Pécsi Rita: „A játék megolajozza a testet és a lelket” (1. rész)

A címben szereplő mondás a 18. században élt amerikai író, politikus, természettudós és filozófus Benjamin Franklin tollából származik.

Az első európai játékgyűjteményt Kiss Áron adta ki 1891-ben, mégpedig gyakorlati céllal: már akkoriban is voltak olyan falvak és városok, ahol a gyermekek nem tudtak játszani.

Legyen hát egy kézikönyv, amiből megtanulhatják, mi fán terem a játék, amely nélkül nem lehet emberré válni – gondolta a szerző. A 19. század utolsó évtizedében a kötetet minden iskolának megküldték... Játék nélkül valóban nem lehet emberré válni? Ezt a tényt számos oldalról igazolta a tudomány. Játék nélkül megreked a személyiség fejlődése, nincs tanulás, nincs kreativitás, és akadozni fog mindenféle együttműködés. A sokat játszó emberek ezzel szemben azokban a helyzetekben is találnak örömöt, amelyeket mások elviselhetetlennek tartanak.

Tudjuk, hogy a kisgyermek szívesen és fáradhatatlanul tanul meg számos dolgot, miközben játszik. A játék ugyan­is egy sajátos tudatállapotban zajlik, amelyben tanulni is sokkal hatékonyabban tudunk. Grastyán Endre, a játék neurobiológiájával foglalkozó, 1988-ban elhunyt orvos, egyetemi tanár így fogalmaz: a játék olyan drog, amelyet nem követ másnaposság. Gyakran mégis zsörtölődve dorgáljuk gyermekünket: Mikor nő már be a fejed lágya? Nem lehet mindig csak játszani!

Később kamaszaink a tudomásunkra hozzák: Nem vagyok már dedós, hogy játsszak! – s közben, ha megfeledkeznek magukról, vígan számháborúznak, rúgják a bőrt, és ha nem szégyellik, bújócskáznak, kidobósoznak is.

És mi a helyzet a felnőttekkel? A játék igénye bennünk is megvan, de ritkán találjuk meg a jó kifejezési formát. Ezért aztán torz megoldások születnek: olyan játékot vásárolunk a gyermekünknek, amellyel mi játszhatunk, vagy legalább nézzük mások játékát, esetleg szerencsejátékkal, primitív telefonos vagy virtuális játékokkal próbálkozunk.

Miért van ez így? Mert a játék, ami valamilyen örömös tevékenység vagy alkotás, emberi alapszükséglet, amely feltétlenül utat tör magának, hiánya pedig erős feszültséggel jár. Ha nincs lehetőségünk arra, hogy játsszunk, vagy nem tudunk játszani, alkotni, akkor valamilyen pótcselekvéssel igyekszünk oldani az ebből adódó feszültséget.

A játékkedv – amely rokon a munkakedvvel, sőt az életkedvvel is – egy olyan kész­ségcsíra, amelyet fejleszteni lehet, és kell is. Különben elfelejthetünk játszani, még mi­előtt megtanultunk volna! Így fordulhat elő, hogy már kis gyerekeket is látunk egykedvűen üldögélni a játszótéren, és ha kérdezik őket, azt felelik: nincs kedvük játszani. Ez pedig nem elhanyagolható deficittel jár a személyiségük fejlődését tekintve.

Íme, egy megfontolandó történet ezzel kapcsolatban. Liának sokat meséltek. Volt olyan történet, amit százszor is meghallgatott volna. Egy nap az édesapja fölfedezte, hogy egy híres színész előadásában CD-n is megkaphatók a kislány kedvenc meséi. Lia ezt a lemezt kapta a névnapjára.
– Most aztán egész nap hallgathatod a meséket! – mondta az édesapja.
A kislány örömmel vonult vissza a szobájába, este azonban mégis megjelent a rongyos mesekönyvvel a hóna alatt.
– Mi történt? – kérdezte az édesapja.
– Semmi! Nem rossz ez a CD-s mese, csak nem lehet az ölébe ülni! – felelte Lia.


Az írás második részét július 7-én publikáljuk.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2017. június 25-i számában jelent meg.