Pál Ferenc: Tükör által világosan

Pál Ferenc római katolikus pap, mentálhigiénés szakember lelkipásztori szolgálatának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében. A Kairosz Kiadó által megjelentetett kötet a 2000-2001-es tanév előadásainak megszerkesztett, jegyzetekkel ellátott válogatása.

Pál Ferenc atya igen tágan értelmezi a hit fogalmát, amelynek természetes alapja a kapcsolatok, amelybe beletartozik a család, a közösség, mindezek minősége meghatározza a hitünket, az emberi és isteni hit szervesen összetartozik. Ha például egy kisbaba hosszú távon nem kapja meg azt, ami az ő alapvető szükségletei kielégítésére kell, ha nem teszik tisztába elégszer és rendesen, nem kap enni, és ha sír, rendszeresen nem törődnek vele, akkor ezt maradandóan rossz élményként éli meg, s ha képes lenne rá, valahogy így fogalmazna: „az én vágyaim nem stimmelnek. Biztos, hogy ezek nem jó vágyak, hiszen nem kaptam meg rájuk a megfelelő választ. A család nem túl jó dolog, sőt az egész világ egy nem túl bizalomkeltő hely, és hogyha az Isten sokféle vonatkozásban összefügg velem, meg a szüleimmel, meg a világgal, akkor az Istenről sem mondhatok túl sok jót.” Ez a negatív örökség pedig alapvetően meghatározza később, felnőttkorában is az életét, s erősen befolyásolja az Istenhez való viszonyát is.

Minden gyerekben kialakulnak tehát az Istenről alkotott képzetek. A szerző személyes tapasztalatai alapján határozottan állítja: „a mi Istennel kapcsolatos problémáink, nehézségeink, kríziseink tulajdonképpen nem istenproblémák, hanem azokkal a képzetekkel van bajunk, amelyek bennünk az Istenről kialakultak.” Tehát amikor válságban van a hitünk, akkor „nem az Istennel van a baj, hanem a hitünk minőségével, Istenről alkotott képzeteinkkel. Adott esetben szakítunk Istennel, miközben csak arra lennénk felszólítva a lelki élményünk által, hogy azzal az istenképpel szakítsunk, azon módosítsunk vagy változtassunk valamit, ami a fejünkben van.” Vagyis nem Istent kellene megkérdőjeleznünk, hanem magunkat, hiszen „Nem Isten korlátaiig jutottunk, hanem saját határainkig.” Pál Ferenc párhuzamba állítja ezt a férfi és a nő házasságával, akik néhány év után „kénytelen-kelletlen” belátják, hogy az az ember, akivel összekötötték az életüket, nem az, akinek kezdetben látták, gondolták egymást. Pedig többé-kevésbé ugyanaz, csak ők egészen másnak látták akkor. A szerelem által ugyanis az ember „kezd ugyanúgy működni, mint… egy hatéves fiú vagy lány. Vetítővászonnak használjuk a másikat. Sokan ugyanúgy reagálnak, mint az Istennel való krízisükben, amely nem istenkrízis, hanem istenképkrízis.”

Pál Ferenc rendkívül fontosnak tartja, hogy lássuk: melyek a forrásai az Istenről alkotott képzeteinknek. A legnagyobb és legfontosabb kör a szülőkkel, nagyszülőkkel, barátokkal, ismerősökkel, hozzánk közel álló emberekkel való kapcsolat révén szerzett élményeink, a tőlük kapott mindenféle információ és tapasztalat. Mindezeket az élményeket hajlamosak leszünk kivetíteni az Istenre. Ha például a gyerek úgy érzi, hogy az apja őt szereti, de az anyját nem, akkor „nem csak az vetülhet az Istenre az apukámmal való kapcsolatomból, hogy engem szeret – tehát az Isten egy nagyon szerető lény –, hanem az is, ahogy ő az Anyuval bánik… Több minden jön át, hogy milyen is az apu, vagy milyen is az Isten abból, ahogy anyuval bánik, mint ahogy velem.”

Pál Ferenc sorra veszi torz istenképeinket, amelyek Jézus Krisztus ismerete, „a legkézzelfoghatóbb segítség mellett is virulnak.” Leggyakoribb változatai: az ítélkező, a bürokrata, a tétlen, a bosszúálló, a teljesítményváró, a halál, az erőtlen, a kiszámíthatatlan és önkényes, illetve a jóságos zsarut megtestesítő Isten. Ám mindez csak az emberek képzetében létező isten, semmi köze Jézus Krisztus szeretet-Istenéhez. A szerző emlékeztet rá, hogy a bűnbeesés is azzal kezdődött: a Sátán elhiteti az emberpárral, Ádámmal és Évával, hogy az Isten nem olyan, mint amilyennek ők színről-színre látták. „Az ember pedig ennek kapcsán… azért cselekszik helytelenül a bűnbeeséskor, mert azt gondolja, az Isten ilyen és ilyen… alapvetően a legelső rossz lépésünk abból fakadt, hogy nem az Istent láttuk, hanem a Sátán által sugallt istenképet.”

S hogy mi lehet a gyógyulás útja? Pál Ferenc a középkor egyik legnagyobb misztikusát, Eckhart mestert idézi, aki azt mondta: „Azért imádkozom Istenhez, hogy szabadítson meg istentől.” Szent Ágoston pedig így szólt az Úrhoz: „Szépséged hozzád ragadott engem, de nehézkesességem csakhamar ismét elvont tőled, és nyögve hanyatlottam képzelet-szörnyeimhez.” Tehát még a legnagyobb szentek fejében is léteztek hamis szörnyistenek, ezért kell folyamatosan Istenhez imádkoznunk, hogy mentsen meg bennünket „torz, sebzett” istenképzeteinktől. A valóságos Istenre irányuló hit mélyebb átéléséhez pedig nagy segítségünkre lehet a szeretet gyakorlása. „Ha valakit szeretek, segítem őt fejlődni, vagyis hiszem, hogy a másik képes fejlődni. Tehát a szeretethez hit is kapcsolódik. A hit pedig összefonódik a reménnyel, vagyis azzal, hogy érdemes szeretni, a jövőre irányultan is, visszaigazolás nélkül” (Kairosz Kiadó, 2009).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír