Új utak a családoknak: Walter Kasper bíboros felszólalása

Walter Kasper bíboros neves teológus, magyarul is megjelent Jézus a Krisztus című kiváló könyve. Februári merész felszólalása először olaszul, majd németül és franciául is megjelent. A francia jezsuiták Études című folyóirata szeptemberi számában Patrick Goujon jezsuita teológus kommentálja a feltűnést keltő beszédet. Szabó Ferenc a tanulmánynak főleg azzal a részével foglalkozik, amely az elvált és polgárilag újraházasodott katolikusok égető problémájára keres megoldást.

Walter Kasper osztja Ferenc pápa (és a felmérések) diagnózisát a család válságáról; hivatkozik Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű buzdítására (66): „A család – mint minden közösség és társadalmi kapcsolat – mély kulturális válságon megy keresztül. A család esetében a kapcsolatok törékenysége különösen súlyossá válik, mert a társadalom alapvető sejtjéről van szó.” A bíboros teológus részletezi is a válság megnyilvánulásait. Nem akarja enyhíteni, inkább radikalizálja a kérdést, visszamegy az evangéliumhoz, és onnan tekint a jövőbe. Olyan új utakat keres, amelyek lehetővé teszik az egyház hitéhez való hűséget, és amelyek mindenkit az állandó megtérésre szólítanak. A Szentírás és a hagyomány tanítását, a teremtő és üdvözítő Isten tervét összefoglalva a családról a mai valóságot, a kulturális változatosságot is figyelembe veszi, miként a II. vatikáni zsinat a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban: sürgeti, hogy a mai evangelizálásban a lelkipásztorok hirdessék Isten irgalmasságát és képviseljék azt a sokszor fájdalmas helyzetekben szenvedő, hívő és Krisztushoz ragaszkodó elváltakról gondoskodva.

Kasper bíboros alapvetően az egész egyháztól megkövetelt, a pápa által hirdetett megtérés dinamizmusára támaszkodik. Emlékeztet a házasság felbonthatatlanságára, amely összekapcsolja Istenben a hűséget és az irgalmasságot, majd megkülönbözteti a polgárilag elváltak helyzetét és annak következményeit, hogy az egyházi hozzáállást tisztázza. Előbb azonban válaszol azok ellenvetésére, akik attól tartanak, hogy – megengedve a házasságról szóló egyházi tanítás fejlődését (az 1983-as kánonjogi kódex 1093-as kánonja már nem helyez kilátásba kiközösítést, mint az 1917-es tette) – az kikezdi a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítást. Erről nincs szó, hanem a személyek iránti figyelem és az irgalmas Isten lelkipásztori képviselete a cél. Kasper bíboros érvelésében részben Joseph Ratzinger professzor (a Hittani Kongregáció prefektusa, a későbbi XVI. Benedek pápa) egy 1972-es tanulmányára hivatkozik.

Az egyháznak az első századokban, az üldözések idején, szembe kellett néznie a keresztények aposztáziájával, hittagadásával. Azokat, akik megtagadták keresztségüket, latinul lapsinak, elbukottaknak nevezték. Számukra az egyház penitenciatartást (bűnbánati, megtérési gyakorlatot) írt elő, az új vízkeresztség helyett a könnyek keresztségét. „A hajótörést szenvedőknek, a vízbe fúlóknak nem másik hajót ajánlott, hanem a szabadulás/üdvösség deszkáját.”

Ezt a hasonlatot alkalmazza Kasper bíboros az elvált és újraházasodott hívő katolikusokra: az érvényes házasság után nem egy második házasságot („második hajót”), hanem a „szabadulás deszkáját” ajánlja, ami lehetővé teszi a szentáldozáshoz járulást. Nemcsak lelki áldozásról van szó (bűnbánat, megtérés után), hanem teljes részvételről a szentáldozásban; és ezt egyöntetűen be kellene vezetni az egyházban. Kasper bíboros azokat a szakembereket, akik ezt vitatják, emlékezteti a Credóra: „Hiszem a bűnök bocsánatát.” Azt is kiemeli azonban, hogy „Isten irgalmassága nem olcsó kegyelem, amely felmentene a megtérés alól”.

Walter Kasper megoldási javaslata tehát egyszerre megőrzi a házasság felbonthatatlanságát (ezt sohase vonta kétségbe) és az irgalmasság gyakorlását, feltéve, hogy az elváltak megtérnek, és az egész egyház tanúskodik gyökeres megtérésükről.

Az új evangelizálásban, a családok lelkipásztori gondozásában mindig a folytonos megtérés dinamizmusára kell ügyelni, visszatérve az evangéliumi gyökerekhez. Az „aranyszabály” (a másiknak tedd azt, amit magadnak szeretnél) az Istennek az emberek iránti szeretetén alapul, Isten irgalmas szeretetén. Az emberi személyek iránti tisztelet minden kultúra hitében Isten emberszeretetéből ered: az emberi méltóság tisztelete a hűségen át a megbocsátáshoz vezet, amelyet a szerető Isten megad a bűnbánó megtérőknek. Az egyház a megtérésre szólítja fel az elvált és újraházasodott hívőket, de ez a felhívás teljes igazságban csak az Isten bocsánatát közvetítő egyháztól jöhet.

Az egyháznak jelnek kell lennie, de hogyan lehet a hűség és irgalmasság közti felbonthatatlan kapcsolat jel a lelkipásztori tevékenységben az elvált és új polgári házasságot kötött hívők körében? Meg kell különböztetni a javasolt megoldást (az „üdvösség deszkáját”) az olyan helyzetektől, amelyekben kellő feltételek mellett a semmisség kimondható, amikor a felek újabb szentségi házasságot köthetnek, de mindig ügyeljenek a lelkipásztorok, hogy a bűnbánat és a szív megtérése igazságban megtörténjék.

Walter Kasper javaslatával foglalkozik a svájci jezsuiták francia folyóirata, a Choisir legújabb, szeptemberi száma is. François-Xavier Amherdt, aki a lelkipásztori teológia professzora a Fribourg-i Egyetemen, cikkében kitér a gyakorlati, lelkipásztori szempontokra is. Miután hivatkozott az ortodox egyház gyakorlatára, amely az egyházatyákat követve gyakorolja az „irgalmasság ökonómiáját”, részletezi a Kasper bíboros által javasolt megoldás feltételeit, a gyakorlat öt állomását:

1. Az elvált felek ismerjék el felelősségüket az első házasság felbomlásában;
2. A válás az igazságosság szellemében történjék az elvált (elhagyott) fél és a született gyermek(ek) tekintetében;
3. Világosan bizonyítani kell, hogy már lehetetlen lemondani az új féllel való kapcsolatról, mert például már gyermekük született;
4. Az elvált hívő fél új házasságában keresztény házaséletet akar folytatni az evangélium szellemében;
5. Számára a szentségekhez való járulás nem formaság lesz, hanem életbe vágó jelentőséggel bír.

A püspöknek megfelelően felkészült, bölcs papokra kellene bíznia az ilyen esetek rendezését.

A svájci cikkíró is hangsúlyozza az első keresztények példájára az irgalmasság gyakorlását. Idézi Kasper bíboros meghökkentő kijelentését: „Ha a szentségi feloldozás lehetséges a gyilkos számára, aki megbánta bűnét, miért kellene megtagadni az irgalmasságot a bűnbánó házasságtörőtől?”

Láthatjuk, hogy a német teológus főpásztor javaslata egyaránt elkerüli a rigorizmust, a túlzott szigort és a laxizmust, a túlságos engedékenységet. Walter Kasper bíboros nem akar elébe vágni a szinódusi munkáknak és a pápai döntésnek, csak emlékeztetni kívánta az egész egyházat Isten mindig felajánlott irgalmasságára.

Magyar Kurír