Raniero Cantalamessa ötödik nagyböjti prédikációja: A Szentlélek a sugalmazó

Jézus az utolsó vacsorán elmondott búcsúbeszédében nevezi önmagát úgy, mint „út, igazság és élet” (Jn 14,6). Ezzel jelzi, hogy ő az út mint „az élet célja”, ő az igazság mint „az Atya örök Igéje” és ő az élet, mint a „Testté lett Ige”. Jézus továbbra is hív minket, mint egykor az apostolait, hogy kövessük őt. E kérés jegyében született meg a Szentírás után a legolvasottabb könyv, Kempis Tamás Krisztus követése. A Krisztus-követés témája fontos helyet foglal el János evangéliumában, szinte szinonimája annak, hogy hiszünk benne.

Amíg azonban a hit az elme és az akarat hozzáállását jelzi, az „út” és az „úton járás” képe a mozgás dinamizmusát emeli ki. A Krisztus-követés egy olyan életprogramot vázol fel a tanítvány számára, amely teljes részvételt jelent Urunk életmódjában, sorsában és küldetésében. Az Úr követésének egyik legfőbb módja a szolgálat, ahogy ő azt a lábmosás példájában ránk hagyta. Ám a szónok most a Krisztus-követés legsajátosabb vonásáról akart szólni, mely megkülönbözteti minden más szolgálattól.

A szerzetesek a regulájukat az alapítójuktól kapják, de annak megvalósítására a kegyelem és erő csakis Jézus Krisztusból ered. Az evangéliumot minden keresztény a földi Jézustól kapja, de annak megtartása és gyakorlati megvalósítása a feltámadt Krisztus Szentlelkétől származik. Aquinói Szent Tamás a „betű öl, a Lélek éltet” (2Kor 3,6) páli tanítást merészen értelmezi: „Még az evangélium betűje is ölne, ha nem adnánk hozzá a hitnek gyógyító kegyelmét”, amely a Szentlélektől ered. Szent Ágoston ezt személyes tapasztalatából értette meg és formálta imává: „Uram, azt parancsolod, hogy szűzi tiszta legyek. Nos, add meg, amit parancsolsz, és aztán parancsolj, amit akarsz.” Ezért beszél Jézus oly sokszor a búcsúbeszédében a Szentlélekről: „Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” (Jn 16,13)

Ha Jézus az „út”, görögül „hodosz”, akkor a Szentlélek a „hodegosz”, az „úton vezető” a keleti egyházban, míg a nyugati kereszténység a Veni Creator himnuszban „ductornak”, „vezetőnek” szólítja. A vigasztaló Szentléleknek tulajdonított jézusi jelzők közül a kapucinus szónok az emlékeztetést emelte ki, hiszen ő az, aki Jézus minden szavát eszünkbe juttatja. A latin Vulgata fordítás az „ipse suggeret vobis” formulával adja vissza, így a Szentlélek a „sugalmazó”.

Ezt oly tapintatosan teszi, mint a színházi súgó a rejtekhelyén, csak éppen nem a fülnek súg, hanem a szívnek. Az életszentséghez vezető legrövidebb és legbiztosabb út a hűség a „Lélek sugallataihoz”. Az ember nem ismeri saját konkrét életszentségét, sem pedig a hozzá vezető utat. A szentségnek nincs mindenki számára közös útja, de az Isten fokozatosan föltárja azt, kinek-kinek a sajátja szerint, mert ő nem gyárt sorozatban szenteket. Minden szent a Lélek mindeddig kiadatlan, példátlan találmánya. Ebből következik, hogy a szentség elérése érdekében az ember nem korlátozhatja magát csak általános, mindenkire vonatkozó szabályok követésére, hanem arra is figyelnie kell, amit Isten külön tőle, csakis tőle kér. Márpedig hogy Isten mit akar, az mindenkinél más és más, amit az élet eseményei, a Szentírás szavai, a lelkivezetők útmutatásai révén fedezhetünk fel, jóllehet annak alapvető és szokványos eszköze a kegyelem sugallata. Ezek a Lélek belső buzdításai a szív mélyén, amelyek által Isten nemcsak tudatja velünk, hogy mit kíván tőlünk, hanem megadja a szükséges erőt, és gyakran örömet is ennek megvalósításához, ha az ember beleegyezik.

Cantalamessa ehhez példaként említette meg Kalkuttai Teréz anya esetét, aki hűségesen betartotta szerzetesközössége szabályait, mindaddig, amíg 36 éves korában a Szentlélek beleszólt az életébe, amikor Indiában Kalkuttából Dardzsilingbe tartva a vonatozás során a Lélek világosan „szívébe súgta”, hogy váljon el rendjétől, és álljon az ő rendelkezésére, egy másféle szolgálatra. Ma Teréz anya lányai azt a napot – 1946. szeptember 10-ét – mint a sugalmazás napját ünneplik.

Fontos kérdésekben ezt a sugalmazást persze meg kell erősítenie az elöljárónak, ahogy Teréz anya esetében is történt, mert veszélyes dolog kizárólagosan a saját személyes inspirációra hagyatkozni. A jó sugallatoknak ugyanis rendszerint van valami közös bibliai alapja. Az „Isten azt mondta Ábrahámnak…”, vagy „Az Úr szólt Mózeshez” kifejezések olyanok voltak, mint amelyek a kegyelem ihletésére születtek. Isten szava a Sínai-hegyen sem kívülről, hanem a szív belsejében visszhangzott a Szentlélektől, és a tízparancsolatot Isten ujja nem kőtáblákra véste, hanem Mózes szívébe, aki aztán kőtáblákra írta azokat, ahogy Péter apostol második levele említi. „Hiszen sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek – Isten megbízottaiként – a szent emberek.”

A jézusi helyes út felismerése leginkább a Szentlélek sugallatai nyomán történik – zárta pénteki beszéde első részét Raniero Cantalamessa. De hogy is lehet felismerni a Szentlélek hiteles sugallatait? – tette fel a kérdést elmélkedését folytatva, amire a megkülönböztetés történelmi elemzésével válaszolt. Az alapprobléma abban áll, hogy miként tudjuk felismerni a Szentlélektől érkezett sugallatokat, megkülönböztetve az e világ szellemének inspirációitól. A lelkek, vagy másképpen szellemek megkülönböztetésének témája az évszázadok során jelentős fejlődésen ment keresztül. Eredetileg karizmaként értelmezték azzal a céllal, hogy felismerjék a közösségben elhangzott szavak, imák és próféciák Isten Szentlelkétől való eredetét. Pál apostol a Korintusiaknak írt első levelében a Szentlélek különféle kegyelmi adományai között említi: „Van, aki csodatevő hatalmat kap, van, akinek a prófétálásnak vagy a szellemek elbírálásának képessége jut osztályrészül.” (1Kor 12,10)

A megkülönböztetés eredeti Szent Pál-i jelentése magának a próféciának a közösségi vagy egyéni befogadására és értékelésére vonatkozott, hiszen a közösség tagjai is rendelkeztek prófétai lelkülettel. A megkülönböztetés nem racionális értelmezésen alapult, hanem magának a Szentléleknek a sugalmazásán és egyszerre jelentette annak elbírálását, hogy ki és mit szólt: Vajon Isten Lelke beszélt-e, vagy egy másik szellem, illetve hogy mit is üzent a Lélek egy konkrét helyzetben, a páli ajánlás jegyében: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok.” (1Tessz 5,19–22) A pünkösdi katolikus karizmatikus mozgalmak tapasztalata alapján a megkülönböztetést a közösség befogadó, fenntartó vagy éppen elutasító gesztusai jelzik, amelyekkel a prófétai szavakra válaszoltak „Úgy van!”, „Rendben” felkiáltások kíséretében, vagy éppen csenddels, esetleg az elutasítás kinyilvánításával. Ily módon az igaz és hamis próféciákat „a gyümölcsök alapján” ítélik meg, ahogy maga Jézus ajánlotta a gyümölcsök mérlegelését a hegyi beszédben az igaz és hamis próféták megkülönböztetésére. Mindez ma is nagyon hasznos eszköz lehet a szinodális út helyes értelmezésére – ajánlotta a kapucinus szónok.

A fejlődés későbbi szakaszában a keleti és nyugati szerzetesi lelkiség hagyományában egyaránt az idősebb atyák szolgálatát jelentette, mellyel megkülönböztették a fiatalabb szerzetesek sugallatait, de vonatkozott a saját inspirációjuk felülvizsgálatára is. A megkülönböztetésnek kezdettől fogva voltak objektív szempontjai, ahogy a páli intés mutatja: „Senki sem mondhatja »Jézus az Úr«, csakis a Szentlélek által” (1Kor 12,3), vagy ahogy János apostol levele említi: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket. Az Istentől származó lelket erről ismeritek fel: minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van.” (1Jn 4,1–3)

Erkölcsi síkon alapvető kritérium Isten Szentlelkének önmagával való következetessége, hiszen Ő nem kér olyat, ami szemben állna a Szentírással és az Egyház hagyományos tanításával. Némelykor azonban ezek az objektív kritériumok nem elégségesek, hiszen nem csak a jó és a rossz között kell választani, hanem a jó és egy másik jó között. Erre főként Loyolai Szent Ignác adott helyes tanácsokat, amikor azt kérte, hogy nyugodtan vizsgáljuk meg az egyes választások lelki hatásait, mert Isten Lelkének sugallatait öröm, béke, nyugalom, egyszerűség, világosság kíséri, míg a hamis szellem indításai zavart, nyugtalanságot, sötétséget keltenek, jóllehet a bizonytalanság néha az Isten sugallataival szemben tanúsított benső ellenállásból is eredhet – pontosított a szónok. Külön figyelmet igényelnek az érzelmeink, mert az ember természete könnyen hajlik arra, hogy a Lélektől eredeztesse azt, ami valójában a test vágya. Kövessük inkább a latin költő, Ovidius tanácsát, miszerint „a rossznak kezdettől fogva álljunk ellen”.

Ennek a prédikációnak konkrét gyümölcse legyen egy megújított döntés – kérte a Pápai Ház szónoka –, hogy teljes mértékben rábízzuk magunkat a Szentlélek belső vezetésére – mint egyfajta „lelki irányításra” –, aki rejtett „sugallataival” szól hozzánk. A „Lélek iránti engedelmesség” jegyében hallgatni rá sokkal könnyebb, mint gondolnánk, mert Ő belülről szól hozzánk, és mindenre megtanít. A Lélek vezetése különösen fontos azok számára, akiknek feladata az Egyház kormányzása. Csak így engedhető meg, hogy Krisztus Lelke vezesse Egyházát emberi képviselőin keresztül. Nem kell a hajó minden utasának a rádiójeleket észlelnie, elég ha a távírász a helyén van, mint ahogy XXIII. János pápa bátran vette az „isteni sugalmazás” jelét, és meghirdette a II. Vatikáni Zsinatot.

Végezetül azt kérte Cantalamessa atya, hogy a húsvéti időszakban hangozzék fel a szívünkben Jézus kijelentése: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” (Jn 11,25–26), majd áldott húsvétot kívánt a Szentatyának és a Római Kúria minden tagjának.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír