Új intézet szolgálja a világi munkatársak képzését Budapesten

– Milyen jelentőséggel bír az intézet létrehozása?

– Az intézet létrehozása Erdő Péter bíboros úrnak abból a vágyából fakadt, hogy a plébánián dolgozó világi munkatársaknak is képzést biztosítsunk. Ez egy hosszú folyamatnak az eredménye, hiszen 2009 óta azok, akik kapnak áldoztatói, lelkipásztori kisegítői engedélyt, nem egyszerűen a plébános felterjesztésével kapják ezt meg, hanem az egyházmegye által tartott felkészítésen is részt vesznek. Ebben a munkatársképzésben a liturgikus kisegítőket, illetve az állandó diakónusokat képezzük, egy olyan gyakorlatiasabb és speciális oktatásban részesítve őket, amelyet a teológia mellett a szeminárium ad meg a papnövendékeknek. Az intézetben kizárólag világi munkatársak képzése folyik.

Bíboros úrnak továbbá az volt a szándéka, hogy az előbb felsoroltakon kívül még olyan világi munkatársakat is képezzünk, akik alkalmasak arra, hogy az egyházat ne csak kisegítő jelleggel, hanem mint missziós munkatársak is segítsék, akik a plébános mellett vagy egy kisebb közösséget vezetve tudnak jelen lenni.

– Milyen képzés indult a Kanter Károly Intézet első tanévében?

– Az alapítás idejében vagyunk, hiszen idén január 1-jén indult az intézet. Azonban már az előző félévben, októbertől decemberig lezajlott egy irodavezetői tanfolyam, amelynek keretében plébániai irodai adminisztratív munkatársakat képeztünk. Ez egy negyvenórás képzés volt, és mivel nem volt még előzménye, ezért újonnan kellett összeállítani az anyagát.


– Miből állt ez a tanfolyam?

– A képzésbe egyrészről bevontam az egyházmegye gazdasági vezetését, hiszen fontosnak tartom, hogy azoknak, akik majd a plébániákon fognak dolgozni, legyen közvetlen kapcsolatuk azokkal, akik a plébániák számára a gazdasági és pénzügyi előírásokat meghatározzák és ellenőrzik. Másrészről pedig az egyházmegyei kapcsolattartásról is elhangzott előadás. Ezenkívül volt még egy konfliktuskezelés- és kommunikációs tréning is, amelyet egy világi munkatárs tartott.

– Milyen képzéseket, tanfolyamokat terveznek a továbbiakban?

– Jelenleg is folynak az áldoztatói és lelkipásztori kisegítői tanfolyamok, hiszen öt éve volt az első képzés, és mivel ennyi időre kapják az engedélyt a világi munkatársak, az alapképzés mellett most tartjuk a továbbképzéseket is.

Ezenkívül szeretnénk elindítani egy temetőgondnoki képzést, egy kurzust a plébániai könyvelőknek, továbbá egy pályázatíró és projekt-előkészítő szemináriumot is tervezünk.

– Hogyan lehet jelentkezni az intézetbe?

– Képzéseinket az egyházmegye körlevelében hirdetjük meg. A plébános a körlevélben meghirdetett képzésekre e-mailen vagy készülő honlapunkon keresztül regisztrálja a jelentkezőt. Olyan jelentkezőket várunk, akiket a plébánosok ajánlanak, hiszen az egyházi munkatársak foglalkoztatásának az a sajátossága, hogy meghatározott munkakörökbe már eleve a plébániákhoz kötődő világiakat vesznek fel. Ezt a jelentkezési rendszert szeretnénk megőrizni, azaz kívülről érkező hallgatókat nem tudunk fogadni.


– Az intézmény elnevezésében ismeretlenül csenghet Kanter Károly neve. Miért őt választották névadóul?

– Kanter Károly talán nem a legismertebb alakja egyházmegyénknek. Tatán született 1853-ban, a piaristákhoz járt, majd az esztergomi bencéseknél végezte el a felsőgimnáziumot. Fővárosi papi szolgálata során először Óbudára került mint káplán. Ekkor szembesült vele, hogy a fővárosban sokkal rosszabb a hitélet helyzete, mint vidéken. A gyónások, a lelkigyakorlatok nem voltak elterjedtek, az Oltáriszentség tisztelete is háttérbe szorult, így elkezdett azon dolgozni, hogy több gyóntatás legyen (fennmaradt róla, hogy ugyanúgy, mint Pio atyánál, ha ő gyóntatott, mindig „tele volt a gyóntatószék”). Utána Óbudáról a Lipótvárosba került, ahol még nem állt a bazilika. Ő építtette fel az Örökimádás templomot, megszervezve az Oltáregyesületet. Élete folyamán több hitbuzgalmi egyesületet alapított.

Életéről egy könyv is megjelent Budapest apostola címmel, és tulajdonképpen ez a könyvcím az, amely Kanter Károly nevét az intézethez köti, hiszen ahogyan ő egyházmegyés papként próbálta megszervezni a pesti plébániai hitéletet, megújítva azt, mi sem szeretnénk mást, mint ennek az egyházmegyének buzgó apostolokat adni, akik vagy valamelyik szakterületen szolgálnak, vagy lelkipásztori kisegítőként tevékenykednek, a plébániák megújulását segítve. Kanter Károly esztergomi kanonokként halt meg az életszentség hírében 1920-ban, boldoggá avatási eljárásának egyházmegyei szakasza folyik, amelyet még Lékai László bíboros úr indított el. Jelenleg az egyházmegye részéről kinevezett Breznai István gondozza az ügyét.

– Hol működik az intézet?

– Az intézetnek az óbudai Szent József-ház ad otthont, mely az egyházmegyei együttműködés egyik helyszíne. 2005-től itt működik a pasztorális helynökség Blanckenstein Miklós vezetésével; az egyházmegyei iskolákat felügyelő EKIF (Egyházmegyei Katolikus Iskolai Főhatóság – a szerk.); a szenvedélybetegek Karitász keretén belül működő lelki központja, és adódott, hogy itt kapjon helyet a Kanter Károly Felnőttképzési Intézet is. Az épületben működik az Óbudai Szent József Templomigazgatóság, amely egy nagy kápolnával szolgálja a házon belüli programokat és rendszeres szentmisével a környékbelieket. Január 1-jétől mi vagyunk az egész épület üzemeltetője.


– Milyen az intézet életét megkönnyítő tárgyi adottságokkal rendelkezik az ingatlan?

– A házban az intézmények irodáin kívül van egy akár száz fő befogadására is alkalmas előadóterem, továbbá tizenöt fős szemináriumi termeket alakítottak ki, illetve egy százharminc ülőhelyes kápolnát, és egy huszonnégy ágyas vendégház is létesült a tetőtérben. Az épület üzemeltetése nagy kihívást jelent, de bízom benne, hogy zökkenőmentesen fogjuk ellátni ezt a feladatot.

– Magyarországon vannak-e hasonló intézmények, illetve olyan kezdeményezések, amelyekkel együttműködnek?

– Igen, Szombathelyen a rendszerváltás óta működik a Martineum Felnőttképzési Akadémia, amelynek igazgatójával már fel is vettük a kapcsolatot az együttműködés céljából. Például náluk is folyik sekrestyésképzés, amit mi is szeretnénk elindítani, többek között ezért keressük velük a kapcsolatot.

– Ön az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye állandó diakonátusért felelős referense, a diakónusképzés az új intézet egyik fontos feladata. Várható ennek megújítása?

– A Váci Egyházmegyében kísérleti szakaszban van egy kétéves diakónusképzési rendszer, amelynek tervezésében és az oktatásban is részt veszek, sokat tanulunk ebből, hogyan is érdemes felépíteni egy ilyen képzést. Amit fontosnak tartok, az egyfajta beavatási rendszer létrehozása. Az egyházmegyében mintegy ötszáz világi áldoztató működik, akik rendszeresen képzéseken vesznek részt, elérhetőek, megszólíthatóak. Nekik el tudom mondani, hogy indítunk egy világi missziós munkatársképzést – ami már egy komolyabb, kétéves, évi hat hétvégével járó tanfolyam –, közülük lehetne meghívni a diakónusokat.

Azt gondolom, hogy az új koncepció lényege: mindkét fél – a szentelő és szentelendő is – értse, mire is hívja a diakónusokat az egyház. Azt tartom hibának, mikor megkérdezik, hogy mit kell ezen ennyit magyarázni, meg kell tanítani egy-két liturgikus gyakorlatot, és minden el van intézve. Lényeges, hogy a diakonátusról ugyanazt gondoljuk, hiszen a közös szemlélet, a közös látásmód teszi lehetővé, hogy létrejöjjön az egyházban az együttműködés kultúrája. Hogy felismerjük, papok, püspökök, világiak, diakónusok, sekrestyések, irodavezetők, önálló igeliturgia-végzők hogyan látnak el közös szolgálatot, amelynek keretében Krisztus testét – az egyházban, amelyben Krisztus a fej – mi, a különféle tagok, együtt tudnánk megjeleníteni a világban az emberek számára.


– Ha röviden meg lehetne fogalmazni az intézet küldetését, mi lenne az?

– XII. Pius pápa a Mystici corporis Christi kezdetű enciklikájában már megfogalmazta azt az egyházképet, amelyhez a II. vatikáni zsinat óta a liturgia is illeszkedik: Krisztus a fő, és mi pedig mint tagok közösen mutatunk be nyilvános istentiszteletet. Közösen hordozzuk Krisztus üzenetét, örömhírét, az evangéliumot, és azt szeretnénk, hogyha ennek a sokféle tagnak megfelelő képzést tudna nyújtani az intézet, a sekrestyésektől a diakónusokig, a technikai munkatársaktól a lelkipásztori segítőkig, és mindez nem valamiféle versenyhelyzetben, hanem együttműködési rendszerben kapcsolódna a papság eddigi szolgálatához.

– Milyen gondolatokkal, tervekkel látott neki az intézet vezetésének?

– Negyvenegy éves koromra azt látom, hogy sokkal jobban kell figyelni az Úristen vezetésére, mint a saját terveimre. Március óta, mióta a bíboros úr megszólított ezekkel a tervekkel, ötletekkel, elgondolásaival, próbálok nagyon figyelni rá, hogy mi a szándéka; próbálok figyelni, hogy az egyház dokumentumaiban milyen irányt jelöl ki; mi az, amit a paptársaim szeretnének; mi az, amit a világi munkatársaink szeretnének; mi az, ami a javukra válna. Sokkal inkább figyelni próbálok, mintsem hogy kinyissam az aktatáskámat, és elővegyem belőle a kész terveket, hogy ráerőltessem mindenkire.

– Hogyan tervezi mindezt megvalósítani?

– Ősszel egy esperesi koronára (esperesi gyűlés: a lelkipásztorkodó papok rendszeres összejövetele, hagyományos továbbképzési forma – a szerk.) hívtak előadni a világi munkatársak képzéséről. Azzal kezdtem, hogy a teremben kiraktam színes filceket, és kértem, írjuk össze, kik dolgoznak most, milyen munkatársakat szeretnénk, mi az, ami jó és hasznunkra van, és mi az, ami nem működik jól. Összegyűjtöttük mindezt, és ennek kapcsán kezdtünk el beszélgetni. Ezután egy-két pontot kiemeltem, hogy az egyház mire biztat bennünket, milyen jövőképet állít elénk. Voltak, akik külön megköszönték, hogy nem egyszerűen elmondtam nekik, hogy mit kell tenni, hanem együtt jutottunk el oda, hogy az elgondolásunk illeszkedik ahhoz, amit az egyház kijelöl számunkra. Ezt az utat szeretném járni.


– Az intézet a világiak képzésére jött létre. Hogyan látja ma a világiak helyét és helyzetét a magyar egyházban?

– Azt látom, hogy sok plébános nagyon nyitott a világiak felé. Több generáció után már látszódnak ennek az áldásai. De problémák is vannak, az egyik az együttműködés hiánya. Nekünk, papoknak jobban meg kellene tanulnunk együttműködni a világiakkal, nekem ez a szívügyem, és mindig örülök, amikor ez a törekvésem fogadókészségre talál.

Itt, Óbudán például pasztorális területeken együttműködünk a közeli plébániákkal. Ha velük tudunk együtt dolgozni, akkor tudunk együtt dolgozni világi munkatársakkal is, ehhez kell a kölcsönös bizalom kultúrája. Együttműködés nincsen bizalom nélkül. A bizalomhoz pedig érettség kell mindkét részről; annak ellenére bízom a másikban, hogy tudom, nem tökéletes, én sem vagyok az – ha ez kialakul, akkor jó az együttműködés.

Szintén nagyon fontos, hogy mindenki a maga helyén, a maga „szerepében” legyen, mert ha valakinek négy szeme van, és nincs egy füle sem, akkor nem fog hallani, legfeljebb csak oldalt is tud látni…

A diakónusokkal kapcsolatban is sokat töprengtünk az elmúlt hat évben arról, hogy mi a gond, és mi az, ami jól működik. Azt láttuk, ha a diakónust káplánként vagy plébánosként alkalmazzák, az általában nem vezet jóhoz. A diakónusnak megvan a maga „testrész-szerepe”: ő nem plébános, nem áldozópap, hanem diakónus. Ugyanez van a világiakkal is: ha káplán vagy plébános helyett alkalmazunk valakit, vagy olyan feladatot adunk neki, ami nem illik hozzá, az nem vezet jóhoz. Vagy a családi élete megy tönkre, vagy ő maga kerül nevetséges helyzetbe.

Papok és világiak együttműködése, közös szolgálata jel lesz a körülöttünk élő és Istenre szomjazó embereknek, és a világba kilépő egyház nem magányos hősökkel, hanem összefogással jelenhet meg előttük.

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír