Seregély István: Csak egész életet lehet papságra szánni

– Mit jelent ez a szép évforduló Önnek?

– Egy ilyen évforduló nem érdem, az az Úristen ajándéka, de kiváló alkalom arra, hogy az ember az életére visszatekintve ráébredjen a Jóisten iránti hála kötelezettségére, főleg ha úgy érezheti, elmondhatja, hogy megjárta a kijelölt utat.

– Ebből a hatvan évből tizenötöt a püspöki konferencia elnökeként szolgált. Erre hogyan tekint ma vissza?

– Tekintettel arra, hogy a diktatúra idején nem voltam kedvelt személy, tizenkilenc éves káplánság után, negyvenhárom évesen lehettem csak plébános, majd 1987-ben a második plébánosi helyemről, Kőszegről szólított Szent II. János Pál pápa az apostolutódok közé az akkor negyed Magyarország nagyságú Egri Főegyházmegye élére. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, hogy fogok megismerkedni egy ekkora területtel?! Ezzel együtt szembe találtam magamat az akkor már nagyon gyenge diktatúra elmúlásával és a rendszerváltással.

Három éve voltam püspök, amikor a püspöktársaim megválasztottak a püspöki konferencia elnökévé, s ezt még kétszer megismételték, amivel elfogadták a szolgálatomat. Ez alatt az idő alatt sok minden történt, például a Szentszék és a magyar állam közti diplomáciai kapcsolat újrafelvétele. Már én kísértem Agostino Casaroli bíborost Németh Miklós kormányának idejében, majd mikor az új magyar kormány felállt 1990 tavaszán, engem pedig megválasztottak a püspöki konferencia elnökének, nekem kellett felkeresnem őket a kapcsolatfelvétel miatt. Ezt követően a pápalátogatás és az azzal kapcsolatos tennivalók hagytak bennem mély emléket, ezeknek köszönhetően széles nemzetközi áttekintésre sikerült szert tennem. Ezután a magyar püspöki konferencia a pápa szándékára hozzáfogott az új egyházmegyei határok kialakításához, amire 1993 pünkösdjén került sor a Hungarorum gens kezdetű pápai dekrétummal. Két új egyházmegye jött létre, az Egri Főegyházmegye pedig elfogadható méretű és áttekinthető közigazgatású terület lett.

Nem sokkal ezután a második pápalátogatásra is sor került, és ugyancsak ebben az időben – ez Horn Gyula érdeme – meg lehetett kezdeni az egyház és a magyar kormány közti egyezmény előkészítését, sőt annak befejezését Angelo Acerbi nuncius szolgálata idejében. Az újabb kormányváltással a millenniumi események és az új évezredbe való belépés következett.

1993-ban kezdtem meg a CCEE-ben (Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa – a szerk.) alelnöki megbízatásomat, ezt a hivatalt nyolc éven át töltöttem be, ennek révén nagyon sok külföldi kapcsolat és utazás emlékét őrizhetem. Örömmel emlékezem vissza arra, hogy 2000-ben elindult Egerben az első magyar katolikus rádió, amely ma Szent István Rádió néven sugároz, majd az országos katolikus rádió megindulására is. 2005-ben elérkezett harmadik konferenciai elnöki megbízatásom vége, amikor már életkoromra való tekintettel – 74 éves voltam – nem választhattak újra, 75 éves koromban pedig a szabályoknak megfelelően be kellett adnom a nyugdíjazási kérelmemet a Vatikánnak. Egy évvel meghosszabbították a szolgálatomat, így 2007. március 15-ével kerültem véglegesen nyugdíjba, bár még egy ideig apostoli kormányzóként vezettem az egyházmegyét.

Nyolc éve a nyíregyházi papi otthon lakója vagyok, de megmaradtam papnak és püspöknek is, két egyházmegyében is (az egriben és a debrecen-nyíregyháziban) lelkipásztori szolgálatot igyekszem ellátni. Úgy érzem, hogy az erőm lassan elfogy: az életkor, nyolcvanas éveim rabolják az erőt és az egészséget. Egyelőre még itt vagyok, és hálát adok Istennek, hogy megünnepelhetem papszentelésem jubileumát, megköszönhetem Neki és azoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy végig tudtam járni az Úristen által kijelölt utat.

– Hogyan emlékszik vissza a hatvan évvel ezelőtt történt papszentelésre és az ahhoz vezető útra?

– Abban az időben minket a szemináriumban azzal a nyilvános jóindulatú figyelmeztetéssel fogadtak: „Maga marha, három év múlva már senki sem jár templomba, mit akar?” Azóta egy kicsit változott a világ, és járnak templomba, bár a dekadens Európa hatását ugyancsak meg kell tapasztalnunk; de hogy megindult egy magyar szellemi, lelki és – mondhatnám – keresztény megújulás is, annak csak örülni lehet. A kommunizmus egyetlen előnye az volt, hogy nagyjából egymáshoz szorította a különböző keresztény felekezeteket, így eredményes ökumenikus együttműködésre is lehetőség nyílt. Lelkipásztorkodásban eltöltött éveimre jó szívvel emlékezem összességében, bár igen sok kellemetlenségem volt a zaklatások miatt, amelyeket a tőlem telhető ügyességgel igyekeztem átélni. Bízom benne, ahol jártam és szolgáltam, ott nem hagytam rossz emléket mások emlékezetében sem.

– Ahogy mondta, a korszellem abszolút nem kedvezett annak, hogy valaki elmenjen papnak az előző rendszerben. Ön hogy jutott el eddig a döntésig?

– Akkoriban az emberek szívesen kapaszkodtak az Úristen kezébe. Abban az időben sokkal nagyobb volt az érdeklődés az örök élet szolgálatát vezető papi küldetés iránt. Szeminarista koromban komolyan helyt kellett állni úgy a tanulásban, mint az intézet fegyelmének elsajátításában, mert könnyen megköszönték az embernek az addigi ottlétét.

– Mit mondana azoknak, akik ma azon gondolkodnak, hogy az Úristen szolgálatába álljanak?

– Egész életemben mindenkit bátorítottam, de egy kiemelkedő figyelmeztetést föltétlenül szükségesnek tartok: csak egész életet lehet papságra szánni, minden alkudozás gyakorlatilag alkalmatlanná tesz arra, hogy Jézus Krisztus küldetését, a rábízott feladatot a pap el tudja látni.

Fotó: Lambert Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír