„Számomra ez az Egyház legszebb képe: az Egyház – anya”

A II. Vatikáni Zsinat a legjobban az „anya” képét alkalmazza, hogy megértsük az Egyház természetét – utalt Ferenc pápa a Lumen gentium kezdetű zsinati dogmatikai konstitúció tanítására. (6.14.15.41.42). Az első századok egyházatyái is ezt a képet használták, amely számunkra is hasznos lehet – fejtette ki a pápa, majd hozzátette: „Számomra ez az Egyház legszebb képe: az Egyház – anya”. Ezután a három pontban foglalta össze katekézisét:

1. Mindenekelőtt: egy anyukában új élet fogan meg, méhében hordozza kilenc hónapig gyermekét, és utána világra hozza. Ilyen az Egyház is: a Szentlélek által a hitben fogantat meg bennünket. A Szentlélek termékenyíti meg a hitet, mint Szűz Máriát. Természetesen a hit személyes tett: „hiszek” azt jelenti, hogy személyesen válaszolok Istennek, aki megismerteti magát és barátságra kíván velem lépni (vö: Lumen fidei enciklika, 39.).

A hitet azonban másoktól kapom, egy családban, egy közösségben, amely megtanítja, hogy ezt mondjam: „hiszek”, „ hiszünk”. Egy keresztény soha nem lehet egy sziget! Nem egyedül, nem saját erőnkből válunk keresztényekké. A hit Isten ajándéka, amelyet az Egyházban kapunk, az Egyház révén. Az Egyház ajándékozza nekünk a hitéletet a keresztségben: abban a pillanatban Isten gyermekeiként újjászületünk, Isten új életet ad nekünk, életre kelt, mint egy anya. 

Ha elmentek a Lateráni Szent János-bazilika keresztelőkápolnájába, annak belsejében ez a felirat olvasható: „Itt születik egy isteni nemzetség, amelyet a Szentlélek nemzett, aki megtermékenyíti ezeket a vizeket; az Anyaszentegyház ezekben a hullámokban szüli meg gyermekeit”.

Ez (a felirat) fontos dolgot értet meg velünk: az, hogy az Egyházhoz tartozunk, nem egy külső és formális, hanem belső és létfontosságú tény. Nem úgy tartozunk az Egyházhoz, mint egy társasághoz, egy párthoz vagy más egyéb szervezethez. A kapcsolat létfontosságú, mint amilyen a saját édesanyánkhoz fűződő kapcsolat. Szent Ágoston állítja: „az Egyház valóban anyja a keresztényeknek” (De moribus Ecclesiae, I,30,62-63: PL 32,1336).
Tegyük fel a kérdést: hogyan látom én az Egyházat? Hálás vagyok-e szüleimnek is, amiért életet adtak nekem? Hálás vagyok az Egyháznak, mert a keresztség révén újjászült a hitben? Szeretjük-e az Egyházat, mint ahogy édesanyánkat, megértve hibáit is; segítjük-e, hogy szebb, hitelesebb legyen, jobban megfeleljen az Úr akaratának?

2. Egy anyuka nem pusztán új életet szül, hanem nagy gonddal segíti gyermekeit a növekedésben, tejet ad nekik, táplálja őket, megtanítja őket járni az élet útján, figyelmesen, szeretettel kíséri őket akkor is, amikor már felnőttek. Ha kell, helyes útra téríti őket, megbocsát, megértő, mellettük van a betegségben, a szenvedésben. Egyszóval: egy jó anya segíti gyermekeit, hogy kilépjenek önmagukból, hogy ne maradjanak kényelmesen az anya szárnyai alatt, mint ahogy a kiscsibék a kotlóstyúk szárnyai alatt.

Az Egyház, mint egy jó anya ugyanezt csinálja: növekedésünk során mellettünk van, átadja Isten Szavát, a fényt, amely mutatja számunkra az utat; kiszolgáltatja a szentségeket. Táplál bennünket az Eucharisztiával, közvetíti számunkra Isten bocsánatát a bűnbánat szentsége révén, támaszt nyújt a betegek szentségével.

Az Egyház kísér bennünket egész hitéletünk, keresztény életünk során. Tegyük fel tehát a kérdést: milyen a kapcsolatom az Egyházzal? Úgy érzem, hogy anyám, aki segít keresztény növekedésemben? Részt veszek az Egyház életében? Részének érzem magam? Kapcsolatom formális, vagy létfontosságú?

3. Egy harmadik, apró gondolat: az első századokban teljesen világos volt egy dolog: az Egyház, miközben a keresztények anyja, miközben keresztényeket „hoz létre”, keresztényekből áll. Az Egyház nem valami tőlünk független, különálló dolog, hanem úgy kell rá tekinteni, mint a hívők összességére, mint „ránk, keresztényekre”: én, te, mi, része vagyunk az Egyháznak. Szent Jeromos írta: „Krisztus Egyháza nem más, mint azok a lelke, akik hisznek Krisztusban” (Tract. Ps 86: PL 26,1084). Az Egyház anyaságát tehát mindnyájan megéljük, lelkipásztorok és világi hívek egyaránt.

Ferenc pápa rögtönzött szavakkal hozzátette: Néha hallom, hogy ezt mondják: hiszek Istenben, de az Egyházban nem. Hallottam, hogy az Egyház ezt és ezt mondja. De ki, mikor mondta? A papok mondják… De az Egyház nem csak a papokból áll: az Egyház mi vagyunk, mindnyájan. És ha te azt mondod, hogy hiszel Istenben és nem hiszel az Egyházban, akkor azt mondod, hogy nem hiszel önmagadban, és ez ellentmondásos. Mi mindnyájan az Egyház vagyunk! Mindnyájan! A nemrégen megkeresztelt kisgyermektől kezdve egészen a püspökig, a pápáig: mindenki. Mindnyájan az Egyház vagyunk, és mindnyájan egyformák vagyunk Isten szemében! Mindnyájan!

És mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy együttműködjünk abban, hogy hit fakadjon az emberekben, új keresztények szülessenek, mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy neveljünk a hitben, hogy hirdessük az evangéliumot. Mindenki tegye fel magának a kérdést: mit teszek én, hogy a többiek osztozhassanak a keresztény hitben? Termékeny, vagy bezárt vagyok-e hitemben?

Majd a pápa ezzel zárta katekézisét: Amikor azt ismétlem, hogy egy olyan Egyházat szeretek, amelyik nem zárkózik be, hanem képes arra, hogy kilépjen önmagából, képes a mozgásra még kockázat árán is, hogy elvigye Krisztust mindenkihez, akkor mindenkire gondolok: magamra, rád, minden keresztényre! Mindnyájan részesülünk az Egyház anyaságában, hogy Krisztus fénye eljusson a föld legvégső határaiig. 

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír