Szalai Ákos: Mi várjuk el a bankoktól, hogy spekuláljanak a pénzünkkel

Lehetett látni előre a válságot?

Nem értem az előrelátás szót. Nem a mi dolgunk, hogy tudjuk a helyet és az órát. Nem láthatunk előre semmit. Szerencsére. Közgazdászként azt mondom, hogy mindig csak kockázatokat ismerünk: valami bekövetkezhet. Ha nagyon okosak vagyunk, akkor azt is megbecsülhetjük, hogy milyen eséllyel. De az egyik legnagyobb tévedés – szintén az első órán szoktam elmondani a diákjaimnak – az, ha utólag azért szidunk egy döntést, mert az nem jól ütött ki. Ha fogadunk a Real Madrid szombat esti győzelmére, és mégsem nyer, az még nem jelenti azt, hogy rosszul döntöttünk, rossz volt a fogadás. Hadd emeljem ki, hogy szerintem a katolikusok lényegesen nagyobb kockázatokat hajlandóak felvállalni, mint sokan mások. Ennek oka vélhetően a katolikus teológiában lelhető. A csodák kapcsán mi tudjuk, hogy a Teremtő nem hagyta magára a világot. Bízhatunk benne. Talán az sem véletlen, hogy a Szentlélek elleni egyik bűnök közül elsőként az egyház éppen az Isten kegyelmében való vakmerő bizakodásra hívja fel a katolikusok figyelmét – közgazdásznyelven a túlzott kockázatvállalásra.

Valóban a bankok a felelősek a válságért?

A válság alapja a hazugság. Mindenki átverte a többieket. A bankrendszer egyike volt ennek a hazugságláncnak, de csak egyik szereplője. A válság közvetlen oka, hogy megvezették egymást az emberek, és ezért sokáig értelmetlen dolgokra adtak hiteleket az Egyesült Államokban. A hitelfelvevő tudatosan – vagy csak ráhagyva a hitelközvetítőre – magasabb értékűnek hazudta az ingatlanát, hogy hozzájuthasson a hitelhez. A hitelközvetítő érdekelt volt abban, hogy kiközvetítse a hitelt, hiszen ennek alapján kapott jutalékot. Ő is abban volt érdekelt, hogy az ügyfél jobb adósnak látszódjon, mint amilyen valójában volt. A bankok szintén nem nagyon ügyeltek arra, hogy csak megalapozott hiteleket adjanak ki: ők a kockázatokat biztosítani tudták a pénzpiacon. Ehhez járult a politika, amely a Központi Bankon, és a lakáshitelezés szabályozásán keresztül arra ösztönözte (sőt, kötelezte) a hitelezőket, hogy olyanoknak is adjanak hiteleket, akikről nyilvánvaló volt, hogy nem fogják tudni azt visszafizetni. 

Mostanában szembe szokás állítani a pénzgazdaságot a munka gazdaságával, és elítélni a spekulációt.

Az egyház tanítása szerint is elsőbbsége van a munkának – ontológiailag. Azonban a pénz- és a reálgazdaság, a „tőke” és a „munka” szép, marxi kategóriáival nem megyünk semmire. Nem segítenek megérteni a világot. Például a fizetést kapó emberek befektetik a pénzüket: a spekulációt szidva várjuk el a bankoktól, hogy magas kamatot, magas hozamot produkáljanak számunkra. Mi magunk várjuk el tőlük, hogy jól spekuláljanak. Nem szabad elfelejteni, hogy a spekuláció fontos szerepet játszik a társadalomban. A spekuláció alapja ugyanis az, hogy valaki felvállal bizonyos kockázatokat. Ha valaki most azt mondja, hogy adott áron megvásárolja majd nyáron a búzát, akkor ő spekulál. Viszont a másik fél éppen emiatt lehet biztonságban: ha esik a búza ára, akkor sem jár rosszabbul. Gyakran hallani, hogy milyen szörnyű, hogy a pénzgazdaság nagyobb, mint a reál. Igen ám, de miből fakad ez? Ha egy kocsira kötök felelősségbiztosítást és cascót is, akkor rögtön kétszer akkora lett a pénzgazdaság, mint a reál. Akik a pénzgazdaságot szidják, meg akarják tiltani, hogy emberek biztosításokat köthessenek, azaz letehessenek bizonyos kockázatokat a vállukról? 

Ugyancsak népszerű vélemény, hogy nő a gazdagok és szegények közti távolság, a gazdag nyugat többet fogyaszt, mint a régen gyarmatosított harmadik világ, és hogy jobban kell elosztani a világ javait. 

Ami biztos: ma már nincs egységes harmadik világ. Gondoljunk csak az ázsiai kistigrisekre! Nem igazán értek hozzá, hogy a gyarmatosítás valóban kizsákmányolást jelentett-e, de tudom, hogy vannak olyan tanulmányok, amelyek szerint a volt gyarmatok ma is jobb helyzetben vannak (adott földrajzi térségen belül), mint azok az országok, amelyek megúszták a gyarmatosítást. Ennek kapcsán nekem csak a Brian életének híres kérdése jut eszembe: „mit adtak nekünk a rómaiak?” 

A kérdés másik fele érdekesebb. Ha valaki úgy is gondolja, hogy itt kizsákmányolás történt, igazságtételre van szükség, ebből akkor sem következik, hogy ehhez át kellene alakítani a nagy világméretű struktúrákat, államokat. A Caritas in Veritate is hangsúlyozza, hogy emberekről kell beszélni, nem struktúrákról, intézményekről (CiV 11). A harmadik világ szegénységének megoldását sem várhatjuk államoktól, nemzetközi szervezetektől. Ez csak akkor kezelhető, ha személy szerint te és én hajlandóak vagyunk (szeretetből, függetlenül attól, hogy nekik ez jár-e) lemondani fogyasztásunk egy részéről. Itt azonban hadd bújjon elő belőlem megint a közgazdász: ezt a pénzt hatékonyan kell eljuttatni a szükséget szenvedőkhöz. A szegénység ellen, meggyőződésem szerint, akkor küzdünk a leghatékonyabban, ha az erre szánt pénzünket az erre a célra rendelt, és már bizonyított szervezetekre – például a Karitászra – bízzuk, és nem akkor, ha új állami vagy nemzetközi szervezeteket hozunk létre.

Sokan vélekednek úgy, hogy a mostani, önzéselvű közgazdaságtant le kell cserélni egy etikai elvűre. 

Az önzéselvű közgazdaságtan gyökereként Adam Smith-t szokták felhozni. Csakhogy aki olvasta Adam Smith-t, az tudja, hogy ő nem erről beszél. (Csak az érdekesség kedvéért: akik meg akarják ismerni, hogy miről is beszél, azoknak elég nehéz dolguk van ma Magyarországon. A két fő művéből az Erkölcsi érzelmek elméletét egyáltalán nem adták még ki teljes egészében magyarul, míg a Nemzetek gazdagsága utoljára 1941-ben jelent meg itthon.) De aki a mai társadalom, gazdaság alapjának az önzést látja az, ha Adam Smith-et nem is, a katolikus társadalmi tanítást bizton előveheti. A Centesimus Annusból (CA 40) és a Caritas in Veritatéből (CiV 35) egyértelműen kitűnik, hogy a „szabad piacgazdaságban” a pápák az együttműködés rendszerét látják, ahol a felek szerződéseket kötnek egymással. Aki pedig szerződést köt, ezzel a saját önzését korlátozza: a saját mozgásterét köti meg. Ez a katolikus társadalmi tanítás szerintem legfontosabb, de mindenképpen legegyedibb elemének, a szubszidiaritás elvének alapja. Talán nem árt emlékeztetni, hogy a szubszidiaritás nem csak a kormányzati szintek közötti hatalommegosztásról szól (arról is…), hanem arról, hogy a politikai hatalom hagyja békében azokat a kisebb ember és ember között létrejött intézményeket, mint a család vagy a szerződés. 

A piac akkor működőképes, ha betartjuk a szerződéseket. Aki átvágja a másikat, az idővel kiesik a piacról, mivel nem fognak bízni benne. És ez nem csak az elefántcsonttoronyból látszik így. A mai magyar kutatások azt mutatják, hogy a húsz évvel ezelőtt létező cégek közül is elsősorban azok maradtak fenn, amelyek számára az etika, az üzleti etika fontos volt. 

Igen ám, de mostanában sokat hallani arról, miként nem tartják be egyes multik a munka törvénykönyvét, és állandó téma, hogy miként verik át magyar beszállítóikat.

Ha egyes nagyvállalatok ilyet tesznek, abból még nem következik, hogy az összes nagyvállalattal szemben fel kell lépni. Aki ezt követeli, az ugyanolyan méltánytalan módon jár el, mint amikor valaki néhány pedofil pap miatt az egész egyház ellen kel ki. Másrészt jellemző tévedés, hogy ha egy problémát valaki felmutat, akkor következő mondatával azonnal a politika, a kormányzat segítségét követeli. Pedig erre a problémára évezredek óta van megoldás: jognak nevezik. Bíróság előtt kell védelmet keresni. Ha valaki nem hisz a jog erejében, az tagadja a nyugati kultúrát. A bíróságok helyébe lépő, piacot felügyelő hatóságokat és az államot is ugyanolyan bűnös emberek alkotják, mint a multikat, vagy amilyenek mi mindannyian vagyunk. Ez a gondolat a katolikus társadalmi tanításnak is hangsúlyos része. Ezt nevezem én – például II. János Pál pápa tanításában – realizmusnak (CA 44). Hadd idézzem ismét a közgazdaságtan egyik – a katolikus tanítással nagyon is egybecsengő – alapvető tételét: államok, kormányok, nagyvállalatok nem döntenek; mindig emberek döntenek. 

Sokak erkölcsi érzéke azt diktálja, hogy az államnak szabályoznia kell a szabályozatlan, korlátlan piacot. 

Nem szeretem, ha valaki az állam és a piac kettősében gondolkodik. Ez nem alkalmas arra, hogy leírja a társadalom működését. Nem szeretem egyébként a piac és a kapitalizmus szót sem, mert akik hallják, azok vagy az önérdekre, vagy a tőke és a munka ellentétére gondolnak ennek kapcsán. Legszívesebben azt mondom, hogy ma „kereskedő társadalomban” élünk – ahogyan ezt Adam Smith definiálta. Ebben a társadalomban butaság szabályozatlan piacról beszélni. Aki ezt teszi, nem látja be, hogy a jog mindig szabályozza a piaci együttműködést. A jog mondja meg, hogy mi a szerződés, mi a tulajdon, mi a vállalat. Az állam szerez érvényt a törvénynek. A magukat a „szabályozatlan piac” ellenfeleiként beállítók valójában nem a piac ellen küzdenek, hanem ez ellen az évezredes jog ellen. Azt akarják, hogy az állam szabadon mondhassa meg, hogy mi a jog, írhasson felül évezredes jogelveket – sajnos általában az aktuális politikai népszerűség érdekében. Ha ezt hallom, akkor nekem mindig azok a katolikus szentek jutnak eszembe, akik életüket adták azért, hogy az egyházat, az évszázados intézményeket megvédjék a túlzott állami beavatkozással szemben – például Becket Tamás vagy Morus Tamás. 

Ezek szerint nem lát kapcsolatot a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom között sem. 

Hadd fogalmazzak provokatívan: szerintem a fogyasztói társadalmat kifejezetten a kapitalizmust kritizáló erők generálták. Egy példával élve: amikor az ötvenes években megjelentek a gyorsételek, azzal hirdették őket, hogy velük gyorsabb lesz a főzés. Az ötvenes évek Amerikájában azonban ezzel nem lehetett eladni az új terméket. Ugyanis ha egy asszony ezt vette, akkor azt gondolták róla, hogy nem hajlandó annyi időt sem szánni a férjére, amennyit egy „normális étel” megfőzése megkövetel. Meg kellett változtatni a reklámot: vedd ezt, és több időd marad a férjedre! Ez sikeres lett. A családi szerepeket nem a piac alakította át: ahhoz a hatvanas évek kulturális, szexuális és egyéb forradalmai kellettek. A kereskedelemben nem lehet igényt teremteni. A reklám csak arra képes, hogy elhitesse, hogy egy termék alkalmas valamilyen igény kielégítésére. Ha a fiataloknak az a fontos, hogy menők legyenek, akkor a gazdaság – ha nem figyelünk – ezt az igényt fogja kielégíteni. De nem a gazdaság, hanem a család, a személyes kapcsolatok, az iskola, a politikai közösség miatt akar valaki menő lenni. 

Az interjú első része: Túl kell lépni a társadalmi igazságosságon
Kapcsolódó cikk: Balázs Zoltán: Állam és piac kiegészítik egymást 

Szalai Ákos a PPKE JÁK Heller Farkas Intézetének oktatója. Elnöke a Magyar Jog és Közgazdaságtan Társaságnak. A Közjó és Kapitalizmus Intézet, valamint a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet munkatársa, a Kormányzás Közpénzügyek Szabályozás folyóirat szerkesztője.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír