mintegy háromezer oldalnyi, az örmény népirtással foglalkozó vatikáni dokumentumot dolgozott fel, és ez új megvilágításba helyezi a tragédiát, alapvető kérdéseket vet fel, illetve részben meg is válaszolja azokat.

Az iratok alapján egyértelmű:

már évekkel az első világháború előtt elkezdődött az örmény kérdés erőszakos megoldásának a kidolgozása. A háború csak ürügyet szolgáltatott ennek végrehajtásához.

Az ifjútörökök Egység és Haladás Mozgalma az 1789-es francia forradalom eszméit ötvözte a szélsőséges nacionalizmussal. Vezetőik, Talát, Enver és Dzsemal pasa erős, homogén nemzetállamot képzeltek el. Az Oszmán Birodalomban sokan gondolták úgy, hogy „Európa beteg embere”, az országuk azért gyengült meg, mert túlságosan megosztott nemzetiségileg és vallásilag is. Ezért a jövő Törökországának egységesen török nemzetiségűnek és muszlim – szunnita – vallásúnak kell lennie. Mindez szükségszerű, különösen, hogy a balkáni keresztény államok elszakadtak tőlük.

Vannak török történészek, akik elismerik: az ifjútörök mozgalom vezetősége már 1910 júliusában felvetette a keresztény lakosság deportálásának lehetőségét. Egy évvel később az ifjútörökök elhatározták: országuknak muszlim állammá kell válnia. 1914-ben felvetették, hogy az örményeket Mezopotámia területére deportálják. Ezt az elképzelést írta felül 1915 tavaszára az örmény nép teljes kiirtásának gondolata. A török kormányzat a háborús vészhelyzetre hivatkozva elhatározta, hogy megtisztítja az országot az őshonos keresztényektől, és ez ügyben nem tűr semmiféle külföldi diplomáciai beavatkozást.

Az egyik jelentés tényszerűen állapítja meg, hogy az Oszmán Birodalomban a keresztény örmények előre elhatározott és szisztematikus kiirtása történik, ugyanis az ifjútörökök az iszlám teljes uralmát akarják megvalósítani a birodalomban. A vatikáni dokumentumok szerint az akkori pápa, XV. Benedek megpróbált interveniálni a katasztrófa elkerülése vagy leállítása érdekében. A Szentszék nagyon korán pontos információkkal rendelkezett, ezért a pápa már 1915 szeptemberében közbenjárt V. Mehmed szultánnál, és azt kérte tőle: tanúsítson együttérzést a „nagyon veszélyeztetett” örmény néppel, mely a megsemmisülés szélén áll. A török kormány halogatta a választ. A levélre csak két hónap múlva válaszolt a szultán, melyben azt írta, hogy „ennek a szerencsétlen népnek a helyzetén jobbulás érezhető”. Ez roppant cinikus válasz volt, hiszen addigra olyan módon megtizedelték az örményeket, hogy már nem volt szükség újabb és nagyobb népirtásra, azt már elvégezték – mondta Michael Hesemann.

A német történész, ugyancsak korabeli dokumentumokra hivatkozva, leszögezte: nem voltak olyan örmény cselekedetek, amelyek indokolták volna az örmények tömeges legyilkolását, kitelepítését. Egy 1915-ben keletkezett, a Vatikánhoz intézett egyházi dokumentum szerint „Az örmény nemzet megbüntetése az állítólagos lázadások miatt csupán ürügy a török kormány számára, hogy büntetlenül elpusztíthasson minden keresztény elemet az országban.”

Hasonló szellemű levelet írt Michael Liebl kapucinus szerzetes is, miután tudomást szerzett arról,

hogy nemcsak az örmények, hanem minden keresztény elpusztításáról van már szó;

az ifjútörökök évekkel korábbi, titkos tanácskozásán határoztak erről. A megsemmisítések legfőbb csapása azonban az örményekre irányult.

Az állítólagos örmény konspirációkkal kapcsolatban az előadó megvilágította: ez egyértelműen koncepciós vád volt, mindenféle alap nélkül. Nem volt orosz-örmény összejátszás az Oszmán Birodalom ellen. Az örménység pedig megosztott volt, a csoportok egymással szemben is bizalmatlanok voltak: több mint kétmillión tartoztak a gregorián (ortodox) örmény egyházhoz, százezren voltak katolikusok, ötvenezren protestánsok. Az Oszmán Birodalom azonban egységesen kezelte őket, célja a teljes örménység elpusztítása volt.

Kemal pasa megígérte a Vatikán küldöttjének, hogy megkíméli az örmény katolikusok életét, de kiderült, ez hazugság, ugyanis 1916 végére a törökök a birodalomban élő ortodox örmények 75, míg a katolikusok több mint 87 százalékát semmisítették meg. A deportálásokat pedig minden örményre alkalmazták, kivétel nélkül, öregekre, gyerekekre, betegekre egyaránt. A törökök szarkasztikusan „biztonságos deportálásról” beszéltek. Egyházi szemtanúk szerint ez így nézett ki: a házasokat elválasztották egymástól. A gyerekeket anyjuktól. A nőket elrabolták, megerőszakolták, vagy eladták őket ágyasnak. A kislányokat szolgáknak muszlim családokhoz, csakúgy mint azokat a nőket, akik áttértek az iszlámra.

Az említett Michele Liebl kapucinus szerzetes szemtanúként írta le a deportálások megkezdését:

Még azon az éjszakán elkezdődtek a tömeges letartóztatások. Másnap minden falra kiírták a parancsot: az örményeknek öt napjuk volt rá, hogy elrendezzék ügyeiket és a kormány kezére adják magukat, hogy aztán férfiakat, nőket, beteg gyerekeket, haldoklókat, papokat és szerzetesnővéreket, mindenkit kivétel nélkül ismeretlen helyre internáljanak…

Amikor ezt írom, akkor már több száz örmény család kérte, hogy áttérhessen az iszlám vallásra.”

Az ifjútörökök pogromja nem csak az örményeket sújtotta, más nemzetiségekhez tartozó keresztényeket is megsemmisítettek vagy deportáltak, így szír katolikusokat, maronitákat, káldeusokat, nesztoriánusokat.

Előadásának végén Michael Hesemann megállapította: a törökök örményekkel szembeni fellépése megfelel a népirtás kritériumainak. A vatikáni dokumentumok alapján kétségtelen: minimum másfél millió örményt gyilkoltak meg. Az örmények elleni török népirtás mintájául szolgált a holokausztnak. Az áldozatok emlékének őrzése kötelessége az utókornak.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria