Szabó László piarista az elesettekkel való foglalkozásról

– Mit kell nagy vonalakban az „előéletéről” tudni?

– 1995-ben érettségiztem, majd rá egy évre beléptem a piarista rendbe, ahol 1997-ig novícius voltam. Ezt követően Budapesten teológiát tanultam, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Sapientián szereztem magyar–hittan szakos tanári diplomát. 2003-ban szenteltek pappá, előtte egy évvel tettem örökfogadalmat. Egyik tavasszal Guba András, akkori gödi igazgató szólított meg, hogy egy közelgő lelkinapra csoportvezetőre van szüksége. Így tartottam lelkinapot egy kőműves osztálynak. Ez mélyen megérintett. András hívott Gödre tanárnak. Először hittant oktattam heti hat órában, az egyetem elvégzését követően pedig magyartanár, majd osztályfőnök lettem, nem sokkal később pedig igazgatóhelyettes és végül igazgató, amely tisztséget három és fél évig töltöttem be.

– Mi az, ami igazán megfogta, inspirálta a gödi iskolában?

– Az az elesettség, egyfajta „út szélére való sodródás”, amivel egy szakmunkásképzőben jócskán lehet találkozni. Ezt én őszintén tudom csodálni, mellé tudok állni, felszabadítja a kreativitásomat. Az élet (fel)ébredését és születését is nagyon tudom ünnepelni. A gödi közösségünk egyre növekedett, amelyhez egy nagyfokú természetesség is társult. A gyerekek is igaz módon,„kitették”, megmutatták magukat. Ezzel jól lehetett dolgozni s együttélni.

– A cigánysággal hogy került kapcsolatba?

– Igazán nem tudom, mikor és hogyan is történt… Nem volt velük határozott, „erős” találkozásom, inkább különféle megszólítódásaimra emlékszem. Az első markánsabb élmény a papszentelésem előtt ért, és a Miskolcon élő Hoffher József SJ által tartott lelkigyakorlathoz köthető, aki Körömben és Girincsen már foglalkozott cigánypasztorációval. A lelkigyakorlat utolsó napján elvitt néhány családhoz, akikkel hosszasan beszélgettünk, és közben Józsival is összebarátkoztunk.

El tudtam magam képzelni akkor egy ilyen szerepkörben, de utána jött Göd, ahol az elesettséggel való találkozást meg tudtam élni. A lelkigyakorlat azért is volt fontos, mert utána elmentem Körömbe első szentmisét mondani a cigány fiatalok körében, és elvittem a kispapokat rekollekcióra. Mély nyomokat hagyott bennem az a nap: Krisztus király ünnepe volt, s mi táncoltunk, énekeltünk ezekkel a fiatalokkal. Utána átmentünk abba a közösségi házba, ahol a helyi cigányság egy külön bulit rendezett számunkra, amely elképesztő jól sikerült, mélyebb barátságok is születtek itt.

A gödi igazgatóságot követően alkalmam volt egy fél évig gondolkodni az előttem álló feladatokról, lehetséges utakról. Ekkor született meg bennem az a gondolat és igény, hogy szeretnék huzamosabb ideig cigányok közt élni, „életvitelszerűen”. Így találtunk rá a Molnár Gál Bélához köthető balajti misszióra Edelény mellett. Bélát a Piarista Pedagógiai Napokról ismertük már, nős diakónusként egyházi közösséget szervez immár hat éve. Az ő munkájába kapcsolódtam be „káplánként” körülbelül három évvel ezelőtt. Ott éltem Edelényben a plébánostól kapott kis lakásban, a cigánynegyeddel határos utcában. 2012. március 25-ét írtuk, Gyümölcsoltó Boldogasszony napját, mikor az életem e szakasza elkezdődött. (Később, a sátoraljaújhelyi munkát 2014. augusztus 15-én, Mária mennybevételének napján kezdtük meg, így ezt a küldetést is Mária oltalmába ajánlottam.)

– Hogyan telt egy napja a helyi roma közösségben?

– Minden reggel kimentem a faluba, ahol általában egy egész napot töltöttem. Délelőtt családokat látogattam, négy-öt családot. Idővel híre ment jelenlétemnek, s egyre többeket ismertem meg. Hívtak siratóra, családi gubancolódások (például leányszöktetés) elrendezésére, kórházba. Délután a gyerekeket tanítottam a helyi kápolnában vagy helyben, náluk. Szerdánként volt a játékos formába „varázsolt” hittanóra napja, mesékkel fűszerezve a kápolna udvarán vagy hideg esetén az épületben. Anyák napjára, elsőáldozásra készültünk együtt, házasságrendezések, oratórium is színesítette a palettát.

Ez az időszak négy hónapot jelentett, amely alatt építettünk egy kápolnát is a korábbi iskolaépület átalakításával. A kétkezi munkában a helyi cigány férfiak és magam is részt vettünk. A kápolna a folyamatosan épülő közösséget szimbolizálta számunkra, amelyet elmenetelemkor egy nagyszabású ünnep alkalmával megáldott az érsek atya. Mély hálát éreztem az Úristen iránt, hogy részesévé tett e születési folyamatnak. Életem talán legszebb szakaszaként gondolok vissza rá, amely igazából megnyitott, s lelkessé tett. Örömmel töltött el az a megtapasztalás is, hogy a cigánysággal kapcsolatos törekvéseimmel nem vagyok egyedül a renden belül sem.

– Ez a törekvés miben mutatkozott meg a piaristák részéről?

– Évek óta kimondott vágy, hogy a romákkal és a mélyszegénységben élőkkel komoly szinten szeretnénk foglalkozni. Szegedi házfőnökségem alatt elkezdődött egy kétéves „szülési folyamat” a Hogyan?, Miként? és Hol? kérdésekben. Végül több felmerült lehetőség (Borsod, Kanizsa környéke stb.) után Sátoraljaújhely mellett döntöttünk. Egyfelől azért, mert komoly gyökerekkel rendelkezünk e helyen; van egy templomunk egy ragaszkodó, minket szerető közösséggel, és egy működő jelenlétünk a kollégium formájában. A városban jól ismerik a piarista rendet, földekkel is rendelkezünk. Emellett Sátoraljaújhelyen nem kis létszámban élnek cigányok, akiket eddig még az egyház részéről nem szólítottak meg. Úgy érzem, bármit teszünk, azzal látható és hallható módon gyógyírt keresünk és nyújtunk a társadalom egyik sebére.

– Hogyan készült erre a munkára, milyen konkrét célokkal, „akciótervvel” érkezett a városba?

– Elmondhatom, hogy a partraszállás megtörtént, a hajó kikötött. A terv készen áll, hosszas beszélgetések és konzultációk mentén született egy íróasztal mellett. Jelenleg keressük a megfelelő (munka)társakat és embereket, akik ismerik a város adottságait, problémáit, lehetőségeit. Akik nap mint nap ebben a sűrűben élnek és tevékenykednek. Nem a megoldást visszük és kínáljuk egyelőre, hanem szövetségeseket szeretnénk találni, akikkel közösen tehetünk az elesettekért, leszakadókért.

Fontos megemlítenem, hogy egyelőre iskolarendszer keretein kívül szeretnénk a gyerekeket és a fiatalokat megszólítani. Erre jó szó a „tanoda”, amely délutánonként lehetőséget nyújt arra, hogy segítsük őket a tanulási folyamatban, fejlesszük őket, játsszunk velük. Egyfajta közösségi házként is üzemel, ahol megélhetik a közösségben való létet, amely a piarista küldetés egyik alapja. Egyben közösséget kínálunk munkatársainknak is (piarista egyházi közösséget), akik csatlakoznak hozzánk ezen az úton. A fókuszban főként a gyermekek és a fiatalok vannak, de tágabb körben is gondolkodunk, amely a szülőket és az egyházi közösséget is érinti, erős spirituális jelleggel, tartalommal.

– Mit fogalmazna meg közeljövőbeli vízióként?

– Talán azt, hogy szeretném, hogy egy-két éven belül a helyi cigány közösségek eljárjanak misére, megismerjenek minket és rajtunk keresztül az Úristen üzenetét. És ezek a misék magyarok és romák által egyaránt látogatottak legyenek, nincs „külön bejáratú” szentmise. Ismerjék meg egymást a különböző etnikumokhoz tartozó emberek, ünnepeljenek közösen, figyeljenek egymásra kellő érzékenységgel – így gyógyulhat egy társadalmi seb. Alapvetően mi nem csupán a cigányokhoz, hanem az emberekhez jöttünk el, akiknek fontos az, amit mi piaristák hozunk mind spirituális, mind gyakorlati oldalról.

Fotó: Piarista.hu

Magyar Kurír