Papi sorsok a Harmadik Birodalom diktatúrájában

Itt, Magyarországon még mindig a negyven évig tartó kommunista diktatúra egyházüldözését próbáljuk feldolgozni. Ezért talán kevesebb figyelem jut azokra a papokra, akik a barna parancsuralmi rendszer áldozatai voltak. Az Új Ember kiadásában megjelent könyvekből most két olyan hitvalló életútjával ismerkedhetünk meg, akiket a keresztény elveik melletti kitartásuk miatt a nácik koncentrációs táborba hurcoltak.

A totalitárius rendszerek – amint azt a név is mutatja – a hatalom teljes egészére igényt tartottak. Ezért tekintette mind a kommunista, mind a fasiszta államgépezet potenciális ellenségnek az önálló gondolkodást. Sok közös vonása van e két diktatúrának. Egyik ezek közül, hogy a hitvalló, elvhű keresztényeket ott üldözte, ahol lehet. És akiket nem tudott betörni, azokat könyörtelenül elpusztította. Közéjük tartozott Alfred Delp jezsuita szerzetes is.

A mindig nyughatatlan, rendkívül éles eszű Delp 1907-ben született és 1926-ban lépett be az ausztriai Tisis jezsuita noviciátusába. A „félelmetes energiájú, széles érdeklődési körű” diák sok gondot okozott Karl Rahner nevű tanárának, akit állandóan nehéz kérdésekkel bombázott. Huszonnyolc éves korában megjelent Tragikus lét című könyvében pedig Martin Heidegger nézeteivel szállt vitába. Ebben írja: „Az élet utolsó képe nem lehet holtakkal borított csatatér… Egyszer majd fel kell jönnie az Élet Napjának.”

Delp az elsők között ismerte fel, hogy a náci rendszer a társadalmi kérdések egész területére igényt tart, így a vallásra is. Először csak a szellem területén próbált küzdeni a fasizmus ellen. A Stimmen der Zeit jezsuita folyóiratban közölt cikkekben elsősorban szociális kérdésekkel foglalkozott. A folyóirat ellehetetlenítése után előadásokban, prédikációkban védte a katolikus hitet. Saját egyházának lagymatagságával is szembeszállt, hangsúlyozva, hogy annak a polgári jólétnek, mely kiegyezik a hatalommal, bármilyen is legyen az, semmi köze a valódi kereszténységhez. Igyekezett felrázni a „magába zárkózó” egyházat, figyelmeztetve, hogy Németország immár missziós terület. 1942 tavaszán csatlakozott a Kreisaui Körhöz, mely a háború utáni időszakra igyekezett társadalmi modelleket kidolgozni. A Stauffenberg-féle bombamerénylet után a rendszer ellenségeit szerte az országban letartóztatta a Gestapo, köztük Delpet is. A börtönben megkínozták és megverték. Később Hitler-ellenes összeesküvéssel vádolták meg és 1945. február 2-án kivégezték.

Jean Bernard katolikus papot 1941. január 6-án tartóztatta le a Gestapo, mert nem értett egyet Luxemburg német megszállásával. Dachauba került, a papok és lelkészek számára fenntartott részbe. Lelkészblokk című könyve napló, mely valamivel több mint egy év tapasztalatait, eseményeit foglalja össze.

Jean Bernard Lelkészblokk 25487 és Christian Feldmann Élet az árral szemben – A jezsuita Alfred Delp vértanúsága című könyve sajátos módon kiegészítik egymást. Feldmann – ahogyan azt minden jól megírt életrajznál elvárhatjuk – főhőse életeseményei mellett a korszak legfontosabb történéseit is elbeszéli. E mellett ismerteti Delp teológiai és társadalmi nézeteit is. Ebből kiviláglik, milyen rendkívüli szellemi erőfeszítést kívánt a második világháborús Németországban egy józan, keresztény elveken alapuló „harmadik út” felvázolása. A kötet végén, néhány oldalon Delp saját írásaival is megismerkedhetünk. (Tanulságos lehet Feldmann könyve után elolvasni Eric Metaxas Dietrich Bonhoefferről írt művét. A párhuzamok rendkívüliek.)

Bár Bernard könyvében kevesebb kortörténetet találunk, személyes hangvétele miatt ezt nem is feltétlenül hiányoljuk. Ahogy olvassuk a napló sorait, szinte magunk is érezzük a cella fojtogató világát, tapasztaljuk a barna diktatúra könyörtelen, pusztító hatalmát. Bármily meglepő, még ilyen körülmények között is szó esik Istenről, vallásról. Vagy talán itt van a leginkább helye az ilyen kérdéseknek?

Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa