Születésnapi beszélgetés Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel

– Mit jelent Ön számára a születésnap? Általában mit jelentettek az eddigi születésnapjai? 70 év sok vagy kevés?

– Keresztény ember számára a születésnap a hálaadás napja. Megköszönöm a Jóistennek, Teremtőmnek és jó szüleimnek, hogy Isten munkatársaiként életet adtak nekem 1946. február 13-án. Az élet Isten ajándéka, óvni kell, meg kell becsülni. De a keresztény ember számára fontosabb a keresztelés napja, mert akkor lesz Isten gyermeke, a mennyország örököse és az anyaszentegyház tagja. Ezért anyaszentegyházunk teljes búcsúval látja el a keresztelés évfordulóján akármilyen imaszöveggel megismételt keresztségi fogadásokat. Sajnos a legtöbb keresztény nem is tudja, mikor keresztelték. Pedig ezt az évfordulót kellene igazán számontartani. A téli időszak miatt március 3-án kereszteltek meg a máramarosszigeti plébániatemplomban. Tehát három hétig voltam „kis pogány”, ahogy akkor a még meg nem keresztelt újszülötteket nevezték.

– Máramarosszigeten született, szülővárosában végezte középiskolai tanulmányait is. Volt olyan esemény gyermek- vagy fiatalkorában, amely egész további pályáját, hivatását meghatározta?

– Tizenhét éves koromban érettségiztem 1963-ban, mert akkor még a XI. osztály volt a végzős. Előttünk már a X. osztály végén érettségiztek. Indokolás: „pártunknak és kormányunknak” minél előbb szüksége volt kommunista iskolát végzett értelmiségiekre. Utánunk vezették be a tizenkét kötelező tanévet európai mintára. Ezt a tizenhét esztendőt töltöttem otthon szülővárosomban. Mivel bátyám három évvel idősebb volt, már ötéves koromban cipelt magával ministrálni. Mint minden ministráns gyermek, én is pap akartam lenni. Jóllehet a hívó szó később elhalványult, időnként vissza-visszatért. A végső döntést érettségi előtt másfél évvel hoztam meg. Ma már így mondanám: győzött a kegyelem.

– Egy másik meghatározó dátum az Ön életében valószínűleg a Márton Áron püspök általi pappá szentelése volt 1969. április 13-án Gyulafehérváron, és gondolom, Márton Áron szellemisége, hagyatéka a mai napig meghatározza életét. Életművének jó ismerője, és számtalanszor igehirdetéseiben is kitérhetett rá. Most éppen a Márton Áron-emlékév megnyitása következik. Mit jelent Önnek személyesen és Önnek mint utódnak Márton Áron?

– A papszentelés napja mindenki számára feledhetetlen. 1969. április 13-án tizenhatunkat szentelt pappá a gyulafehérvári székesegyházban Isten szolgája Márton Áron püspök. Ő volt az egész országban az egyedüli római katolikus püspök, aki papokat szentelhetett. Számunkra, a négy többségi magyar egyházmegyéből Gyulafehérvárra sereglett kispapok számára egyszerűen ő volt „a Püspök”. Ismertük hősiességét, szenvedéseit, kiállását a mindenkori üldözöttek mellett, küzdelmét a magyarság, de a törvényen kívül helyezett görögkatolikus román egyház fennmaradásáért is. Papszentelésem napján a püspök úr a kertben fogadta a tizenhat újmisést családjaikkal, a zarándokokkal együtt. Amikor ránk került a sor, azt mondta szüleimnek: „Nagy tervem van a fiukkal.” De nem magyarázta meg, hogy milyen. Mivel a sorban várakozók is hallották ezt a kijelentést, elterjedt a hír, hogy valamit akar a püspök ezzel az újmiséssel. Közben egy évet Szatmáron voltam zárdalelkész és titkár Sipos Ferenc szatmár-nagyváradi kormányzó úr mellett. Decemberben jött a távirat: Márton Áron püspök kéri, hogy a kormányzó úr engedje el titkárát Rómába tanulmányokra, hogy majd végzés után újítsa meg a gyulafehérvári teológiai tanári kart, akik diplomások, de időközben kiöregedtek. Ekkor tudtam meg, hogy mire vonatkozott Márton Áron püspök titokzatos kijelentése. Rómában négy év alatt ötöt végeztem, teológiai és biblikus licenciátust, majd hazatérve átvettem az akkor már elhunyt Faragó Ferenc szentírás-tudományi katedráját. Mint szatmári egyházmegyés pap eszembe se jutott, hogy a nagy püspök harmadik utódja leszek. A papszentelési jelmondatom a Szűzanya Szent Erzsébetnél tett látogatása alkalmával mondott hálaénekkezdő szava: „Magnificat!” „Magasztalja lelkem az Urat!” (Lk 1,46) Ehhez a jelmondathoz hű maradtam segédpüspök és érsek koromban is. Ebben követtem II. Szent János Pál pápát, aki a Grignion de Montfort Szent Lajos-féle „Mária rabszolgasága” önfelajánló imát suttogta el primiciája (újmiséje – a szerk.) napján, és onnan vette jelmondatát: „Egészen a Tied vagyok, ó Mária”, latinul „Totus tuus”. És ehhez a jelmondathoz mindvégig hű maradt: segédpüspök, érsek, bíboros és pápa korában is, mindhalálig. Isten szolgája Márton Áron püspök harmadik utódjának lenni óriási felelősség és feladat. De megvan az út, az irányelvek, és amióta folyik a boldoggáavatási pere, mondhatom, megszereztük mint égi közbenjárót is.

– Február 12-én megnyitották a Márton Áron-emlékévet Csíksomlyón, ugyanott, ahol Önt 1990. április 29-én püspökké szentelték. Mit jelent Ön számára Csíksomlyó? Van esetleg Csíksomlyóhoz kapcsolódó különleges élménye?

– „Az én időmben” – hadd kezdjen úgy, mint az öregek – a kispapok nem utazgattak. A hat év gyulafehérvári teológia alatt (1963–1969) egyszer voltam Budapesten keresztapám jóvoltából. Egyszer voltam primicián Nagymajtényban. Csíksomlyóról sokat olvastam, mert boldogult édesapám ferences terciárius (harmadrendi, világi rendi  – a szerk.) volt, és olvasta a ferences sajtót (Katolikus Világ, Kolozsvár). Én persze már csak a régi évfolyamokat olvashattam, mivel 1946-ban születtem. De sóvágó aknasugatagi nagyszüleim járatták a kolozsvári ferences lapot és a szatmári jezsuita Szív újságot is. Én pedig az ötvenes években ezeket olvashattam a nagyszülői házban Aknasugatagon. Így történt, hogy először Csíksomlyóra Bálint Lajos csíkszentdomokosi plébános vitt el. 1974–1992 között tanítottam a gyulafehérvári hittudományi főiskolán minden szentírási tárgyat (beleértve a szentírási héber/zsidó és görög nyelvet is). A csíkszentdomokosi plébános meghívott triduumot tartani, és a búcsút is. Hétfőn bejelentette: Hétfő a papok heti „szabadnapja”. Körülhordoz Csíkban, mit szeretnék látni? Nem volt nehéz választás: Csíksomlyót, amelyről annyi szépet olvastam a régi ferences sajtóban, de még nem voltam ott. Így történt, hogy 1975. augusztus 9-én voltam először Csíksomlyón, miséztünk is. Nem sejtettem, hogy tizenöt év múlva ott fognak püspökké szentelni. A püspökkinevezési bullában benne van az, hogy a kinevezés után három hónapon belül köteles magát felszenteltetni a pápával közösségben álló püspökkel. Ennyi. A Caeremoniale Episcoporum (LEV 22008) csak javasolja, de nem írja elő, hogy a megyéspüspököt az érseke, a segédpüspököt a megyéspüspöke szentelje. Mivel kinevezésemkor Jakab Antal nyugalmazott megyéspüspök, apostoli kormányzó volt a kinevezett új megyéspüspök, Bálint Lajos még nem volt beiktatva, kompromisszumos megoldást választottam: szentelőnek meghívtam a kelet-európai utazó nunciust, Francesco Colasuonnót, a két társszentelőnek pedig a leköszönő és beköszönő gyulafehérvári (erdélyi) püspököket, Jakab Antalt és Bálint Lajost. Döntésem miatt komolyabb tiltakozást nem is kaptam. Mivel rám bízták a püspökszentelés helyét is, Csíksomlyót választottam. Itt „dobog a főegyházmegye szíve”, szoktam hangsúlyozni. A hely nagyon is talált jelmondatomhoz: „Magasztalja lelkem az Urat!”

– Huszonkét éve áll a főegyházmegye élén. Hogy látja, mik az egyházmegye legfőbb gondjai? Miben különböznek esetleg a huszonkét évvel ezelőtti problémáktól? Különböznek a világegyház gondjaitól?

– A kérdés nagyon bonyolult. Részletesen nem is lehet megválaszolni néhány mondatban. Az alkalom adta szűk keretre szorítkozom. Főegyházmegyénk 1991. augusztus 5-től közvetlenül a Szentszéknek alárendelt érsekség, tehát független a bukaresti római katolikus metropolita érsekségtől, része a Romániai Katolikus Püspökök Konferenciájának (CER – Conferentia Episcoporum Romaniae), az ország pedig része az Európai Uniónak. Ebből adódik helyzetünk: mind az ország, mind a földrész, Európa krízisei többé-kevésbé ránk is hatnak. A legnagyobb kérdés a kivándorlás. Románia hárommillió polgára vendégmunkás nyugaton, ebből félmillió a magyar vendégmunkás, akik elsősorban Magyarországon, de nyugatabbra is keresnek megélhetést. Mellékjelenségek: öregekre bízzák a gyermekeket, akiket azután az állam gondozására adnak. Ha itthon marad a feleség a gyermekekkel, gyakori a család szétzüllesztése, válás stb. Nemzetmentésről van szó, amit a történelmi magyar egyházak nem tudnak egyedül felvállalni a civil szervezetek, elsősorban az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség – a szerk.) nélkül. Itt csak az összefogás segíthet. Nagy kérdés az elvilágiasodás (szekularizáció). A hagyományosan keresztény/katolikus egyházközségek a hazatérő vendégmunkások hatására felhagynak a vallásgyakorlattal. Számunkra marad a Szent Pál-i elv: „Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.” (2Tim 4,2)

– 2016 az irgalmasság éve a katolikus egyházban. Hogy látja, miért fontos napjainkban az irgalmasság?

– Az irgalmasság éve Szentatyánk szívügye. Ezért hirdette meg, és ezért tesz annyit érte, hogy mindenütt a világon megéljük. Egyszerűen szólva arról van szó, hogy Isten irgalmasságát kiesdjük, egyeztessük az igazságossággal, és mindenkit felszólítsunk: térjen vissza tékozló fiúként a Mennyei Atya keblére. Természetesen Szent Fia mellett mindig ott van az Irgalmasság Anyja, a mi segélő csíksomlyói Szűz Máriánk! A megtérés lehetősége mindig fennáll halálunk órájáig. De jó azt újra és újra átélni a búcsújárás, a jól végzett szentgyónás alkalmával.

– Ön tudományos munkát végző emberként lett a főegyházmegye vezetője. Jut még idő tudományos tevékenységre, kutatásra? Melyek a további tervei?

– Életbevágó kérdés, őszinte választ vár. Idézem az osztrák mondást: „Die Infel löscht die Wissenschaft!” Magyarul: „A püspöksüveg kioltja a tudományt.” Magyarázat: Az infula, a latin püspöksüveg hasonlít gyermekkorom sekrestyés bácsijának magas gyertyaoltó botjához, amelynek végén bádogsüveg volt. Ezt ráhúzta az elérhetetlen magasságban égő gyertyára, és a süveg kioltotta. Mivel a gyertyaoltó bádogsüveg hasonlított a püspöki süveghez, az infulához, ezért találták ki ezt a nem éppen jámbor közmondást. Gyakorlatilag azt jelentette: ha valakire ráteszik a püspöksüveget, vagyis püspökké szentelik, a fejében levő tudományt kioltja a süveg, mert többé nincs ideje a továbbképzésre. Alkalmazzuk az én esetemre: 1974–1992 között tanítottam a főiskolán. Az utolsó két évben már segédpüspök voltam. Érthető, hogy a sokoldalú püspöki feladat lehetetlenné tette a továbbképzést. Hát ezt akarja az osztrák közmondás kifejezni. És igaza van. Ha még megjelenek tudományos fórumokon, akkor a múltból élek. Előveszem egyik-másik régi tanulmányomat, esetleg átpofozom, és azzal előlépek. De tudományos fellépéseimet a lehetőségek szerint lemondtam.

Forrás: Hargita Népe

Fotó: Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Magyar Kurír