Szőlőt eszik Szent Ferenc Nagyszőlősön

Fejük fölött a kovácsoltvas szőlőindák érzékeltetik, hogy az esemény egykor egy assisi szőlőlugasban történt.

A fiatal ungvári szobrászművész már két szőlővel kapcsolatos szobrot is alkotott a város számára. Az egyik egy szőlőt préselő, magyaros viseletben lévő férfit, a másik egy szintén magyar ruhát viselő, szőlőtaposó lányt ábrázol. Nem véletlen, hogy Nagyszőlősön kaptak helyet ezek a szőlővel kapcsolatos alkotások, hiszen a városnak nemcsak a magyar neve emlékeztet az itteni ősi szőlőművelési kultúrára, hanem az ukrán neve is szőlőhegyet jelent. Természetes tehát, hogy a most avatott, harmadik szobor is szőlővel kapcsolatos eseményt örökít meg.

Magyar Gergely ferences tartományfőnök avató beszédében felelevenítette a szobrászt megihlető történetet. Egyszer volt egy beteg szerzetes, akiről Ferenc tudta, hogy szőlőre vágyik. Magával vitte a szőlőbe, ott letelepedett egy tőke alá, és hogy bátorságot adjon társának az evésre, előbb maga fogyasztott el egy fürtöt. „Miért érdemel ez az aprócska esemény akkora figyelmet, hogy Ferenc életrajzírója, Celanoi Tamás megemlítse? És miért érdemel akkor a figyelmet, hogy ma itt ezt az eseményt ábrázoló szobrot avathatunk? – tette fel a kérdést a provinciális. – Gyönyörű ez a történet. Nem az az érdekes, hogy ettek. Nem is az, hogy szőlőt. Még csak az sem, hogy Ferenc kiviszi társát a szőlőbe. A történet igazi ízét az adja, hogy Ferenc vele eszik, hogy együtt esznek.”

Az akkor már szentnek tartott rendalapító megtehette volna, hogy úgy segít a beteg testvéren, hogy érezteti vele: ő, az egészséges most segít a betegen, a gyengén, aki rászorul a másik erejére. E helyett Ferenc maga is eszik, sőt előbb eszik a szőlőből, hogy társa érezze: mindannyian ugyanolyan gyengék és rászorultak vagyunk, mint a beteg testvérünk. Ferenc azt akarta, hogy társa ne érezze magát lenézettnek, megalázottnak. Kedves gesztusával azt fejezi ki, hogy itt vagyok én is, veled együtt.”

„Assisi Szent Ferenc tapintatos és figyelmes szeretetét ábrázolja a művész, ugyanazt a szeretetet, ami Istent jellemzi, mikor Krisztusban a világba lép, és minden teremtményével testvériséget vállal. Úgy jön közénk, hogy »a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki«. Bátorságot ad, hogy a szemébe merjünk nézni, meg merjük őt szólítani, merjünk tőle elfogadni, és merjünk tőle kérni, mint igaz baráttól. Nincs messze, nem távoli, nem ismeretlen, nem idegen ő, hanem mindig itt van, mindig velünk van, mindig velünk együtt van – mondta Magyar Gergely.

Az alkotást, amely Seregi József adományából készült, Majnek Antal munkácsi római katolikus megyéspüspök áldotta meg.

Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír