Giuseppe Moscatit II. János Pál pápa 1987. október 25-én a Szent Péter téren szentté avatta: ő volt az első 20. századi orvos, akit oltárra emeltek.
Számára a betegek fájdalma nem csupán fizikai fájdalmat jelentett, hanem egy testvér, egy felebarát segélykiáltásának hallotta, melyen az orvosnak enyhítenie alapvető kötelessége, minden szeretetével.
Szent Giuseppe Moscati a dél-olaszországi Benevento városából származott. Itt született 1880. július 25-én egy kilencgyermekes család hetedik gyermekeként. Édesapja Francesco Moscati bíró volt. A rendszeres közös ima a családban természetes volt. Giuseppe gyermekkora óta szerette az ima pillanatait, a zsebpénzéből szívesen osztott alamizsnát.
Fiatal kora óta naponta járult szentáldozáshoz. Később ezt mondogatta:
Aki naponta szentáldozáshoz járul, roppant ereje van, és képes legyőzni az élet szenvedéseit és a kísértéseket.”
1897-ben beiratkozott a nápolyi egyetem orvosi karára. Pályaválasztásában befolyásolta, hogy gyermekfejjel évekig ápolta egyik bátyját, aki a katonaságnál súlyos balesetet szenvedett. Amikor az orvosi tanulmányok mellett döntött, apostolkodást tervezett az orvosok és a betegek között. Az orvosi hivatást a papi hivatás lehetőségeként értelmezte.
1903. augusztus 4-én orvosi doktorátust szerzett. Özvegy édesanyja fiának az orvosi pályafutáshoz való hűségéről így nyilatkozott: „A mi Giuseppénk nagylelkű fiatal, képes bármilyen áldozatra. Meggyőződésem, hogy mint orvos képes lesz gyógyítani mások fájdalmát olyannyira, hogy szolgálatában vértanúvá válik.”
1904-től a gyógyíthatatlan betegek kórházában volt orvos, majd 1911 tavaszától főorvos. Mellette a kémia és a gyógyítás kapcsolatát kutatta, tanította. A kórházon kívül saját rendelője is volt, reggelente pedig a nápolyi szegények negyedébe is járt. Számos családot ingyen látogatott, a pompeji árvaházban is gyógyított.
Giuseppe Moscatit orvosi hivatásában mindvégig az a belülről fakadó irgalmas hit és meggyőződés hatotta át, hogy „Jézus él minden betegben.” A szegények orvosának szájából a szeretet szó nem sokszorosan lejáratott, üresen kongó fogalom volt, hanem a mindennapokban folyamatosan megélt gyakorlat. A legszegényebb, nincstelen betegeket saját otthonában kezelte, pénzt adott nekik, gyógyszerre, ételre. Amikor mindez súlyosan megrendítette az anyagi helyzetét, eladogatta a család értékes bútorait, festményeit. Élete végére elszegényedett, de ő így volt boldog, „ebben a semmiben” talál meg mindent, önmagát teljesen kiüresítve, tökéletesen feloldódik mások szolgálatában.
1927. április 12-ét szentmisével és szentáldozással kezdte. A kórházból hazament, hogy a rá váró betegekkel foglalkozzon. Három óra körül közölte a hozzátartozóival és a látogatókkal, hogy nem érzi jól magát. Elment a szobájába, leült a fotelbe, kezét a mellkasára tette, fejét oldalra hajtotta – ekkor lélegzett utoljára. Nem volt még 47 éves.
Tisztelete halála után is nagyon élő, földi maradványait 1930. november 16-án a nápolyi jezsuita Gesù Nuovo-dómba vitték, ahova életében szentmisére járt. Életének mozzanatait az urna domborművei mutatják be (Amedeo Garufi alkotása).
1975. november 16-án VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa pedig 1987. október 25-én a püspöki szinódus ideje alatt a római Szent Péter téren szentté avatta.
Forrás: Wikipédia
Fotó: Wikimedia Commons
Magyar Kurír
(vn)
Kapcsolódó fotógaléria