Teremtésvédelmi kalendárium – Az alázat virágai

A középkori koszorúvirágok között az ibolya az alázatosság erényét jelképezte. Érdekes, hogy szerénysége, szelídsége ma is közmondásos. Vajon hogyan szólítja meg az embert egy növény látványa, mi módon képes a lélekben ilyen különös visszhangot kelteni, hogy éppen ezt a jelentést kapcsolja hozzá? Az alázattal meghajló, a földet néző virágok vagy a bokrok takarásában szerényen meghúzódó növénykék látványa idézi fel bennünk az alázat mozdulatát?

A „valódi”, illatos ibolya kedves kis vadvirágunk, gyorsan elterjed az erdők szélén, a sövények tövében, és a kertbe is könnyű becsalogatni. Kora tavaszi estéken tényleg képes a kertet elborítani illatával. Érdekes, hogy mély árnyékban gyakran társul a ragyogó sárga virágú salátaboglárkával. Az első tavaszi vadvirágok jellemzően élénk sárga és sötét kékeslila színűek, mert a korán ébredő poszméhek ezt a két árnyalatot kedvelik legjobban. Lehet, hogy a két szín együttes felbukkanása még inkább felkelti a megporzók figyelmét, és így mindkét növény számára előnyös ez a társulás?

A biokertészek úgy tartják, hogy a szamóca jobban fejlődik, ízletesebb lesz, ha ibolya is nő elszórtan a tövek között, és a ringló, a szilva is szívesen veszi talajtakaróként. A gyöktörzsek sűrű szövevénye pedig a katicabogaraknak nyújt téli menedéket.

Áprilisban már a nagyobb virágú, kevésbé illatos kerti rokonai díszlenek tömegesen, és ilyenkor az is feltűnik, hogy milyen sokféle színben, méretben pompáznak. Szépen működik az idegenmegporzás, a fehér, a bíbor, a kékeslila virágok között minden évben új árnyalatok bukkannak fel. A megporzó rovarok örömmel látogatják a sarkantyús szirom mélyére rejtett nektár kedvéért, a korán ébredő dongók súlya alatt úgy meghajlanak az apró virágok, hogy a virágszőnyeg szelíden hullámzik a nagy jövés-menés miatt. Érdemes lekuporodni melléjük, és közelről figyelni ezt a vidám lakomát.

A növények és az állatok országa szeretetteljes párbeszédben fordul egymás felé évmilliók óta, és minden tavasszal újrakezdődik a történet.

Mire a dongók felébrednek fagyos, téli dermedt álmukból, az ibolyák is készen állnak a fogadásukra. Honnan tudnak egymásról, mi módon hangolódnak össze életük ritmusai ilyen pontosan?

Az elvirágzás után a levelek hirtelen megnőnek, elrejtik a lefelé bókoló, nehéz fejű terméseket a lassan érlelődő magokkal együtt. Az ibolyák azonban nemcsak indákkal, sarjakkal, a tő körül kiszóródó magvakkal terjednek, hanem a hangyákat veszik rá, hogy a magjaikat távolabbra is elhurcolják. Az érett magvakon ugyanis ízletes, tápláló függelék, a „hangyakenyér” csalogatja a reménybeli terjesztőket. A hangyák szorgosan behordják a bolyba a csemegét, lerágják róla az ehető részeket, de mivel a magot ehetetlennek találják, újra kihordják a maradékot, és elszórják, ügyesen el is vetik a környéken.

Ezt a win-win játszmát sok más kora tavaszi növényfaj is ismeri, így terjed a vérehulló fecskefű, a keltike, némelyik árvacsalán is. De hogy lehet, hogy ugyanaz az ötlet egymástól ennyire távoli növényfajok terjedési stratégiájában többször is felbukkan?

Miért dönt egy növényfaj megálmodója, teremtője a magvak ilyen ízletes csomagolása mellett?

Elég sok energiát igényel a növénytől a zsíros, tápláló függelék létrehozása… igaz, a gyümölcstermő növények is hasonló módon, bőségesen megjutalmazzák a madarakat a magterjesztésért. Úgy tűnik, ez a „méltányos kereskedés” a virágos növények megjelenése óta, jó százötvenmillió évvel ezelőtt megkezdődött, és ma is tart.

De milyen érdekes, egészen más rovarok végzik a megporzást, mint a magterjesztést! Két irányban is megtörtént a „koevolúció”, a kölcsönös alkalmazkodás során egymás igényeire figyelemmel változtak, alakultak a virágok és a megporzók, a magvak és a terjesztők…

Ha a hűvös áprilisi kertben szemlélődve, évről évre követjük az ibolyák terjedésének titokzatos mintázatát, figyeljük a hangyák szorgos jövés-menését, hallgatjuk a megporzó rovarok elégedett dünnyögését, azt is felismerjük, ki áll a teremtett világ szelíd törvényei mögött.

„Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén –
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.”
(József Attila: Isten)

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír