Szent Luca napja

Siracusában folytatott ásatások során bizonyítékok kerültek napfényre Lúcia személye és vértanúsága mellett. Kiásták a Lúcia-katakombát s benne egy kultikus helyet, amely fölé nyolcszög alaprajzú katedrálist építettek, és Szent Ágota tiszteletére szenteltek. A templom a XVII. században összedőlt.

Lúcia (latin névváltozatában Lucia) Szicíliában született, Siracusa városának egyik legelőkelőbb családjából származott. A leány elkísérte beteg édesanyját a mintegy negyven mérföldnyire lévő Cataniába, Szent Ágota sírjához, hogy gyógyulását kérjék. Miután az édesanya meggyógyult, Lúcia álmot látott: Ágota jelent meg neki, és mint a húgát megkérdezte: miért az idegenben lévő sírnál keresték a gyógyulást, mikor Lúcia a saját hitével is meggyógyíthatta volna anyját. Ágota megígérte Lúciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr általa épp oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának adott az ő vértanúsága által. Útjukon hazafelé Lúcia arra kérte édesanyját, hogy ne kelljen férjhez mennie, mivel van már jegyese: Jézus Krisztus. Kikérte örökrészét is, és azt szétosztotta a szegények között.

Legendája szerint Lúciát pogány vőlegénye bosszúból bíróság elé állíttatta, mert elesett a házasságtól és a hozománytól. A bíró – éppúgy, mint Ágota esetében – parancsot adott, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg Lúciát, ha nem akar férjhez menni. Ám a Szentlélek Lúcia segítségére sietett: oly nehézzé tette testét, hogy nem tudták elmozdítani helyéből. Ezután különféle kínzásoknak vetették alá, de Lúcia imádságának hatására egyik sem tudott fájdalmat okozni. Végezetül, a bíró parancsára, karddal döfték át torkát. Nem halt meg azonnal; ebben az állapotában még tanította az embereket. Csak azután halt meg, amikor egy odasiető pap kezéből fölvette az utolsó kenetet.

A források nem szólnak vértanúsága időpontjáról; a hagyomány a Diocletianus-féle üldözés áldozatai között tartja számon. Tiszteletének első bizonyítéka egy V. századi sírfelirat a siracusai Szent János-katakombában. A nép és hivatalosan az egyház is már az V–VI. században tisztelte – erről a korabeli misekönyvek tanúskodnak. Zsolozsmáját valamivel később írták.

Ünnepét az egyház nem véletlenül helyezte december tizenharmadikára: e nap a Gergely-naptár bevezetése, 1582 előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A középkorban Lúcia nevének a lux szóval való rokonsága révén temetők, temetőkápolnák védősztjének is választották. Az egyház ugyanis liturgikus imádságaiban azért könyörög, hogy a halottaknak az örök világosság fényeskedjék (et lux perpetua luceat eis) – olvasható a Katolikus Lexikonban.

Luca ünnepe a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja; hiedelemvilága azonban csak részben hozható kapcsolatba az ókeresztény szűz alakjával és legendájával – írja Bálint Sándor. A naphoz számos népszokás fűződik, melyekben néha egymásnak ellentmondó és pogány elemek is föltűntek: így lett Luca napja a jövendölések napjává, amelyen az időjárásra, a vetésre, az állatokra, sőt az emberek egyéni sorsára vonatkozó jövendölések is történtek.

A középkorban Lúcia a legkedveltebb szentek közé tartozott. Legendájából írók, költők (így Dante is) és festők merítettek ihletet. Oltalmáért folyamodtak a vakok és a szembetegségekben szenvedők (minthogy neve a lux, fény szóból ered), a bűnbánó utcanők, a földművesek, valamint a hegyes szerszámokkal dolgozók: így a varrónők, a párnakészítők és a nyergesek. Szent Lúciát többnyire a mártírok pálmájával, a nyakából kiálló tőrrel, a lábánál ökörrel ábrázolják. Különleges attribútuma az égő olajmécs és egy szempár: egy tál, benne két szem vagy két szemet virágzó leveles ágacska.

Magyar Kurír

(gj)