Hat új szenttel gazdagodott az egyház

A katolikus egyház hat új szentje: Szent Giovanni Antonio Farina (1803–1888), a szegények püspöke; Szent Ronconi Amatus (1225–1292) ferences harmadrendi hitvalló; Szent Eufrasia Eluvathingal (1877–1952) indiai kármelita nővér; Szent Nicola da Longobardi (1650–1709) olasz szerzetes, a minimisták rendjének oblátusa; Szent Ludovico da Casoria (1814–1885) irgalmas ferences tanár; Szent Kuriakose Elias Chavara (1805–1871) indiai rendalapító.


Szent Giovanni Antonio Farina (1803–1888), a szegények püspöke

Giovanni Farina az olaszországi Gambellara kisvárosban született, Vicenza közelében, 1803. január 11-én. Szülei mélyen hívő emberek voltak, házasságukból tizenegy gyermek született, de csak öten érték meg a felnőttkort. Az édesapa korán elhunyt. Az özvegy édesanyát gyermekeivel együtt pap nagybátyja fogadta be. A nagylelkű pap apjukként szerette a fiúkat, és alapos lelki képzésben részesítette őket. Giovanni tizenöt éves korában belépett a vicenzai szemináriumba, ahol kilenc évig tanult. 1827. január 14-én pappá szentelték, és megkapta első kinevezését – a Szent Péter-templom káplánja lett Vicenzában. Emellett tanított is a papi szemináriumban. Széles körű szociális tevékenységet folytatott. Nagy gondot fordított a széles néprétegek képzésére. 1831-ben népiskolát alapított szegény családokból származó leányok részére. 1836-ban Szent Dorottya Tanító Nővérek néven új szerzetesrendet alapított. Képezte a nővéreket, figyelemmel kísérte az iskola oktató-nevelő munkáját, a növendékek előmenetelét, és anyagi javaiból is bőven áldozott az intézményre. A nővérek tanították az árva, szegény lányokat, de emellett vakokkal, süketnémákkal, szellemi fogyatékos és idős emberekkel is foglalkoztak. Giovanni atya gondoskodó szeretete minden rászorulóra bőségesen áradt.

1850-ben IX. Piusz pápa kinevezte Treviso püspökévé. 1851. január 19-én szentelték püspökké. Az új főpásztor nagy lendülettel irányította egyházmegyéjét. Rendszeresen látogatta az egyházközségeket, és minden plébániai közösséget buzdított a szegények iránti tevékeny szeretetre. A papság és a hívek lelki képzését egyaránt kötelességének tekintette. Saját életállapotának és hivatásának megfelelően mindenkit igyekezett bevonni az evangelizálásba. Ő szentelte pappá többek között Giuseppe Sartót, a későbbi X. Piusz pápát is. Tíz év gyümölcsöző egyházkormányzói és lelkipásztori munka után Vicenza megyéspüspöke lett. Új egyházmegyéjében is ugyanolyan odaadással szolgálta papjait és a híveket huszonnyolc éven át. Figyelme soha nem kerülte el a szegényeket és a rászorulókat. Gyakran nevezték a szegények püspökének. Csaknem kétszáz éves szünet után ő hívta össze először az egyházmegyei zsinatot. Részt vett az I. vatikáni zsinaton, melyen aktívan szorgalmazta a pápai tévedhetetlenség dogmájának kihirdetését.

Giovanni Antonio Farina a Szent Szív, Szűz Mária és az Oltáriszentség nagy tisztelője volt. Számos társulatot, egyesületet alapított, lelkigyakorlataival, prédikációival egyaránt a keresztény hívek nevelését szorgalmazta. Életének utolsó évei súlyos szenvedések között teltek. 1886 októberében súlyosan megbetegedett, és többé nem nyerte vissza fizikai erejét. Az életszentség hírében hunyt el Vicenzában, 1888. március 4-én. 

II. János Pál pápa 2001. november 4-én avatta boldoggá. Az ünnepi szentbeszédben e szavakkal méltatta életét: „A Krisztus nyomában járó lelkipásztor ragyogó példaképe számunkra Giovanni Antonio Farina püspök. Sokéves pásztori szolgálatát előbb Treviso keresztény közösségében, majd Vicenzában is igazi apostoli buzgóság jellemezte. Papjai és a hívek teológiai és lelki képzése lebegett mindig szeme előtt. Látva mindazt, amit Isten dicsőségére tett, kezdve a fiatalok képzésétől a legszegényebbek és a rászorulók iránti szeretetéig, Szent Pál apostol szavai jutnak eszünkbe: „Így dicsőül meg Urunk Jézus neve bennetek.” (1Tessz 1,12) Nekünk is mindent meg kell tennünk ennek érdekében. A mától boldogként tisztelt Farina püspök öröksége ma is él, és gazdagon termi gyümölcseit, különösen a Szent Dorottyáról nevezett Tanító Nővérek rendjének köszönhetően, amelyet ő hívott életre. A rend tagjai közül életszentségével különösen kiemelkedett Maria Bertilla Boscardin nővér, akit tiszteletre méltó elődöm, XXIII. János pápa avatott szentté.”


Szent Ronconi Amatus (1225–1292) ferences harmadrendi hitvalló

Istent szolgálta mint remete, zarándok és betegápoló. Rimini mellett Saldezzóban született 1225 körül. Kora ifjúságában elvesztette szüleit, s fivére családjánál nevelkedett. A házasságra való sürgetésnek ellenállt, mivel érezte, hogy Isten őt más élethivatásra szánja. Miután belépett Szent Ferenc harmadrendjébe, remeteéletet kezdett. Sokan ostobaságnak tartották világtól való elvonulását, Isten azonban csodás jelekkel mutatta meg, mennyire tetsző neki Amatus élete. Kis kunyhója fölött titokzatos fény volt látható, és  mennyei hangok hallatszottak onnan. Időről időre elhagyta remeteségét, hogy elzarándokoljon gyalog Santiago de Compostelába s más híres kegyhelyekre. Gondja volt a szegényekre és a betegekre is. Rimini mellett Szűz Mária tiszteletére kórházat építtetett, ahol hátralévő éveit betegápolással töltötte. 1292-ben hunyt el, 66 éves korában. A nép szentként tisztelte.

VI. Piusz avatta boldoggá 1776-ban a neki tulajdonított számtalan csoda miatt. „Boldog a szem, amely bezárul a kint valók előtt, de figyel a belül valókra. Boldogok, akik a belső dolgokat átértik, és mindennapos gyakorlással igyekeznek mind jobban felkészülni a mennyei titkok befogadására. Boldogok, akik azon vannak, hogy Isten számára szabaddá tegyék magukat, és mindent leráznak magukról, amivel ezt a világ megakadályozná.” (Kempis III. 1.)

Szent Eufrasia Eluvathingal (1877–1952) indiai kármelita nővér

Világi nevén Rosa Eluvathingal az indiai Aranattukarában született 1877-ben, tehetős szír-malabár katolikus családban. Gyermekkorában kilenc évig kármelita nővérek tanították. Ekkor érlelődött meg benne a vágy, hogy belépjen a Szent Teréz-kolostorba. 1897-ben magára öltötte a szerzetesi fátylat, majd a novíciátusban a Jézus Szent Szívéről nevezett Eufrasia nevet vette föl.

A századfordulón tette le örökfogadalmát néhány rendtársával az olluri új kolostorban. 1913-ban elöljáróvá választották. Három év múlva áthelyezték Manalurba, ahonnan viszont néhány hónap elteltével egészségi okok miatt vissza kellett térnie Ollurba. Itt élt egészen 1952-ben bekövetkezett haláláig. Mindvégig szoros egységben maradt Istennel: sokat imádkozott, böjtölt és vezekelt. Földi maradványai 1990 óta az olluri Szűz Mária-kolostorban nyugszanak. A Kármel hegyi Szűzanya Segítő Nővérei Kongregáció tagjának boldoggá avatására 2006 decemberében került sor Ollurban.

Szent Nicola da Longobardi (1650–1709) olasz szerzetes, a minimisták rendjének oblátusa

Giovanbattista néven 1650-ben született a dél-olaszországi Longobardi helységben. Földművesek gyermekeként nem tanulhatott, s tehetsége ellenére kiskorától fogva dolgozott a földeken. A humán, erkölcsi és lelki értékek tiszteletére nevelt fiúnak szokásává lett a böjt és a rendszeres szentáldozás. Életrajzírói szerint hetente meggyónt, és egyetlen szentmisét sem mulasztott el. A földeken végzett munka közben a kapa mellett mindig a kezében tartott egy rózsafüzért. Gyakran fölkereste a minimisták templomát, ahol egész napokat töltött imába mélyedve. Nemes lelkű és közvetlen természete miatt mindenki kedvelte.

Húszévesen, szülei tiltakozása ellenére fölöltötte Szent Ferenc ruháját, és a paolai kolostorba került, ahol a Nicola nevet vette föl. A novíciusi év leteltével Longobardiba ment, majd San Marco Argentano, Montalto, Cosenza, Spezzano és Paterno következett. Hősies erényeinek híre Rómába is eljutott, ahol a Paolai Szent Ferenc Kollégium plébániájára (San Francesco di Paola ai Monti) hívták. 1696-ban visszatért szülőfalujába, ahol imáinak meghallgattatása révén csodás események történtek. Élete utolsó éveiben visszahívták Rómába. Előre megjósolta saját halálát, amely 1709-ben következett be. Életszentségének híre hamar elterjedt. VI. Piusz pápa avatta boldoggá 1786-ban.


Szent Ludovico da Casoria (1814–1885) irgalmas ferences tanár

Ludovico da Casoria, eredeti nevén Arcangelo Palmentieri 1814. március 11-én született a dél-olaszországi Casoriában. Már másnap megkeresztelték a helyi plébániatemplomban. Tizennyolc éves korában belépett a tauranói ferences kolostorba, és felvette a Lajos (Ludovico) rendi nevet. Később ezen a néven ismerték: Casoriai Lajos (Ludovico da Casoria). Miután elvégezte filozófiai és teológiai tanulmányait, 1837. június 4-én pappá szentelték. Kezdetben tanárként dolgozott: kémiát, matematikát és fizikát oktatott. 1847-ben, egy nap, miközben a templomban imádkozott, hirtelen megvilágosodott. Ez az esemény gyökeresen megváltoztatta életét. Később ő maga a meghatározó lelki élményt „megtisztulásnak” nevezte. Egy pillanat alatt megértette, hogy semmiféle matematika, kémia és fizika nem pótolhatja a szeretetet. Ettől kezdve páratlan gyorsasággal haladt előre az életszentség útján, és mind a karitatív szolgálat, mind a nevelés területén megdöbbentő eredményeket ért el. Megállás nélkül dolgozott, tökéletes szervező volt, olyan ember, akit egészen átitatott az Isten és a felebarát iránti szeretet.

Ludovico atya először néhány árvaházat alapított elhagyott és árva gyerekek, külön a lányok és a színes bőrű gyerekek számára. Firenzében templomot épített Jézus Szíve tiszteletére, amely szintén az elhagyott gyermekek menedéke lett. Assisiben az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit a vakok és süketnémák intézete. Posillipo településen, Nápolytól délre idős, magányos és beteg halászok számára nyitott menedékhelyet. Sorrento közelében impozáns gazdasági központot létesített, lakóházakkal a földművesek számára, menhellyel a rászorulók megsegítésére, és egy Szent Ágotának szentelt meteorológiai állomással. Az ő kezdeményezésére született a Vallás és Tudomány Akadémiája. Mély meggyőződéssel hitte, hogy vallás és tudomány nem áll szemben egymással. Az ellentéteket azok az emberek szítják, akik nem képesek felismerni és belátni a vallás és a tudomány határait. Ugyancsak az ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit a ferences kollégium és menedékhely Rómában.

Ludovico atya művei az 1870-ben kitört egyházellenes zavargások ellenére rendkívül eredményesen működtek. Az emberek tájékoztatása céljából La Carità címmel folyóiratot alapított. Később négy másik lap született még, ugyancsak az ő kezdeményezésére. Kiadatta a Szentírást zsebkönyv formájában. Szent Ferenc harmadik rendjének szabályzata alapján két új szerzetesközösséget alapított: az ún. Szürke Barátok (Frati Bigi) és az Erzsébetes Nővérek (Suore Elisabettine) rendjét. Ludovico atya közeli barátságban volt az egyházi és a politikai élet jeles egyéniségeivel, sokan fordultak hozzá tanácsért. Kezdeményezéseit IX. Piusz és XIII. Leó pápák is támogatták. Élvezte a nápolyi, majd az olasz királyok rokonszenvét is. Jó barátai között volt Don Bosco és Bartolo Longo. 

Miután betöltötte hatvanadik életévét, súlyosan megbetegedett. Kilenc éven át türelemmel és hősiesen viselte keresztjét. Isten szeretete mindennél fontosabb volt számára. Ebből a szeretetből születtek művei, ez adott erőt neki a betegség és tehetetlenség türelmes elviseléséhez. Ludovico da Casoria életszentség hírében távozott az evilági életből 1885. március 30-án Nápolyban, abban a városban, amely különösen közel állt szívéhez. A halál az idős halászok számára alapított otthonában látogatta meg. Ez volt életének utolsó műve, és ez lett számára a kikötő, ahonnan az égbe indult.

II. János Pál a boldoggá avatási szertartáson, 1993. április 18-án így méltatta:„üdvözöllek, Casoriai Boldog Lajos, a kisebb testvérek csodálatos alakja, és a krisztusi szeretet lánglelkű tanúja. Meghatódva olvassuk végrendeleted szavait: »az Úr felettébb gyengéd szeretettel hívott meg engem, kimondhatatlan szeretettel vezetett egész életemen át«. A krisztusi szeretet ereje ösztönzött, hogy mint kiváló tanár és tudós, a legszegényebbek: a beteg papok, az afrikai menekültek, a némák, a vakok, az öregek és az árvák szolgálatára szenteld életedet. Boldog Lajos, a nápolyi egyház kiváló fia, magadévá tetted Assisi Szent Ferenc karizmáját, és életre hívtad saját korod emberei között Dél-Olaszországban, a múlt században. Tevékeny felelősségtudattal néztél a szegénység legsúlyosabb formáira, és a keresztény irgalmasság szellemében képes voltál beleélni magad a szükséget szenvedő ember helyzetébe, mindennapi gondjaiba. Apostoli tevékenységedet szinte képtelenség fölmérni. Ösztönösen felmerül bennünk a kérdés: hogyan tudtál testvére lenni ennyi rászoruló embernek, hogy tudtál ilyen találékonyan segíteni annyi nélkülöző testvérednek? És ismét a te szavaidban találjuk meg a választ: »Krisztus szeretete szíven talált engem«. Kérünk téged, taníts meg bennünket is másokért élni, hogy így hiteles egyházi közösségeket építhessünk, ahol virágzik a szeretet, alkotó energiától duzzadó örömben és reményben. «Szegények mindig lesznek közöttetek« (Mt 26,11) – mondta az Úr Jézus. Segíts nekünk, Boldog Lajos, hogy megtaláljuk és szeretni, szolgálni tudjuk őket azzal a buzgósággal, amely a te életedben csodákat tett”.


Szent Kuriakose Elias Chavara (1805–1871), indiai rendalapító

India Kerala államában, Kainakaryban született 1805. február 10-én, keresztény szülők gyermekeként. Az általános iskolát szülőfalujában végezte. Korán feléledt benne a papi hivatás iránti vágy, így tizenhárom éves korában Pallipuramban belépett a kisszemináriumba. 1829-ben szentelték pappá, első miséjét szülőfalujában mutatta be. Rövid lelkipásztori szolgálat után hajdani szemináriumában lett tanár. Itt ismerkedett meg két paptársával, Thomas Palackallal, illetve Thomas Porukarával, akikkel 1831-ben közösen megalapították a kármelita rend szír katolikus ágát. Ekkor vette fel az Elias nevet. Az első kolostort Mannanban hozták létre. A közösség első elöljárója a rangidős Thomas Palackal lett, őt Thomas Porukara követte. Haláluk után Elias Chavara vette át a rend vezetését. 1861-ben kinevezték a szír malabár katolikus egyház általános helynökévé, és ebben a tisztségében sokat tett a Rómától való elszakadás ellen, amelynek akkoriban sok támogatója volt a helyi egyházban. Mindemellett rendi feladatait sem hanyagolta el. Életre hívta rendjének női ágát, amely az első indiai alapítású női kongregáció volt.

Szeretettel fordult a társadalom peremére szorultak felé. Számos szociális intézményt hozott létre, például haldoklók számára és nyomorban élők segítésére. Nagy társadalmi változásokat indított el hazájában. Hitt abban, hogy az oktatás vezet el az általános társadalmi felemelkedéshez, különösen is a nők tanítása. Elias Chavara nevéhez fűződik az „iskolát minden templom mellé” mozgalom, amely ma is él, és sokak számára biztosít elérhető oktatást. De nemcsak az elemi iskolahálózatot reformálta meg, hanem a papnevelést és továbbképzést is. Megalapította Kerala állam első szanszkrit nyelvű iskoláját és első katolikus nyomdáját. Írói munkássága is számottevő: összeállította a szír katolikus breviáriumot és a malabár egyház liturgikus naptárát, amely a mai napig használatban van. A hívek számára életvezetési, lelki könyveket írt. A Koonammavuban lévő kolostorban hunyt el, 1871. január 3-án. II. János Pál pápa avatta őt boldoggá, 1986-ban.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Ilponte.com, Assisiofm.it, SanNicolasaggio.it

Magyar Kurír