Tényőről Indiába – 110 éve született Varga Bertalan szalézi misszionárius

A családban öt gyermek cseperedett felnőtté. Már nagyon fiatalon kiderült, hogy Bertalannak egy súlyos szív- vagy tüdőbetegsége van, és az orvosok akkor azt mondták, hogy Isten neki e földön csak néhány évet szánt. Akkor fogadta meg, hogy ezt a rövid kis időt Isten szolgálatának szenteli.

Iskolái elvégzése után jelentkezett a szalézi novíciátusba Péliföldszentkereszten, első szerzetesi fogadalmát 1925. október 23-án tette le. 1934. június 24-én szentelték pappá Esztergomban. 1934 és 1936 között egy-egy évet töltött Visegrádon és Rákospalotán a szalézi intézetekben, nevelőtanárként.

A buzgalom, hogy misszionárius legyen, Indiába vitte Varga Bertalant. 1936-ban érkezett Bombaybe, ahonnan az India északi részén fekvő Darjeelingbe küldték. De még ebben az évben tovább kell mennie Gauhatiba, a Brahmaputra folyó melletti városkába, ahol mint gyóntató és misszionárius működött. Egy új nyelv tanulása minden embernek nehéz – neki három nyelvet kellett megtanulnia, hogy a helyiekkel megértesse magát: az angolt, az olaszt és a hindit. De Isten segítségével minden akadály legyőzhető.

1939 végén Krishnagarba küldték. Ez a település valamivel északabbra fekszik Kalkuttától, Bengália és Banglades határán. Itt újabb nyelvet, a bengálit kellett elsajátítania.

Indiába érkezésekor csak egy püspök és egy egyházmegye létezett Indiában. A nagy feladat, India lakosainak keresztény hitre térítése az ide érkező misszionáriusokra várt. A hittérítés nemcsak lelki megterhelés, hanem erős fizikai igénybevételt is jelentett, hiszen a napi több kilométernyi kerékpározás, lovaglás, gyaloglás megterhelő volt az emberi szervezet számára.

Varga Bertalan vágya, hogy aktív misszionárius legyen, akkor teljesedett be, amikor kinevezték Bhobarparába, Krishnagar egyházkerületbe, ami ma már Bangladeshez tartozik. Ekkor már a nepáli nyelvet is ismernie kellett.

A misszionárius a II. világháború alatt angol koncentrációs táborba került Dehra Dunba 1942 és 1946 között. Az angolok mint ellenséges ország állampolgárát sok olasz pappal együtt internálták, Bengál amerikai származású püspökének tiltakozása ellenére. Varga Bertalan csak 1946-ban szabadult. Nem tért vissza Kelet-Bengálba, hanem a bihár-bengáli szalézi provincia több állomáshelyén is szolgálatot teljesített. A sok megpróbáltatás közben csodával határos események is történtek: élete során háromszor élte túl a malária kínzó lázát.

1946-ban újra Assam tartományba, Shillongban, majd az év végén Barbetába került misszionáriusként. 1947-től 1950-ig Észak-Lakimpurban dolgozott mint hittérítő, még keletebbre a Brahmaputra folyó északi partvidékén. Isten segítségét továbbra is érezte, hiszen a szalmakunyhóban töltött éjszakák során előfordult, hogy kígyó mászott az ágyába, vagy tigris nézett be az ablakon, de egyik gyilkos állat sem bántotta őt.

1951-ben tért vissza Bengálba, majd a következő hét évben a rhanagati nyáj pásztora volt. 1957-től tíz éven keresztül Bandelban, Kalkutta szomszédságában lelkiatyaként és plébános-helyettesként tevékenykedett.

A következő tizenhárom évben Sonadaban, a rend tanulmányi házában teljesített szolgálatot. Ezután nyolc év szolgálat következett Kalkuttában, Teréz anya szolgálati helyén.

A lelkipásztori és hittérítői munka mellett másra is futotta idejéből. Ő gondozta Kőrösi Csoma Sándor sírját, és amikor magyar kutatók ott jártak, sok általa gyűjtött és megőrzött emléket, írást adott át nekik. Itt találkozott vele Jakabos Ödön is, aki vendégszeretete mellett nyelvismeretét is dicsérte.

Paptársai visszaemlékezése szerint nem volt távolságtartó, mint sok más pap: családokhoz járt, és szívesen focizott, játszott a gyerekekkel még idős korában is. A világ másik felén, ahol még az esők után is 40 fok melegben kellett élnie, évtizedeken át járta kerékpárjával a falvakat, és az ott élő 4-5 katolikust is úgy szolgálta, mintha tömegeket tanított volna.

Életének utolsó éveiben Ranchiban élt mint házi gyóntató, a Don Bosco Ifjúsági Központban. Ezen kívül segített, mint hitoktató, háziorvos és betegápoló. A szegényeket mindig is a szívében hordozta és ahol tudott, segített rajtuk. Minden szabad idejét a templomban töltötte: imádkozott.

Tényőn maradt családtagjaihoz írt leveléből mindig sugárzott a szeretet és a honvágy. Szerette volna egyszer viszontlátni még testvéreit, azonban ez csak álom maradt. Az, hogy ennyi, munkával telt évet megért az orvosok jóslata ellenére, Istennek köszönhető, aki egy olyan száraz, meleg éghajlatra vezérelte, amely életben tartotta őt. Sokszor írta leveleiben, hogy ha ő újra Magyarországra jönne, hogy lássa szeretteit, valószínűleg belehalna az éghajlat különbözősége miatt. De honvágya mindig megmaradt.

Türelmesen viselt szenvedés után 1988. június 11-én, 82 éves korában, szeretettel és megnyugvással a szívében kötözött el a mennyei hazába. Ezt a „rövid kis időt”, amit Isten neki szánt e földön, az Ő szolgálatában töltötte el.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír