Stefan Bauberger: Nyitottan a teljességre

Hozzásegíthet-e bennünket a zen ahhoz – amit Karl Rahner a holnap keresztényeivel szemben követelményként támasztott –, hogy valóban misztikusok legyünk? E kérdést járja körül Stefan Bauberger Nyitottan a teljesség felé című könyvében, amelynek kiadója a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya.

„A zent valamely vallási rendszer fogalmaival meghatározni annyi, mint szétrombolni – vagy még inkább, mint tökéletesen hibásan értelmezni, hiszen amit nem lehet felépíteni, azt lerombolni sem lehet. A zen nem ragadható meg világos határok között elhelyezkedő, határozott körvonalú, vagy könnyen felismerhető jellegzetességekkel bíró eszmerendszerként” – így ír Thomas Merton trappista szerzetes a zenről. A zen útja megköveteli, hogy „Istenről alkotott összes elképzelésünket feladjuk azért, hogy egészen elmerülhessünk a kimondhatatlan misztériumban”.

A jezsuita szerző úgy jellemzi könyvét, mint amely az ő spirituális útjának sajátos „hozadéka”. Állítása szerint a kereszténység és a zen találkozása számos gyümölccsel kecsegtet. Első ezek közül, hogy ismét rátaláljunk saját hagyományunknak arra az oldalára, mely nem a szavakat és a gondolatokat, vagyis nem az észt helyezi az előtérbe. A gyakorlat szintjén a különbségek súlya is csökkenhet: a szigorú külső forma például Szent Ignác lelkigyakorlatában ugyanúgy fellelhető, mint a zen-meditációban. Szent Ignác eredetileg egy lelkigyakorlat-kísérőt is adott azok mellé, akik az ő belső útján jártak. A zen szintén nélkülözhetetlennek tart egy ilyen mestert.

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a zen a kereszténység azon részéhez kapcsolódik inkább, mely az évszázadok folyamán csak annak perifériáján kapott helyet. A keresztény spiritualitásban is helye van a kétségnek – gondoljunk csak Szent Tamás hitetlenkedő kijelentésére –, a teológián belül pedig megtalálható az ún. apofatikus módszer, mely nem az állításokkal, hanem a tagadással vagy a megfosztás segítségével igyekszik megragadni az isteni valóságot. A zen szerint ha belátjuk, hogy igazán mély kérdéseinkre nem kaphatunk választ, ha tudatosul bennünk, hogy a végső valóság nem határolható körül emberi fogalmakkal, akkor a megvilágosodás küszöbéhez érkeztünk.

„Mert gondolja meg mindenki, hogy annyira halad majd előre minden lelki dologban, amennyire kivetkőzik önszeretetéből, önakaratából és önérdekéből” – írja Szent Ignác Lelkigyakorlataiban. Az én megtagadása teljes jogú része a keresztény spiritualistásnak is, mégsem kap elég nagy hangsúlyt. Talán pont azért, mert a nyugati ember nem meri elengedni a saját egóját. Vallási elképzeléseit úgy építi fel, hogy az valójában saját kicsinyes érdekeinek a tükörképe lesz. Pedig Krisztus egészen világosan fogalmazott: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen.” (Lk 9,23) A zen az énről való lemondást olyannyira a középpontjába helyezte, hogy az, aki ezt nem veszi komolyan, ezen az úton sehova nem fog jutni.

A buddhizmusnak, így a zennek is központi fogalma a „nem cselekvés”. Ez igazából azt jelenti, hogy cselekedeteinket nem vezérelheti az, hogy milyen gyümölcsei lesznek vagy, hogy egyáltalán lesznek-e gyümölcsei. A zen szerint ugyanis az eredménycentrikus cselekedet az, ami az ént hozzáláncolja a létesüléshez, márpedig a cél ennek a sorozatnak a megszakítása. Bauberger kísérletet tesz arra, hogy a kereszténység esetében is kimutassa ezt a gondolatot – mégpedig Szent Pál leveleinek segítségével –, ám akárhogyan is nézzük, a keresztény ember számára fontos, hogy cselekvése az Atya színe előtt történik, nem beszélve arról, hogy az evangéliumok tanúsága szerint Krisztus kifejezetten beszélt a cselekedetek jutalmáról.

A kötet alcíme – Keresztény hit, zen gyakorlatok – azt sejteti, hogy a szerző nem találja elégségesnek a kereszténység által nyújtott gyakorlatokat. Azt persze ki-ki eldöntheti, hogy ez így van-e. Ugyanakkor tekinthetjük ezt a könyvet egyfajta kísérletnek is, hiszen a jezsuitáknak kifejezetten feladatuk jelen lenni a lét perifériáján, így a spiritualitás területén is elmerészkedhetnek a határokig.

Baranyai Béla/Magyar Kurír
a szerző az Új Ember munkatársa

Magyar Kurír