Szent János-napi boráldás Esztergomban

Szent János áldása, jánosáldás: borral való köszöntés, eláldás, áldomás.

Szent János apostol tiszteletének egyik legsajátosabb megnyilatkozása. A János apostol ünnepén szentelt bor, az ún. jánosbor a 11. században bukkant föl, s a 12. században már a lovagi udvarokban búcsúzkodásnál, csatába indulás előtt itták. A középkorban a szentek ünnepén a templomban ittak a hívek a tiszteletükre, valószínűleg a pogány libatio (italáldozat) maradványa-, keresztény másaként. Az egyház, mely az erősen meggyökeresedett szokásokat nem irtotta, hanem megszentelte, arra buzdította híveit, hogy már ne a pogány istenekre, hanem in nomine Sanctorum et Angelorum („a szentek és angyalok nevében”) emeljék poharukat.

A jánosbor szentírási alapjának tekintik Jézus Jánoséknak mondott szavait: meg tudjátok-e inni a kelyhet, melyet én inni fogok? (Mt 20,22.) Részben ezért szerepel János attribútumaként sokszor a kehely. A jánosáldás főleg a premontreiek közvetítésével hazánkban is meghonosodott. Az egyik 15. századi esztergomi Obsequialéban már előfordul: a bornak, vagyis Szent János szerelmének megáldása a karácsony utáni 3. napon. 1499-ben a pécsi misekönyvben is benedictio amoris Sancti Johannis-ként szerepel.

A János-napi borszentelés szigetszerűen Magyarország több részén, mégis inkább a borvidékeken máig él. A pannonhalmi főapátságban régi időktől kezdve szokásban volt a borszentelés, s az újbort e naptól itták. A bort termő vidékeken a nép is szenteltetett bort, amit fül- és fogfájás, rontás ellen használtak, a boroshordókba öntöttek belőle, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. A borivás áldás jellege – oda illő énekkel – a lakodalomban, a halotti torban is helyet kapott.

Forrás: Katolikus Lexikon; Magyar Néprajzi Lexikon