Rainer Maria Rilke: Mária élete

A versciklus most jelenik meg először magyarul, a Szent István Társulat gondozásában. 

Rilke képzeletét elsősorban a Máriát ábrázoló festmények, Biblián kívüli szövegek, legendák ragadták meg. Mária születését csodaként írja le, hiszen szülei, Anna és Joakim már idős emberek voltak, amikor Isten meghallgatta több évtizedes fohászukat, és gyermekkel áldotta meg őket. Így megszületett „a Gyermek anyja, azé, aki el fog jönni”, hogy üdvösségre vezesse mindazokat, akik nyitott szívvel fogadják tanítását.

Templomi bemutatásakor Mária kislány még, de „Nyugodtan, biztos öntudattal lépdel…” a hatalmas épülethez vezető lépcsőkön. A ház nagysága semmi a Máriára váró küldetés mellett, s bár még kicsi, megérzi, hogy Isten egészen rendkívüli sorsra választotta ki: „… minden kezet leráz /, sorsába lép, mely a termen túl ível /, de kész és súlyosabb már mint e ház.”

Az angyali üdvözletet leíró jelenetnél Mária nem ijed meg az égi küldött látványától, mivel természetes volt számára az angyalokkal való társalgás: „… épp úgy nem rémítette őt /, mint az, ha szobájába napsugárzás kandikál.” Rokonához, Erzsébethez haladva Máriát nem a táj szépsége, „de teste csodája kápráztatja el /”, hogy az isteni Megváltót hordozza méhében, „érezte, e nagyság fölébe /, mely betölti, ember sose lép.” Mária és Erzsébet is „szentélyt hord örömében”, egyik a szeretet-Istent, másik az előfutárát.

Rilke kemény küzdelemként írja le József vívódását, amikor álmában az angyal megjelenik neki, és közli vele, ne féljen magához venni Máriát, mert a Szentlélektől fogant, s a születendő Fiú megszabadítja népét bűneitől. József vonakodását látva az angyal felcsattan: „Ó, te ács /… nem érted, hogy az Úristen tette.” József „büszkén fűrészel deszkákat”, de hogyan vonhatná kérdőre a Mindenhatót, „aki ilyen fát ébreszt /, levelet bont és rügyet fakaszt.” Amikor pedig József megérti végre, hogy mi történt, „dicsérő dalba fog”, eltölti lelkét az öröm.

Jézus megszületését ugyanaz az angyal közli a pásztorokkal, mint aki Máriával tudatta, hogy kegyelemre talált a Magasságosnál, de Rilke nem nevezi néven Gabrielt. „Ám most új születik /, s vele a Földkör szélesre kitárul.” Az eddig távolinak és megközelíthetetlennek hitt Isten megtestesül, „egy Szűz méhéből.” Krisztus megszületésével a korábban haragvó Isten, „ki dörgött minden népre /, benned szelíd lett / s a földre jött.”

A csecsemő Jézus kicsi, védtelen és kiszolgáltatott, mint minden újszülött, mégis, jövendő és egyetemes nagysága már ekkor megmutatkozik, „egymagában túltesz mindenen.” Nekünk, embereknek pedig „örömet” hoz.

Jézus első csodája, a víz borrá változtatása a kánai menyegzőn Mária emlékezetében idéződik fel. Jézus „Csodatevővé lett /, s eldöntetett a nagy áldozat.” Mária tisztában van azzal, hogy mindennek így kellett történnie, mégis, lelkiismeret-furdalás gyötri, önmagát hibáztatja, „ő vitte rá, mert arra bírta /, amit vakon hiúsága várt.” Mária akkor még nem értette, hogy „az a víz, mit szeme könnyel tölt fel /, most a borral vérré változott.” Ez egyértelmű utalás Jézus életáldozatára, az eucharisztia megalapítására az utolsó vacsorán (Mt 26, 26-29.).

Mária gyötrődése Fia kínszenvedése előtt drámai, megkérdőjelezi saját szerepének indokoltságát: „Ha ez kellett /, nem lett volna szabad /, hogy egy asszonynak testéből szüless meg.” A Pieta-jelenet pedig a mérhetetlen fájdalom, a teljes reménytelenség állapota: „Most betelt nyomorom /: névtelen, mély, a kín betölt.”

A véglegesnek hitt kilátástalanságból következik az ellenpont, a szakadékból való fölemelkedés, a föltámadás boldogsága. Rilkénél Jézus – ellentétben az evangéliummal – nem Mária Magdolnának (Jn 20,11-18), hanem anyjának jelenik meg először, „minden ízében föltámadtan. / E gyógyulásban kimondhatatlan egyek.” A gyógyulás egyetemes, Jézus életáldozata és feltámadása mindenkire vonatkozik, az üdvösség mindenki előtt nyitva áll. A föltámadás dicsőségében ragyogó Jézus anyja vállára teszi a kezét, „nyomban örökké váló kezét /… S együtt elkezdik halkan / mint a tavasszal / s egyben vég nélkül /, ezt az évszakát / teljes együttlétüknek.”

A teológiai hagyományoknak megfelelően írja le Rilke Mária halálát, ami elszenderülés, mozdulatlan teste „romlatlan és érintetlen”, s miközben az ágyon fekszik, „zengtek fenn az angyalok.” A mennyben, Atyja jobbján ülő Jézus Krisztus pedig, „ki mindent tudott róla /, fölemelte és isteni létbe vitte őt.” Mária azonban nem a Szentháromság szintjére emelkedik ezzel, hanem az isteni természetben részesedik, ahogy azt Péter apostol írja második levelében: „Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, hogy megismertük őt, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott. Ezek által nekünk ajándékozta az értékes és rendkívül nagy ígéreteket, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak okozta romlottságtól” (1,3-4).

Rainer Maria Rilke egész életében istenkereső volt, ez kiderül írói munkásságából, de a Mária élete című versciklusában nyoma sincs kétségnek, számára teljesen nyilvánvaló Szűz Mária tisztasága, Jézus Krisztus Szentlélektől való fogantatása, istenfiúsága, megváltói hatalma.

A kötetet Farkasfalvy Dénes fordította és a jegyzeteket is ő írta. A költeményekhez a festményeket Sajgó Krisztián válogatta össze.

(Szent István Társulat, 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Magyar Kurír