Pécsi Rita: Hurrá, szeptember!? – Milyen tanévnek nézünk elébe?

Ha július óta emlegetjük, hogy nemsokára lesz nemulass!… majd, ha kezdődik az iskola!… ennek aztán vége!… – akkor ilyennek. Ha kihívásnak, lehetőségnek tekintjük, akkor élvezhetőbb lesz.

Minden híreszteléssel szemben tanulni jó, társakkal együtt lenni jó, mindebben biztonságos vezetést kapni jó, otthon mindezt megosztani jó, dolgozni, alkotni igenis jó.

Mégis, a gyanúsnál is gyakoribb a panasz, hogy az első lelkesedés után hamar jelentkezik a hasfájás, a szorongás, a félelem. Minden korosztályban. Nemcsak a kisiskolások aggódnak, és nem csak a főmumustól, az érettségitől félnek már körülbelül tízéves kortól. Mi lesz, ha nem tudom, ha hibát ejtek, nem lesz elég, hülye vagyok, nem jutok be stb.

Mit tegyünk? Kemény az élet, bele kell jönni – tehát hajtsuk, feszítsük, hadd tanulja meg? Semmiképpen! Ezzel ugyanis éppen az ellenkezőjét érjük el.

A szabadság lelke mindenkor a mértéktartásban mutatkozik meg (J. Kentenich). Az iskola – hál’ Istennek – nem maga az élet. Az egyensúly megtalálása lesz a kulcs még a kiváló teljesítményhez is. Ez a szorongást is oldja. A tanulás akkor hatékony, ha az ismereteknek van ideje érlelődni. A készségek lassan fejlődnek. Mindehhez napi kiadós szünet – játék, mozgás, (nem képernyős) lazítás és alvás szükséges. Nem ördögtől való a jól ismert sláger refrénje: Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás… Oldott, lassan járó időre, egymásra figyelésre, sok természetes élettel való kapcsolódásra van szükség ilyen mértékű intellektuális munka és megterhelés mellett.

A mozgás is valószínűleg kevés, tehát ha nem tud valahol biciklizni, fára mászni, bújócskázni – akkor ezt is valahogy pótolni kell. Biztosan jó döntés, ha ezért akár néhány különórát is feláldozunk! A jó iskola egyébként időt hagy a kíváncsiságra, a felfedezésre, a játékra, mert ez a leghatékonyabb fejlesztő erő, nem a különóra. (A NASA kutatóinak felvételijében amúgy az a kérdés is szerepel, hogy mit játszott gyerekkorában. Képzeljék el, milyen kár lenne, ha azért nem tudna tudományos pályát befutni, mert játék helyett korrepetálásra, kompetenciafelkészítőre kellett járnia!)

Feltétlenül fontos, hogy mi, szülők figyeljünk arra, hogy maradjanak meg azok a tennivalók, amelyekhez nagy kedve van gyermekünknek, amiben sikeres lehet, még akkor is, ha közben két hármasa is lett. Most kell erősnek lennünk. Ne programozzuk túl az idejét, a nagyobbaknak sem. A tizenéveseknek nagyon fontos a közösség is, és ránk is szükségük van. Ha az egész délután úgy tele van zsúfolva, mint egy jól kirakott puzzle, az hosszú távon kifejezetten ártalmas lesz. És minden terület egy kicsit növekedni akar. Nem marad idő a feldolgozásra, a pihenésre pláne, a kapcsolatokra még kevésbé. Amit szeptemberben pedig még jól bírunk, az nem ugyanúgy megy a ködös novemberben, vagy a decemberi „nagy közös hajszában”.

A mintán nagyon sok múlik. A gyerekek a szülők hátát nézve nevelkednek – tartja a mondás. Nekünk mit jelent a hétvége, a vasárnap? Valóban ünnep? Igazi megpihenés? Jut idő egy kicsit több beszélgetésre? Viccelődésre? Kirándulásra? Olvasásra? Közösségre? Csendre? Gyermekünk is most tanulhatja meg azt az igényességet, hogy nem a „józan robot” az életünk értelme. Fontosak a barátok, a társak, a család. A nagyszülő sem kötelesség, hanem ajándék, és minden kapcsolatnak törődésre van szüksége.

Mással aligha helyettesíthető a közös tevékenység élménye. Egy kis kertészkedés, teregetés, egy nagy közös gyors körletrend, főzés-sütés, fűnyírás stb. Ezt persze nem serdülőkorban vezetném be, bár még akkor sem késő, csak lassabban és viharosabban fog menni… Ne azzal teljék tehát el a hétvége is, hogy házi feladatokat írunk, vagy azon vitázunk, hogy mikor is készül majd hétfőre.

A folyton hangsúlyozott elvárások helyett a biztatás és a követhető tempó többet ér. Reményre van szükség. Meg tudod csinálni! Ne eredményt várjunk el, hanem a tőle telhető erőfeszítést. Ha azonban úgy látjuk, hogy irreálisak a követelmények, akkor el kell gondolkoznunk azon, hogyan lehet ezt vállalhatóvá tenni. Ha eseti torlódásról van szó, segítünk. (Én is írtam házi feladatot, még puskát is.) De ha ez állandósulni látszik, érdemes elbeszélgetni a pedagógussal, de még azt is át lehet gondolni, jó helyen van-e a gyermekünk. Nem mindenkinek való a háromtagozatos, négy tannyelvű iskola… Körülményeket teremtünk, tehát vigyázunk arra is, hogy eleget mozogjon, beszélgessen, játsszon, aludjon, és támaszt nyújtunk a továbbhaladáshoz, de a felelősséget nála hagyjuk – ez lehet az irány.

Mesére, beszélgetésre, történetekre minden életkorban szükségünk van. Nem a nézett, hanem az élőszóban történő mesélésre. Eközben ugyanis úgynevezett belső képeket készítünk, és így rengeteg feszültséget dolgozhatunk fel. Esténként vagy hétvégén nagyobb gyerekeknek is felolvashatunk. Egy hosszabb hétvégébe egy jól kiválasztott film is belefér – közösen átélve, és utána a beszélgetésekben fel-felidézve.

Erősítsük a biztonságérzetet! Kiszámítható napirend, átlátható, nem túl sok feladat, beszélgetés. Az otthoni légkör nagyon sokat számít. Jó, ha van valaki, aki várja őt, amikor hazaér, akivel lehet beszélgetni – nem csak a jegyekről.

Kifejezetten frusztráló az a magatartás, amelyik állandóan arra figyelmeztet, hogy „csak hiba ne csússzon bele”! A hatékony tanulás három alapfeltétele: kíváncsiság – csinálás – hibázás. Csakis ezen az úton van fejlődés. Érdekes volt? Megérthette? Kipróbálhatta elégszer úgy, hogy nem százalékolták rögtön? Sokszori próbálgatás, újrakezdés – és bizony hibázás is. Ez hozhat csak jó eredményt! Meg kellene ezt tanulni. Ha tévedtünk, újra próbáljuk.

Egy kis történet jól példázza ezt a helyzetet:

A Mester a tanítványaival a hídon üldögélt. A tanítvány megkérdezte:

– Mester! Ha beleesünk a folyóba, akkor megfulladunk?

Mire a Mester így válaszolt:

– Nem, fiam. Csak akkor, ha nem jössz ki!

Talán erre is való egy tanév – hogy megtanuljunk jól kijönni belőle.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2018. augusztus 26-i számában jelent meg.