Találkozás Krisztus tekintetével

Szinte fülünkben csengenek még II. János Pál mondásai. Egyik gyakran hangoztatott üzenete volt: ne féljetek szentnek lenni! Ön sok emberrel találkozik, hallja vágyaikat, gondjaikat. Tényleg félünk szentnek lenni?

– Elsőként Szent Ágoston jut eszembe, aki egyik elmélkedésében így fogalmaz: mi félünk a mennyországtól? Félünk Jézussal találkozni? Hát normális dolog ez? Nem az lenne életünk legnagyobb ajándéka, hogy szentek legyünk, vagyis azt tegyük, amit Isten vár tőlünk, amire bennünket teremtett?! Miért riadunk meg ettől mégis? Az a magyarázata ennek, hogy – amint Szent Pál is említi – kettős törvényt érzünk tagjainkban. Értelmünkkel szeretnénk azt tenni, amit Krisztus vár tőlünk, de valami érezhetően visszahúz minket, ez a visszahúzó erő az eredeti bűn nyomorúsága. Biztos vagyok ugyanakkor benne, hogy minden nemzedék esélyt kap a menny elérésére. Ferenc pápa szavai egybecsengenek II. János Pál üzenetével: legyetek bátrak, merjetek szentnek lenni! A félelemtől való szabadulás és a bátorság egy irányba mutat. Mindig szükségünk van olyan emberekkel való találkozásokra, akik ebben erősítenek bennünket, hogy a megtorpanások után is merjünk továbbmenni.

Van egy névrokona, aki egyben kollégája is: Szent Miklós püspök. Mikulás ünnepét az egész világ mind a mai napig a maga módján megünnepli. Ez pedig arra utal, hogy az adakozás, a cselekvő, ajándékozó szeretet, az embertársaink felé való önfeláldozó odafordulás ma is vonzó erény. Szokott Ön erőt meríteni elődje példájából?

– Szent Miklós püspök élete fontos példa számomra, aki korunk nagy lelkeivel, Teréz anyával, II. János Pállal együtt – Ferenc pápát is ide vehetjük – egyazon irányba mutat. Felerősítik a krisztusi példát, azt, hogy Isten Fia kiüresítette önmagát, vállalta a sorsközösséget az emberekkel. Kalkuttai Teréz anya mondta, hogy az igazi szeretet olyan mértékű ajándékozás, ami már fáj, ami már önmagunkból való ajándékozás. Ugyanezt Ferenc pápa úgy fogalmazza meg, hogy legyünk bátrak önmagunkból adni. Egyik visszatérő, kedves gondolatom, hogy ebben a beteg világban az egyetlen kiút az önkéntes önzetlenség krisztusi útja. Nem kényszerből, nem parancsszóra teszünk valamit, hanem abból az alapélményből, hogy az illető nem tehet róla, hogy most bajban van, én meg nem tehetek róla, hogy esélyem nyílik segíteni neki. Az ő feladata, hogy elfogadja a segítségemet, az enyém pedig az, hogy tiszteljem az ő személyes méltóságát. Jó lenne eljutnunk a felnőtt hitben arra a pontra, hogy nekünk nem jogaink vannak, hanem lehetőségeink. Nem a jogokat kell hangsúlyozni, hanem fel kell ismerni, hogy mennyi emberi sorsot tudunk megszépíteni, ha az anyagi lehetőségeinkből éppen úgy, mint a lelki, szellemi, időbeli kincseinkből tudunk másoknak adni.

Fiatalemberként élte meg a II. Vatikáni Zsinat éveit. Milyen emlékeket őriz ebből az időszakból?

– Jól emlékszem, hogy amikor ministráns gyerekként a zebegényi templomból jöttem haza, Vajda József atya behívott a plébániára: gyere, meghallgatjuk a Vatikáni Rádiót! Recsegett, ropogott az a rádió, egyszer csak felugrott ez a komoly, tudós ember, s felkiáltott: Habemus papam! Akkor választották meg XXIII. János pápát. 1961-ben érettségiztem, s akkor kezdtem a teológiát a Központi Szemináriumban, így pont egybeesett a zsinat a papnövendék éveimmel. Csodálatos élmény jelentett ez. Megszoktuk már akkoriban, hogy minden reggel gyászmise van, hogy a nagyheti szertartásoknak vannak furcsaságai, például nagyszombat délelőtt volt a húsvéti gyertya szentelése. Egy ilyen közegben egyszer csak hallottuk a híreket – akkoriban még lassabban terjedtek, mint manapság –, hogy a pápa kitárta az ablakot. Hallottunk az emberi gesztusairól, hogy megáldott egy szerelmespárt, hogy papként, pápaként is  tréfálkozott. Már egy ilyen megújult világban készültem nagy várakozással a papszentelésre. Ugyanezt élem át most is, öreg papként, püspökként, ahogy egymás után kapjuk a nagyszerű pápákat. Megadatott, hogy 27 éven át II. János Pál határozta meg az egyházélményemet. Ő nevezett ki püspökké, bennem élnek a vele való találkozások. Aztán jött Benedek pápa, Ferenc pápa és a megújulás, az új evangelizáció lendülete, ami a mostani egyházi életünkben is nagy reménységet, nagy örömet hordoz. Megszoktuk ugyan a régit, de érezzük, hogy valami új kezdődik. A változó világban új lendülettel, az evangélium örömével akarunk jelen lenni.

Az imént megosztotta XXIII. Jánossal kapcsolatos személyes élményét. Feltételezem, II. János Pálról néhány olyan emléket is őriz, ami keveseknek adatott meg, hiszen egy püspök közelebb kerülhet az egyházfőhöz, mint sokan mások.

– Az első igazán személyes élményem az 1991-es látogatása volt, amikor ott lehettem az esztergomi szabadtéri szentmisén. Pontosan emlékszem, hogy az oltártól jobbra az első széksorban volt helyem. Amikor a pápa az oltárnál állt, egyszer csak azt éreztem, hogy éppen rám nézett. Sok ezren voltunk ott, de elkaptam a tekintetét. Észrevett volna? Engem? – ezen tűnődtem. Úgy éreztem, mintha belelátott volna a lelkembe. Mások is mondták ugyanakkor, hogy hasonló élményben volt részük, mintha csak őrájuk figyelt volna a Szentatya. A 2000-es jubileumi szentévben, amikor megkaptam a püspöki kinevezést, ősszel egy magyar zarándoklat tagjaként kimentem Rómába. Október 9-én, hétfőn volt a magyar mise a Szent Péter-bazilikában. A liturgia után megérkezett a pápa, leült a Cathedra Petrinél, mi, püspökök pedig odamehettünk hozzá. Én voltam a legfiatalabb a jelenlévő püspökök közül, be is álltam a sorba, és vártam. Közben azon járt az eszem, hogy mit mondok majd a pápának. Aztán egyszer csak ott találtam magam előtte, letérdeltem, és a szemébe néztem. Soha nem felejtem el azt a tiszta, őszinte, jóságos tekintetet, ami számomra mind a mai napig Krisztus tekintete. Annyira látható volt rajtam a hatás, hogy egy barátom, amikor néhány héttel később találkoztam vele, megkérdezte: mi történt veled ott? Arról beszéltünk az előbb, hogy az a hivatásunk, hogy Krisztus arca tükröződjön a mi arcounkon. Ezt II. János Pál pápánál ilyen közvetlenül, személyesen tapasztalhattam meg.

Mit üzenne a mennyországról azoknak, akik olvassák ezt az interjút?

– Ferenc pápa egyik gondolata foglalkoztat mostanában, amelyet a szerzetesrendek elöljáróinak mondott 2013 őszén: ébresszétek fel a világot! Hiszen arra kaptatok meghívást, hogy úgy éljetek, mint akik elővételezik a mennyország örömét. Ezzel adjatok bátorságot a többieknek, mutassátok meg, hogy így is lehet élni! Szépen, tisztán, jóságosan, önzetlenül. Ébresszétek fel a világot!  – ez egybecseng II. János Pál szavával: ne féljetek! A vele való találkozásom kapcsán azt üzenem mindenkinek, hogy vegyék észre azokat a pillanatokat, amikor találkozhatnak Krisztus tekintetével!

Fotó: Szabó Veronika

Gégény István/Magyar Kurír