„Pap vagyok, és írtam egy könyvet az intimitásról”

Milyen itt lakni, a HÉV és a Szentendrei út közt, egy felüljáró mellett?

Szerintem ez nagyon jól szimbolizálja a mai embernek, és nem csak az én helyzetemnek a sajátosságát, azt, hogy nagyon nagy külső zajban kell rátalálni a belső csöndre. Ha a külső zajjal nem tudunk mit kezdeni, kérdéses, hogy az emberi élet szempontjából fontos belső csend és béke meg tud-e teremtődni. De azért lehetséges külső zajban is csendre találni!

Mi alapján válogatta meg, hogy mely előadások anyagát szerkeszti egybe a novemberben megjelent könyvében?

A témaválasztást az indokolta, hogy a meghittség témája a látható egyházon belül és kívül is nagyon nagy kérdés. Mintha ez ügyben leomlanának azok a sztereotípiákból álló falak, amelyek szerint a vallásosak így, a nem vallásosak úgy, a keresztények így, az ateisták úgy gondolkodnak egy adott kérdésben. Az intimitás témája mélyen és alapvetően emberi téma: azoknak is nagy témája, akik házasságban élnek és tartós kapcsolatra adják a fejüket és azoknak is, akiknek esze ágában sincs megházasodni. És azoknak is, akik keresik, hogy miként lehetnének olyan emberi kapcsolatokban, ami számukra is és a másik számára is jó. Az intimitás olyan egyetemes téma, ami bárkit megszólíthat, függetlenül a vallásosságától, világlátásától. A könyv anyaga hosszabb szakaszát alkotta a keddi alkalmainknak, amikor konkrétan és kifejezetten a meghittség szakirodalmát ismertettem. Ez majdnem fél évig tartott. Egyrészt ennek a fél évnek a legfontosabb részeit használtam fel, másodrészt ki is egészítettem még olyan anyagokkal, ami az előadásokon nem hangzott el, de érezni lehetett a szövegben, hogy bizonyos hangsúlyok nincsenek jó helyen, ezért szükséges a kiegészítés. Ami nem került be a szövegbe, az reményeim szerint akár már húsvétkor megjelenik egy másik kötetben, ami az istenkapcsolatunk meghittségét fogja tárgyalni. Már el is kezdtem írni.

Az új könyv bevezetőjében felvetődik, hogy miért is beszél egy cölibátusban élő pap párkapcsolatról. Ezt a kérdést rendszeresen neki szokták szegezni a papoknak, ha erre a területre merészkednek.

A pap is családban nőtt fel, párkapcsolatai is lehettek a szemináriumba lépés előtt, és vannak barátai, emberi kapcsolatai. Emellett a lelkipásztori munkája miatt rálát rengeteg család, kapcsolat működésére. Egy papnak, egy szerzetesnek és egy apácának is nagyon mély és differenciált kapcsolatai lehetnek. Semmi nem akadályoz meg bennünket abban, hogy mély barátságaink legyenek, hogy családi, rokoni szálaink legyenek, hogy olyan emberek legyenek az életünkben, akikkel tartós, hosszú távú kapcsolatban vagyunk.

A kilencvenes évek elejétől kezdve számos felmérés készült azzal kapcsolatban, hogy a lakosság mennyire tartja kompetensnek az egyházat egyes társadalmi kérdésekben. Az derült ki, hogy sok alapvető társadalmi kérdésekben a magyarok zöme nem tartja kompetensnek az egyházat. Tehát egyrészt a kérdést az előző húsz évben kialakult közvélekedés keretében lehet értelmezni. És ez nem minden országban van így, más országokban, kultúrákban teljesen természetes, hogy az egyház véleménye számít. Tehát ez a papoknak szegezett kérdés magyar sajátosság is egyben.

Székely Ilona, aki nemzetközi hírű családterapeuta, és aki az Egyesült Államokban dolgozik, alapított Pécsett egy családterápiás intézetet. Igen ám, de ő apáca. Így aztán sokan, sokszor nekiszegezték a kérdést, hogy miként lehet az, hogy ő apácaként családterapeuta. Hát ez hogy lehet? Ő erre így szokott válaszolni: Székely Ilona vagyok, családterapeuta és apáca. Ha tudsz kezdeni valamit azzal, hogy én ez vagyok, akkor én is tudok neked segíteni, akkor érdemes hozzám fordulnod. Ha nem tudsz mit kezdeni azzal, hogy én ki vagyok, akkor valószínűleg máshoz kellene fordulnod. Tehát a kérdésre válaszolva: én pap vagyok, és írtam egy könyvet az intimitásról. Ezzel valaki vagy tud kezdeni valamit, vagy nem.

A kérdésben benne foglaltatik az a közvélekedés is, hogy az intimitás a szexualitáshoz tartozik. Ez annyira így van, hogy a Bookline-on a szexuálpszichológia témaköre alá sorolták be a kötetet, ami teljesen abszurd, mivel a könyv egyáltalán nem a szexuálpszichológiáról szól. Aki besorolta, az a címe alapján – A függőségtől az intimitásig – egy sajátos hiedelem alapján sorolhatta a szexuálpszichológia alá. Miközben a könyv éppen arról szól, hogy a meghittség mennyivel több ennél. A szakirodalom a téma kezelhetősége miatt például külön beszél a meghittségről a szexualitásban, a beszélgetésben, a lelki életben, a szellemi találkozásokban. A meghittségnek számos színtere van, és ezek közül csak az egyik színtér a testi kapcsolatban megélt meghittség.

Egy ekkora plébánián, mint a Kövi Szűz Mária plébánia, ahova 25 ezer ember tartozik, miként tudja ápolni egy pap a kapcsolatait, és pasztorálni a híveket?

A legegyszerűbb válasz az, hogy ezt így nem lehet csinálni. Annyit tudok tenni, hogy megteremtem annak lehetőségét, hogy aki akar, az rámtaláljon, legyen lehetősége még pár lépést tenni a közösség, az egyházközség felé. Szó sincs arról, hogy a pap lenne az egyetlen személy akár itt, akár máshol, aki oda tud állni egy másik ember mellé, hiszen ez a keresztények feladata. Fontos, hogy olyan munkatársakkal dolgozzon együtt a pap, akik elérik azokat, akikhez ő már nem tud eljutni. Nagyon örülök annak, hogy nekem vannak ilyen munkatársaim.

Sokszor hallani, hogy a papokat fenyegeti a magányosság, ez az egyik fő keresztjük. Ön nem tűnik magányosnak.

A magányosság nem csak a papok sajátja: ma minden ember ezzel küzd. De ha egy pap emberi kapcsolatokban akar élni, akkor tud is. Nyilván más utakat lehet találni a kapcsolatokhoz falun és városban. Én például ebben a lakótelepi közegben egy kicsit sem érzem magányosnak magam, épp ellenkezőleg.  Azért küzdök, hogy néha lehessek egy kicsit egyedül. A papi lét nem magányosítja el az embert, persze egy papot is utolérhet a magányosság korproblémája, és a maga területén, hivatásában átélheti ugyanezt. De nem gondolnám, hogy egy papnak nehezebb a helyzete, mint egy nyugdíjas néninek, akit a legtöbb emberi kapcsolata a túlvilággal fűz össze, vagy egy gyesen lévő mamának, akinek húsz órán át a gyerekével kell lennie. Nem nehezebb a papok sorsa, legfeljebb őrájuk is hat az a világ, amiben könnyű elmagányosodni.

Pál Ferenc szokott küzdeni a papságával? Szoktak lenni krízisei a hivatásában?

A papság az ember felől nézve válaszadás, döntés és elköteleződés kérdése is. 15 éve vagyok pap, és több alkalommal kellett újra döntenem, vagy meg kellett szilárdulnom az elköteleződésemben. De ez megint nem papi kérdés csupán, mivel egy házasemberrel is pontosan ugyanez történik. Nem lehet úgy végigélni egy tartós párkapcsolatot, hogy ne kelljen néha újra döntenem a házastársam mellett. Egyébként természetszerűnek tartom, hogy egy hivatásnak, életformának vannak krízisei és mélypontjai. Ez nem egy lineáris folyamat, nem folyamatos, töretlen fejlődés, de nem is szép lassan való kiégés. Sokkal inkább az az életszerű, hogy hullámzások vannak benne. Sokszor annak, hogy az istenkapcsolatomba még jobban beágyazódjak, hogy elmélyedjek még jobban a hivatásomban, a krízis a feltétele. A krízis tehát nem rossz dolog. A krízis sokszor az egyetlen lehetőség arra, hogy olyan fejlődésen tudjak keresztülmenni, ami az előzményekből nem lenne levezethető, elérhető. Ez az élet belső logikájából fakad. Hogy olyan kérdések, élethelyzetek elé kerülünk, aminek a kezelésére nincsenek meg az eszközeink. Nemrég járt nálam valaki, aki elmondta, hogy életében egy munkahelye volt 30 éven át, és most ki fogják rúgni. Ez olyan élethelyzet számára, amivel még sosem kellett szembenéznie. Így aztán teljesen normális, hogy ő válságba kerül, hiszen még nem kellett kifejlesztenie azokat a készségeket, amikkel egy ilyen helyzetet kezelni tudna. A krízis által, ha kap kapaszkodókat, fejlődni tud.

Mit szólnak a hallgatói a SOTE-n, amikor megtudják, hogy mellesleg egy pap a tanáruk?

Nem kérdeztem még meg soha, hogy „és mit szóltok hozzá, hogy pap vagyok?”, de véka alá sem szoktam rejteni, sőt el is szoktam mondani, mert sokkal jobb, ha ez nem titokként leng körül, hogy valaki tudja, valaki nem. Sokkal jobb elmondani, hogy pap vagyok, és ez az identitásom része, most azonban, előadóként nem papi szerepben vagyok. Most előadói szerepben vagyok egy posztgraduális képzésen, ahol erről és erről fogok beszélni. Tisztázni szoktam tehát, hogy napi 24 órában hozzátartozik az identitásomhoz a papságom, azonban nem vagyok mindig papi szerepben. Amikor egy profán intézményben profán témában előadást tartok, akkor is pap vagyok, de nem vagyok papi szerepben. Ez szerintem nagyban megkönnyíti az általam előadottak befogadását, vagy elfogadhatóságát.

Okoz-e problémát önnek, ha úgymond nem emberként, hanem papként kezelik?

Nagyon fontos, és nagy lehetőség van abban, ha papként tudnak rám nézni. Nagyon fontos, és nagyon nagy lehetőség van abban, ha emberként tudnak rám nézni, vagy személyként, akit az a név jelöl, hogy Pál Feri. Nyilván az adott kapcsolat, az adott helyzet mutatja meg, hogy melyik arcot érdemes előtérbe helyezni. Fontos, hogy valaki a pappal akar találkozni, vagy az emberrel, esetleg a lélektani szakemberrel vagy az egyház képviselőjével, esetleg valakivel, aki számára tekintélyfigura. Vagy ellenkezőleg, valakivel, aki számára megvetés tárgya. Vagy be akar nekem olvasni a papoktól elszenvedett sérelmei miatt, ami miatt céltáblának használ, hogy valahol lerakhassa a sérelmeit. Nekem feladatom, hogy felismerjem, hogy kit akarnak megszólítani. Bennem ez picit sem bántja azt, hogy meg tudjam őrizni a papi identitásomat, és amikor papi szerepben vagyok, akkor is meg tudom őrizni a legszemélyesebb önazonosságomat. Attól, hogy papi szerepben vagyok, nem tűnök el mögüle, de a személyemet sem kívánom előtérbe helyezni, nem biztos, hogy erre van szükség. Van, aki meg is tudja fogalmazni: Feri, nem a véleményedre vagyunk kíváncsiak, hanem az egyház tanítására. És akkor megtartom magamnak a véleményemet. Nagyon jó, ha valaki meg tudja fogalmazni, hogy most nem Pál Ferihez jött, hanem az egyház papjához.

Mennyire érzi annak veszélyét, hogy a pap pusztán szociális munkássá válik?

A papságnak sok lényegi aspektusa van. Az egyik lényegi aspektusa az az, hogy a pap bent él a társadalomban, a világban, és fel van híva arra, hogy szociális, karitatív tevékenységet is folytasson. Ez kétségkívül lényegi eleme a papságnak, mint ahogy Jézus papságának is lényegi eleme volt, hogy gyógyított. Másik lényegi eleme, hogy kiszolgáltatja a szentségeket, azaz szakrális személy. Nem attól szakrális, hogy ő maga szent, hanem attól, hogy a szent Istennel való kapcsolattartást képviseli. Ezt a kettőt akár sajátos végpontnak is tekinthetjük, és valóban fennáll az egyoldalúság veszélye. Láthatunk olyan papi ideált, amiben a pap teljesen elszakad a profán világtól, és szinte a föld fölött járva, kizárólag a szentség jeleként jelenik meg. A másik véglet, ha minden, a transzcendensre irányuló vonatkozását leteszi a pap, és teljesen elborítja őt a szociális, segítségnyújtási hivatástudat egy olyan gondolattal, hogy „amíg nem segítettem az embereken, addig az Isten kérdést elő sem vesszük. Amíg emberek éheznek, addig az Istenről nem lehet beszélni.” Nyilván a kettőt ötvözve kell megtalálnunk a papi identitásunkat.

Mennyire fenyegeti a papokat a kiégés veszélye? Ön miből töltekezik?

A kiégés reális veszély. A kiégés ugyanakkor jobban fenyegeti a szociális munkásokat, a pedagógusokat, a segítő foglalkozású embereket. Fontos, hogy magamat is fontosnak tartsam. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Tudjak megértő, együtt érző lenni magammal! Tudjak pihenni, aludni, megfelelően étkezni, kikapcsolódni, sportolni, elmenni szabadnapra, szabadságra. Én mindezt meg is engedem magamnak. Ugyanabból töltekezem tehát, mint bárki más. Valamint  abból, hogy igyekszem belső szabadsággal, mélyről fakadó vágyaktól indítva élni és dolgozni.

Pál Feri előadásai meghallgathatók a honlapján.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír