Tetőtéri esték a zenéről

„Mit mond a tudomány a zenéről? – kezdte előadását a perjel. – A zene a hangok és a csend érzelmeket kiváltó tudatos elrendezése. Létezésének lényege az idő.” A zenét csak akkor tudjuk értékelni, megérteni, egészében befogadni, ha végighallgattuk, mivel a zene időhatárok között hangzik el. A zene lényege az elrendezettség, a struktúra: a szünetek és csendek időrendi váltakozása többnyire tudatosan, de néha ösztönösen is.

A zene és tulajdonképpen minden művészet alapvető alkotóeleme, meghatározója a ritmus. A ritmus szabályos visszatéréseket is jelent (zenei tételek, motívumok). Sokan sokféleképpen próbálták meghatározni, hogy mi a zene, de teljes, tökéletes definíciót alkotni senki nem tudott, valószínűleg azért, mert nem is lehet, mutatott rá Korzenszky Richárd. Mint ahogy azt sem lehet megmondani egyértelműen, hol van a zene. Ha ránézünk egy muzsikusokból álló csoportképre, akik hangszereiken játszanak, érdekes módon, a fülünkben mintha hallani vélnénk néhány taktust, dallamot, talán korábbi zenei élményeink nyomán. Vagy ha magunk is játszunk hangszeren, saját zenélésünk emlékképei, emlékhangjai jutnak el hozzánk bizonyos hangulati szituációkban, szinte a hallható valóság erejével. Persze előfordulhat az is, hogy egy tájat vagy egy személyt, egy emlékeket idéző fotót nézünk, s ezek nyomán szólal meg egy dallam bennünk bizonyos asszociációk révén. Hol van a zene e helyzetekben? A zenészek harmonikájában, a hegedűben, a természetben, vagy a teremben, ahol hallgatják, netán a kottában, esetleg a hallgatóság fülében? Megmagyarázhatatlan az is, hogy több száz évvel ezelőtt valaki húzott négy vagy öt vonalat, rátett néhány pöttyöt, majd vonalakkal összekötötte, s aztán háromszáz év után valaki, aki kottát tud olvasni, ránéz, s megszólal benne egy zene, s attól meghatódik. Ilyen átélésre csak szellemi lény képes, s ez is bizonyítéka annak, hogy az ember nemcsak fizikai valóság. Az ember sokkal több, mint az érzékei.

Azt ugyan nem tudjuk, hol van a zene, mikor szól, de magáról a zenéről sok minden mást tudunk, hangzott el az előadást követő fórumon. Például azt, hogy zene nem létezik önmagában, ember nélkül. Megszólaltatásához minimum egy ember kell, de a zene közösségteremtő erejéről is hosszú tanulmányokat írtak már, valamint gyógyító hatásairól is. Depressziósok kezelésében, de orvosi műtéteknél is alkalmazzák a zenét, mint terápiát, hangzott el. Van, aki úgy fogalmazott: számára a zene, a zenehallgatás egy életformát jelent, más a zene teremtette hangulatokat szereti, s célzatosan hallgat, választ zenét az alkalomnak megfelelően. Megint másnak örömforrás és vigasz a muzsika. S talán a legközelebb járt az igazsághoz az, aki úgy fogalmazott: A zene a Teremtő emberi nyelven leírhatatlan csodája és ajándéka. A zenében a lelkünk szólal meg, ezért nemzetközi „nyelv” a zene.

Az előadást a perjel olyan dallamokkal illusztrálta, mint Szokolay Sándor Missa Pannonicája, a Moldva Smetanától, Vivaldi Négy évszaka, Beethoven hegedűversenye, egy orosz népdal, az Áll egy ifjú nyírfa a réten, s ennek visszatérő motívumai Csajkovszkij IV. szimfóniájában, valamint a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország éneke és dallama Bartóktól; továbbá a nemzetek himnuszaiból is egy felcsendült egy válogatás. S végül egy video-illusztráció zárta az előadást a zene közösségteremtő erejére utalván, mely az Örömóda megszólalásának hatását mutatta be egy hétköznapi közösségi térben: az utcán.

Toldi Éva/Magyar Kurír