Roberto Rossellini: Róma, nyílt város

A Gestapo kidolgozza a Schröder-hadműveletet, amelynek célja az olasz nemzeti felszabadítási csoport totális felszámolása. A Gestapo-főnök, Bergmann látókörébe kerül az ellenállás egyik katonai vezetője, Manfredi mérnök, akinek felfedezik a búvóhelyét, de még sikerül idejében elmenekülnie. Barátjához és harcostársához, Francescóhoz megy, aki egy illegálisan terjesztett újság nyomtatásában vesz részt, és áldott állapotban lévő menyasszonyánál, Ginánál lakik, annak kisfiával, Marcellóval, és Gina húgával, Laurettával.

A film központi alakja a római katolikus pap, Don Pietro. Középkorú, szemüveges, zömök ember. Olyan lelkipásztor, aki azonnal megtalálja a hangot mindenkivel, közvetlen, de nem leereszkedő, s tekintélye is van. Focizik a gyerekekkel, lecsillapítja őket, ha össze akarnak verekedni a játék hevében. Don Pietro tevékeny résztvevője az olasz ellenállásnak, de eszközei természetesen békések. A földalatti mozgalom tagjai maximálisan megbíznak benne. Don Pietro teljesíti a rábízott feladatot, pénzt visz az egyik ellenállónak, gondosan elrejtve az összeget egy vastag könyv lapjai közé.

Don Pietro az irgalmas szamaritánushoz (Lk 10,25) hasonlóan felebarátjának tekint minden embert, nem tesz különbséget barát és ellenség között, számára csak az a fontos, hogy segíthessen azokon, akik kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Szökött német tiszt érkezik Montecassinóból, plébánosi ajánlással. Mindenből kiábrándult, s utalva az ottani harcok szörnyűségeire, azt mondja, a pokolból jött, mert Montecassino maga a földi pokol. Don Pietro befogadja, elbújtatja, az ellenség szeretetére vonatkozó krisztusi parancsot teljesíti (Mt 5,43-49). Vallja: „Kötelességem segíteni azokat, akik jó ügyért harcolnak.”

Don Pietro vigaszt nyújt az embereknek. Lelki támasza Ginának, aki egyedül neveli a kisfiát, Marcellót. Szövőgyárban dolgozott, de elbocsátották, miután kiderült, hogy áldott állapotban van. A földi világ haszonelvűsége, irgalmatlansága mutatkozik itt meg, függetlenül a német megszállók kegyetlenségeitől. Ginának bűntudata van amiatt, hogy régen gyónt, s így vall Don Pietrónak: „… Tudom én, hogy nem úgy éltem, ahogy kellett volna, sok olyasmit tettem, amit magam is restellek. Csak azt ne higgye, hogy nekem jólesik az oltár elé állni ilyen állapotban… meggondolatlanság volt, nincs is rá mentségem. Legfeljebb az, hogy akármit tettem, sosem éreztem bűnnek, különben nem tettem volna.” Gina gyűlöli a német megszállókat, s időnként elkeseredik, hogy sosem lesz vége „ennek a sok borzalomnak, kenyérgondoknak? Még az életünk sincs biztonságban.” Attól fél, hogy még Isten is megfeledkezett róluk, megrendül a hite a Gondviselésben. Don Pietro azonban nem hiszi ezt: „Nem érdemeltünk ekkora büntetést. Természetesen bűnösök vagyunk, gyenge emberek, de szerencsére sok igaz ember él közöttünk. És bármilyen súlyos a megpróbáltatás, nem szabad elveszítenünk a hitünket, egyre erősebbnek kell lennünk. És ha becsületesen, tisztán élünk, akkor az Úr nem hagyja el a gyermekét. De nem háríthatjuk rá a felelősséget, soha! Nekünk magunknak is cselekednünk kell, megfontoltan és szilárdan harcolni az igaz cél érdekében.” Don Pietro nem perlekedik az Úrral, nem teszi felelőssé az emberek által végrehajtott borzalmakért, cselekszik, teszi a dolgát és imádkozik.

Roberto Rossellini filmjének tragikus fordulata, amikor a német katonák körülzárják a házat, és razziát tartanak, mert a Gestapo rájött, hogy itt rejtőzik Manfredi és Francesco. A háborúban fél lábát elvesztő kisfiú, Romoletto – Gina kisfiának, Marcellónak a barátja, együtt robbantottak fel egy német benzintartályt – bombákat rejteget a lakásukban, és bosszúból fel akarja robbantani a házat, a Gestapo embereivel együtt. Nem érdekli, hogy ártatlanok is meghalnának. Romoletto tervét Don Pietro akadályozza meg. Manfredinek közben sikerül megszöknie, de Francescót a németek elfogják, egy teherautóra tuszkolják. Amikor Gina ezt meglátja, az autó után rohan, de a németek lelövik. Áldozattá válik tehát, ő is és a magzat is a méhében. A kis Marcello zokogva borul anyja holttestére, akit Don Pietro tart a karjában, ahogy Szűz Mária tartja a Pieta-ábrázolásokon halott fiát, Jézust, a keresztről való levétele után.

Fontos szerepe van a filmben Manfredi szerelmének, a revütáncosnő Mariannak. Személyében mintha egy anti-Mária Magdolna kelne életre. Mariann élvezni akarja az életet. Mielőtt megismerkedett volna Manfredivel, gazdag szeretőket tartott. „Mit gondolsz, miből telt volna harisnyákra, elegáns ruhákra?" – kérdezi tőle. Mariann számára semmit nem jelentenek az olyan magasztos fogalmak, mint hit, erkölcs, tisztesség. Mindemellett a kábítószer rabja. Ezt használja ki Ingrid, aki a Gestapo beépített embereként Mariann közelébe kerül, bensőséges kapcsolat alakul ki közöttük. Amikor Ingrid észreveszi Mariann asztalán Manfredi fotóját, szeme felcsillan, hiszen tudja, hogy Mariann a kábítószerért mindenre hajlandó.

Mariann női Júdásként árulja el Manfredit, a szerelmét, hogy kábítószerhez juthasson. A lányban bizonyos naivság is van, nem gondolja végig, hogy a férfit a németek halálra szánták. Ahogy egyes interpretálások szerint Júdás sem volt tisztában azzal, hogy Jézus élete veszélyben forog, ha a Zsidó Főtanács kezére adja Mesterét. Mariann megtudja, hogy Don Pietro egy kolostorban akarja elrejteni Manfredit és a szökött német katonát, s ezt azonnal jelenti Ingridnek.

Az esztelen gyűlöletet és pusztításvágyat jelképezi a filmben Bergmann, a Gestapo-tiszt. Erőszakos, elveti az irgalomnak még a gondolatát is, a nyers és kíméletlen hatalmat testesíti meg. A hit semmit nem jelent számára. Amikor a Gestapo kihallgatásán Don Pietro azt mondja, semmiről nem tud, amit pedig tud, az a szentgyónás titkához tartozik, nem szegheti meg papi esküjét, Bergmann közli, hogy ez őt nem érdekli, s egyúttal a hazafias kötelességére figyelmezteti. Don Pietro válasza mély hitet és nyugalmat tükröz: „Másvalakit érdekel, aki fölöttem áll. És ön fölött is.”

A csak az erő nyelvén értő, hatalmi gőgjétől megrészegült Bergmann megpróbálja kijátszani a fegyveres ellenállást választó Manfredit és a Krisztust szolgáló Don Pietrót egymással szemben, mondván, hogy most ugyan még szövetségesek, de később, ha eljön a béke, egymás ellen fognak fordulni. S akit Don Pietro véd, az az egyház ellensége, ateista szocialista. Manfredi azt mondja: „Nem vagyunk hősök, csak egyszerű emberek, de nem fogok vallani.” Don Pietro pedig a „felebaráti szeretetet gyakorló embernek” tartja magát, aki megvalósítja Jézus parancsát: „Szeresd Istenedet, mindenek felett, és felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 22,39). Ennek szellemében nem tesz különbséget ember és ember között, nem érdekli, hogy valaki hogyan viszonyul az egyházhoz, tetteiben egyetlen szempont vezérli: ha valakit az elveiért üldöznek, helyzete kiszolgáltatott, azon kötelessége segíteni: „Én katolikus pap vagyok, és hiszem, hogy az igazságért és a szabadságért küzdő ember mindenképpen helyesen cselekszik, hiszen kiszámíthatatlanok Isten útjai.” Vagyis Isten előtt nem az számít, ki hívő, ki nem, hanem az, hogy az ember lelkileg legyen tiszta, jó szándékú. Ezért Don Pietro számára természetes, hogy katolikus papként, a békesség embereként a szocialista forradalmár Manfrediért kockára teszi az életét.

Bergmannról azonban leperegnek Don Pietro szavai, számára minden ellenség elpusztítandó. A Gestapo-főnöknek egyetlen éjszaka áll a rendelkezésére, hogy vallomást csikarjon ki Manfrediből. Don Pietro hittel vallja: Manfredi nem fog vallani, mert ő imádkozik érte. Bergmann csak gúnyolódik ezen: „Nem hiszem, hogy meghallgatásra talál a jóságos mennyei Atyánál.”

Míg pribékjei kegyetlenül kínozzák Manfredit, addig Bergmann gondtalanul mulat, Ingrid, Mariann és Hartmann, egy német katonatiszt társaságában. Bergmann lehetetlennek tartja, hogy Manfredi ne valljon, hiszen ha ellenállna a kínzásoknak, az azt bizonyítaná, hogy az olasz faj egyenlő a némettel. Bergmann meggyőződése, hogy az olaszok nem rendelkeznek azzal a lelki eltökéltséggel, mint a németek, hiszen ha rendelkeznének, nem lennének alacsonyabbrendűek, és akkor semmi értelme nem lenne a háborúnak. Hartmann meghasonlott az évek óta tartó öldökléstől, csak részegen bírja elviselni mindazt, amit nap mint nap művelnek. Részegségéből azonban erőt merít, ilyenkor ki meri mondani mindazt, ami gyötri a lelkét. Ezekben a pillanatokban mintha részegen is józanabb lenne, mint a hatalmi tébolyultságtól elvakult Bergmann. Felidézi, hogy Franciaországban sok ellenállót kínoztak meg, de ők nem vallottak. Bergmann felháborodik Hartmann szavain, s erélyesen figyelmezteti, vigyázzon mit beszél, ám a részeg Hartmanból leplezetlen őszinteséggel tör felszínre elfojtott indulata, nyíltan beszél arról, hová vezet az esztelen gyűlölet és erőszak: „Hát semmi mást nem tudunk mi, csak ölni, ölni? Egész Európa sírdombokkal van tele, és a koporsókból virágba borul a gyűlölet. Gyűlölet! Mindenfelé csak gyűlölet! És egy napon megfojt minket ez a gyűlölet. Nincs menekvés. Mindnyájan meghalunk.”

Bergmannra azonban nem hatnak Hartmann szavai. Amikor a szörnyű kínzások következtében Manfredi meghal, iszonyatos dühvel támad Don Pietróra: „Nézd csak meg, te pap, nézz oda! Elégedett vagy? A felebaráti szereteted eredménye. Te csináltad ezt vele, aki testvéred Krisztusban. Nem kellett volna inkább rábeszélned, hogy beszéljen? Most már késő. Rád is ez a sors vár, és minden ellenségünkre, akik a mi hatalmas ügyünk útjába állnak.”

Bergmannból teljesen hiányzik a szándék, hogy szembenézzen szörnyűséges cselekedeteinek a súlyával. Don Pietro megáldja a halott Manfredit. Szavai az örök életbe vetett reményről szólnak: „Õ meghalt, de mit értek el? Megpróbálták a lelkét megtörni, de csak a porhüvelyét semmisítették meg.” Don Pietróban ebben a tragikus pillanatban felülkerekedik a gyűlölet és a bosszúvágy érzése, indulattal a hangjában kiált Manfredi gyilkosaira: „Átkozottak, átkozottak! Ne leljetek nyugalmat sem a mennyben, sem a földön! Átkozottak!” Ám a következő pillanatban visszatér lelkébe Krisztus szeretete, s megrendülve villanásnyi dühkitörésétől, Istenhez fohászkodik: „Uramisten, mit mondtam? Bocsáss meg, Istenem, bocsáss meg!” Don Pietro térden állva imádkozik Manfredi lelki üdvéért. Bergmann és munkatársai érzéketlenül nézik.

A film Don Pietro kivégzésével ér véget. Isten szolgájában nincs félelem. „Nem nehéz szépen meghalni. Szépen élni jóval nehezebb” – mondja utolsó perceiben lelki vigaszt nyújtó paptestvérének. Ám csak az halhat meg szépen, aki egész életében másokért élt, mint Don Pietro, aki Manfredivel együtt megvalósítja Jézus Krisztus szavait: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,12-13).

A kivégzőosztag katonái feltehetően szándékosan elhibázzák a lövést, egyetlen golyó sem találja el Don Pietrót. Don Pietro Jézus Krisztus keresztfán mondott szavait ismétli halála pillanatában, szemernyi gyűlölet, ellenszenv sincs benne: „Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek” (Mt 27,46). A kivégzőosztag parancsnoka, a kijózanodott Hartmann azonban már újra a régi, a német birodalmi hadsereg fegyelmezett tisztje, aki ismét olyat cselekszik, ami miatt alkoholizmusa még jobban elhatalmasodik majd rajta. Õ az, aki végül főbe lövi Don Pietrót. Éppen akkor, amikor ő azt kéri az Úrtól: „Bocsásd meg a mi…” Nem volt ideje tehát végigmondani a Miatyánk bocsánatkérésre vonatkozó sorait, sem magáért, sem az ellenünk vétkezőkért. Ez esetben Don Pietro gyilkosainak lett volna szükségük arra, hogy Isten bocsánatát kérje számukra.

Roberto Rossellini filmje a másokért élés példája, a szeretetből történő önfeláldozásé a keresztény humanizmus érvényesüléséért, egy embertelen hatalom ellen. A szebb jövőbe vetett reményt jelzi, hogy a kisfiúk, akikkel Don Pietro oly sokat foglalkozott, a gondjukat viselte, elkísérik őt a kivégzőhelyre, s a maguk gyermeki módján, közösen fütyülve nyújtanak neki vigaszt. Don Pietro és Manfredi, a pap és a katonai vezető, a civilek, felnőttek, gyerekek, mind a maguk területén, a maguk eszközeivel, együtt harcoltak a gonosz és sötét erők ellen.

Róma, nyílt város
(Olasz filmdráma, 1946, 96 perc)
Rendezte: Roberto Rossellini
Írta: Sergio Amidei, Federico Fellini, Roberto Rossellini
Főbb szereplők:
Anna Magnani: Gina
Aldo Fabrizi: Don Pietro
Marcello Pagliero: Giorgio Manfredi
Maria Michi: Marina
Henry Feist: Bergmann

Bodnár Dániel/Magyar Kurír