Rokay Zoltán: Jézus Krisztus irgalmára mindenképpen szüksége van az embernek

– Platón már a Kr.e. 4. században leírta, Isten jó, nem akarhatja a rosszat, nem lehet a rossznak oka. Ez az istenkép már közel áll az irgalmas Istenhez. Ugyanakkor már a görögöknél is gyakran jelenik meg az igazságosság fogalma. Mennyire zárja ki egymást ez a két fogalom?

– A görög gondolkodásmód és a bibliai fogalmak nem zárják ki egymást, de a két „világ” távol áll egymástól, és ezt már Szent Pál apostol is szépen kifejtette, amikor Athénban az Areoszpaguszon arról beszélt, hogy a zsidók csodát követelnek, a görögök bölcsességet, mi pedig a megfeszített Jézus Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak botrány, a görögöknek pedig oktalanság. Ekkor találkozott az antik világ és a krisztusi tanítás. Az irgalmasság évében különösen, de egyébként is, kézenfekvő számunkra, hogy az evangéliumok alapján beszéljünk az irgalmas szamaritánusról, a keresztfán megtérő gonosztevőről, a tékozló fiúról, ahol megjelenik az irgalmas atya. Én a méltatlankodó fivérről szoktam beszélni ezzel kapcsolatban. Jézus felszólítja hallgatóságát, legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atya tökéletes. Ez a tökéletesség pedig az irgalmasságban van, ahogy Szent Lukács fogalmaz, ami magában foglalja az ellenség szeretetét is.

– Ez viszont az antik és a racionális gondolkodástól idegen…

– Legalábbis nem a sajátja. Ellenben a kinyilatkoztatás tételeire az értelmes gondolkodás, az ész is reflektálhat. A mi vallásunk, hitünk ugyanis nem értelmetlenség. Ha kivonnánk magunkat a filozófiai értelmezés lehetősége alól, a fundamentalizmus vádja érhetne bennünket. Bár ettől sem kellene megijednünk, hiszen ha az ember hisz abban, hogy az életének biztos alapja van, sziklára építi a házát, az nem fundamentalizmus a szó pejoratív értelmében. Ezért is szükséges, hogy a filozófia és az értelem segítségével is megvilágítsuk Krisztus és az egyház kinyilatkoztatását. (Bár azt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az „észnek” is lehetnek patologikus megnyilvánulásai: pl. az atomfegyverek…) Mindenekelőtt azt, ami olyan gyönyörűen van megfogalmazva a Hitvallásban: Jézus Krisztus, Isten Egyszülött Fia „Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállott a mennyből…” A keresztény hitvallás középpontjában Isten áll, aki tulajdonképpen a mi Megváltónk, megtestesült Jézus Krisztusban, a második isteni személyben, emberré lett, és az irántunk érzett szeretetből és irgalomból föláldozta magát a kereszten. Itt megjelenik az emberkép, ami a filozófiának is tárgya.

– Ez az Isten által szeretetből és irgalomból megváltott ember?

– Igen, s itt emlékeztetnék arra, hogy Nietzsche indulatosan protestált az irgalmasság ellen, azzal vádolva a kereszténységet, hogy megnyomorítja az embereket, majd nagyvonalúan kihirdeti, hogy irgalmasságot gyakorol velük. Ez természetesen helytelen lenne. Nietzschének azonban nem volt igaza. S itt megint csak a filozófiára utalhatunk, mint fenomenológiára. Az ember ugyanis esendő, és folyamatosan rászorul az irgalmasságra.

– Napjainkban, az öntudat túlhangsúlyozásának és túlértékelésének korában ezt sokan elutasítják.

– Az biztos, hogy manapság nem hallunk erről feltétlen szívesen, mert a ráutaltság mögött bizonyos kiszolgáltatottságot vélünk felfedezni, attól pedig idegenkedünk. Igaz, hogy az élet sok területén van az ember kiszolgáltatott helyzetben, függ a pénztől, a hatalomtól, a manipulációtól, de ezt nem ismeri be, és így az irgalmat is elutasítja, mondván, hogy nincs erre szüksége. Majd ő megszervezi a saját maga életét, s minden rendben lesz. A tények azonban mást bizonyítanak. Az az ember ugyanis, aki azt állítja magáról, hogy soha nem ütközött korlátokba, neki mindig minden sikerült az életben, először is nevetségessé válik. Ilyen egyszerűen nem létezik. Másodszor: sokan szánakoznak is az ilyen emberen, összesúgnak a háta mögött, hogy baj van az idegeivel, azért mondja ezt. Egy lelkileg kiegyensúlyozott ember soha nem állítana ilyesmit. A harmadik pedig, hogy az önmaga képzelt tökéletességével dicsekvő személy egy idő után elviselhetetlenné válik. A Jóisten mentsen meg attól az embertől, aki mindenütt hirdeti, hogy az ő élete göröngyöktől mentes. Ki tudja, milyen áron érte ezt el? S mivel mi nem vagyunk ilyen tökéletesek, egy idő után távolodni fogunk ettől az embertől: örülj neki, hogy csupa fény, siker az életed, de kímélj meg minket a dicsekvésedtől.

– Reális emberképre van tehát szükségünk mindnyájunknak?

– Igen, ez pedig egyértelműen annak belátását jelenti, hogy egymásra vagyunk utalva, az élet minden szakaszában: gyermek a szülőre, szülő a gyermekre, a házastársak egymásra, beteg az orvosra. A ráutaltság szerves része az életnek, és ahol erről beszélünk, ott már az irgalmasságnak is megvan a helye. A filozófiai antropológia segítségével pedig ki tudjuk értékelni ezt a rászorultságot – vizsgáljuk meg az embert a maga teljességében. Ez egyértelműen elvezet annak felismeréséhez és belátásához, hogy Jézus Krisztus irgalmára mindenképpen szüksége van az embernek. Ez realitás, és ezt az irgalmasságot magunknak is mindennap gyakorolnunk kell. Nem világviszonylatban, mert akkor semmi nem lesz ebből. Nem hiszem, hogy a világ sorsát, beleértve a legaktuálisabb problémákat is, itt és most meg tudnánk oldani. Természetesen a Szentatyának, mint Krisztus földi helytartójának, egyetemes dimenziókban kell megszólalnia, az egész világra vonatkozó állásfoglalásokat kell meghirdetnie. A saját életünkben azonban meg kell néznünk, hogy milyen módon tudunk másokon segíteni, elsősorban azokon, akik a legjobban rászorulnak az irgalomra. Számtalan alkalom van erre.

– Mondana néhány példát?

– Kommunikációs és információs társadalomban élünk, és ebből adódóan számtalanszor lépnek fel ebből eredő zavarok. Nem azért mondom, mert nekem nincs mobiltelefonom. Van, akinek kettő is van. Komikus helyzetek fordulnak elő. A templomban megszólal a mobil, a hívő lázasan elkezd keresgélni a táskájában, mindent felkutat, míg végül megtalálja azt a telefonját, amelyik csörgött. Már mindenki őt nézi, a liturgiára senki sem figyel. Vannak számítógép- és mobilfüggő emberek. Előfordult, többször is, hogy vonaton utaztam, s a fülkében mások is voltak rajtam kívül, láthatóan ismerték egymást, de egyetlen szót sem szóltak a másikhoz, valamennyien telefonáltak. Voltam olyan társaságban, hogy senkivel sem tudtam szót váltani, mert ugyanez volt a helyzet. Bizonyos, hogy ezeket a szerkezeteket azért találták fel, hogy megkönnyítsék az emberek életét, közel hozzák őket egymáshoz, csak hát itt is, mint a gyógyszerek esetében, vannak nem kívánatos mellékhatások.

Sajnos a kommunikációs zavarok egyik káros következménye a családok szétesése. Itt is megmutatkozik az emberek egymásra utaltsága. S belép az irgalom, amikor az elektronika helyett mégiscsak személyesen próbálunk beszélgetni felebarátainkkal, családtagjainkkal. Ehhez türelemre van szükség, hiszen ma már ott tartunk, hogy alig van értelmes diskurzus az emberek között. A felgyorsult világban az emberek többsége a harmadik mondat után rászól a beszélgetőpartnerére, sok a szöveg, hagyd abba, engem is engedj szóhoz jutni. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, szükség van irgalomra.

– Hogyan jelenik meg az irgalom a bűnök megbocsátásában?

– Az tény, hogy ha bűnt követünk el, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Az irgalmasság viszont arra tanít bennünket, hogy megpróbálhatjuk jóvátenni a vétkeinket. A filozófia és az irgalmasság mint bibliai fogalom közötti összefüggés arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy butaságokat még a Jóisten és az egyház nevében sem szabad mondani, elkövetni pedig különösen nem. Itt megint visszatérek oda, hogy filozófiailag is bebizonyíthatjuk, hogy a kereszténység nem zárja ki az ésszerűséget, az értelem alkalmazását. Szent Pál apostolnál találhatunk nagyon szép gondolatokat ezzel kapcsolatban. A Timóteushoz írt első levelében (1,17) írja, hogy vannak, akik meg sem értik, amit mondanak. Az egyházi tanítónak tehát pontosan értenie kell, hogy miről beszél, mi az alany, mi az állítmány, milyen alanyról mit állít. Itt belép az irgalmasság és az igazságosság kérdése. Az irgalmasság nem azt jelenti, hogy mindent jóváhagyunk, szemet hunyunk a bűnök elkövetése fölött is. Mi sem várhatjuk el, hogy az egyház, netán Jézus Krisztus mosolyogjon a butaságainkon, ne adj Isten, a gonoszságainkon. Ha bűnt követünk el, nagyon fontos, hogy imával forduljunk Istenhez. Az irgalmasság egyik tartóoszlopa az imádság. A másik a szentségekhez való járulás. A szentgyónás az irgalmasság forrása, az a szentség, ahol az ember a tékozló fiúhoz hasonlóan megtapasztalhatja az irgalmasságot: Atyám, vétkeztem az ég ellen, és te ellened.

Isten irgalmassága természetesen mindenkire vonatkozik. Az Úrjézus pontosan tudja, hogy aki nekünk kedves és szimpatikus, annak többet is adunk, mint az általa említett pohár vizet: „Szomjas voltam és innom adtatok…” Ő azonban azt adta parancsba, hogy ezt a pohár vizet mindenkinek megadjuk. Annak is, aki terhes a számunkra, annak is, aki folyamatosan keresztbe tesz nekünk, vagy soha nem ért velünk egyet semmiben. Az irgalmasságnak ezt a minimumát mindenkinek meg kell adnunk.

– Az imént utalt rá, hogy az irgalom nem jelenti a rossz jóváhagyását…

– Szent Pál apostol írja a Timóteushoz írt második levelében, hogy a tanítónak alkalmasnak kell lennie a megkülönböztetésre. Vagyis, az irgalmasság semmiképpen sem jelentheti a rossz jóváhagyását. A bajba jutott ember segítése, a tévúton járónak a helyes útra vezetése viszont irgalmasság. Szent Pál arra is figyelmeztet: a tanítónak ragaszkodnia kell a hiteles tanítás szavaihoz, hogy képes legyen józan oktatásával buzdítani, és megcáfolni az ellentmondókat. Íme, a filozófia szerepe a teológiai képzésben. Ne görcsöljünk be, ha valaki előjön valamilyen vadnak látszó magyarázattal, hanem üljünk le vele és próbáljuk meggyőzni őt hitünk alapelveinek az igazságáról, ha szükséges, az értelem, az ész erejével. Tanításra termettnek kell tehát lennünk, és nem esti mesékkel szórakoztatni az embereket. Annak is megvan a szerepe, de nem itt.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír