Uniformitás helyett a sokféleség szimfóniája – A Slavorum apostoli enciklika

Egy helyütt Joseph Ratzinger arról beszél, hogy II. János Pál enciklikáiban éles különbség figyelhető meg a korai és a későbbi dokumentumok között. Az első körlevelek olyanok, mintha a pápa hosszú évek óta folyó töprengéseit fejeznék ki, mintha szerzőjük mindent el akarna mondani bennük, ami személyesen foglalkoztatja, s ehhez képest a későbbi írásokban sokszor visszaszorul a személyes viszonyulás, előtérbe kerülnek a nagy keresztény hagyomány felismerései, és egyetemesebbé tágul a kérdések feltérképezése. Az 1985. június 11-én Slavorum apostoli kezdettel kiadott enciklika még egyértelműen a személyesség jegyeit viseli magán, hiszen szerzője még azt is megemlíti, hogy Lengyelországból, „és így a szláv népek közül elsőként nyert meghívást Szent Péter székébe”. A lengyel pápának a szláv népekről és a szlávok körében végzett misszióról szóló írása azonban nemcsak ezért fokozottan személyes, hanem azért is, mert igazi levél: a címzettek között nem emeli ki a püspököket, mindenkihez szól, s bár látszólag egyetlen történelmi időszaknak, a 9. századi szláv missziónak szentel figyelmet, valójában

a saját korának címezi üzenetét – mindenkinek, akit foglalkoztat a kultúra, a nyelv és a kulturális-nyelvi sokféleség.

Hogy egész Európát, sőt az egész világegyházat érintő kérdések kerülnek terítékre az enciklikában, azt a megjelentetéséhez időben közelálló események egész sora igazolja. Általánosan ismert tény, hogy 1980. december 31-én Egregiae virtutis kezdetű apostoli levelével a pápa Európa társvédőszentjeivé emelte Szent Cirillt és Szent Metódot. Később, 1999-ben a három férfi mellé három nő társult Svéd Brigitta, Sienai Katalin és Edith Stein személyében. A hat szerzetes kivétel nélkül a szelídséget mellbevágó keménységgel, már-már nyers szókimondással és tántoríthatatlan következetességgel ötvöző keresztény ember volt,

s bár nagy tisztelettel emlegetjük őket, könnyen lehet, hogy keménységüket és nyers őszinteségüket kevesen tudnák elviselni, ha ma dolguk akadna velük.

A Szent Benedek mellett felsorakozó öt szerzetes kiválasztása II. János Pálról is sok mindent elárul. Ugyanilyen beszédes, ahogyan 1985-ben Szent Metód halálának 1100. évfordulójára készült.

A hagyomány szerint a szent a csehországi Velehradban hunyt el, s a cseh egyház nagyon készült az évfordulóra. A cseh hatóságok megtagadták a beutazási engedélyt II. János Páltól, ezért nem lehetett jelen a július 5-én tartott velehradi ünnepségen. Sejthette, hogy nem lesz egyszerű dolga, mert március 19-én már levelet küldött a cseh papságnak, amelyben egyebek mellett a történelmi körülmények körültekintő elfogadására és a papi méltóság megbecsülésére figyelmeztette őket. A levelet április 11-én ezeregyszáz pap jelenlétében Tomášek bíboros olvasta fel Velehradban (1948 óta ez volt a legnagyobb szabású papi megmozdulás Csehországban).

A július 5-i ünnepségre aztán kétszázezer zarándok gyülekezett össze a kisvárosban. A kommunista hatóságok megpróbálkoztak azzal, hogy a hatalmas tömeg jelenlétét olyan békemenetnek, olyan békeünnepségnek állítsák be, amelynek a többi békemenethez hasonlóan az a célja, hogy kifejezésre juttassa: minden rendben, mindenki elégedett. A zarándokok azonban nem kértek a hazugságból, s ilyen kiáltások voltak hallhatók a tömegből: „Zarándokok vagyunk! A pápát akarjuk! Misét akarunk!”

A márciusi cseh levél és a júliusi csehországi ünnepség között kiadott Slavorum apostoli részben a közép- és kelet-európai (cseh és lengyel) újjáéledési folyamatokhoz kötődik, részben azonban jócskán túl is mutat rajtuk. Miközben részletesen bemutatja a két tesszaloniki testvér, az európai misszió vállalására kész Cirill és Metód életútját és tevékenységét, általános érvényű kérdéseket boncolgat, a 20. század utolsó éveiben aktuális problémákra is kitérve.

A pápa tíz évvel később, 1995-ben, az Orientale lumen kezdetű apostoli levél elején is „az egység apostolainak” nevezi a két testvért, „akik tudták, hogyan kell Kelet és Nyugat közösségét keresve hirdetni Krisztust, olyan nehézségek között is, amelyek olykor már szembeállították egymással a két világot” (3). Cirill és Metód Konstantinápoly és Róma együttes jóváhagyásával és támogatásával érkezett Európába, azokhoz a szláv népekhez, amelyeknek egészen addig senki sem tudta érthetően, befogadhatóan és a saját nyelvükön elmagyarázni a keresztény üzenetet. Meghozták azt az áldozatot, amelyet Nagy Szent Gergelytől fogva oly sokan voltak kénytelenek meghozni: lemondtak a szemlélődő életről, s ahogyan a Slavorum apostoli nem győzi hangsúlyozni, új nyelvet, új kultúrát ismertek meg, belehelyezkedve azok „belső szellemi világába” (11), akikhez közel akarták vinni a kereszténységet, s ezzel együtt új kultúrát is alkottak: ábécét, teológiai nyelvet, Szentírás-fordítást.

II. János Pál számára azért kiemelkedően fontos a két testvér, mert nem voltak hajlandók lemondani a népek és a kultúrák önálló értékéről (8),

ellenálltak az egyéni identitást kikezdő tényezőknek, és szlávul szóltak a szlávokhoz, szlávul gondolkodtak a szlávok körében.

Az egyediséget tisztelő szemléletmódjukkal szervesen összefüggött, hogy megalkották az anyanyelvi, szláv liturgiát, s ezzel az Egyház életében kézzelfoghatóan megjelenítették a legitim sokféleséget.

Az egységet nem sértő sokféleség nagyon fontos témája a szövegnek.

Az enciklika egyik gyönyörű képe szerint a katolicitás „a világ minden nyelvén a különböző liturgiák egyetlen közös liturgiába foglalt szimfóniájában” is felhangzik (14). A másik gyönyörű kép szerint pedig a kultúrákhoz alkalmazkodó igehirdetés elemei olyanok, „mint töméntelen színes mozaikkocka sokasága, melyek együttesen adják a Pantokrátor élő mozaikját” (15). Az enciklika kifejezetten elutasítja az uniformalizálást, az egyformaság kultuszát (18), s ezzel azt mondja: aki nem ad teret az egységet nem sértő sokféleségnek,

aki csak egyfélének akarja látni a dolgokat, aki egyetlen nyelv vagy egyetlen szokásrend érvényesülésében jelöli meg a kötelező utat, s erőszakosan csak egyetlen kifejezésmódot, egyetlen „uniformist” ismer el, lényegében a katolicitáson ejt sebet.

Aki egyetlen nyelvbe vagy egyetlen szokásrendbe zárkózik be, óhatatlanul elszegényedik (27).

Cirill és Metód azt tanúsítja, hogy a keleti és a nyugati hagyomány egyaránt „az Egyház kebeléből” fakad (25). Ezzel pedig nemcsak azt a II. János Pál számára oly fontos igazságot testesítették meg, hogy a valódi kereszténység egyszerre lélegzik keleti és nyugati tüdővel, de „az ökumenizmus előfutárai is” voltak (14). Ami a keleti és a nyugati hagyomány együttes értékét illeti, tudjuk, hogy a két tüdő képe továbbra is elérhetetlen eszményt fogalmaz meg:

a nyugati keresztények nem sokat ismernek a keleti hagyományokból, a keleti keresztények sajnos nem mindig értékelik nyugati testvéreik hagyományait.

Ami az ökumenikus törekvések tágabb összefüggését illeti, a Slavorum apostoli kiadása mozgalmas időszakra esett. 1983-ban jelent meg Heinrich Fries és Karl Rahner Az egyházak egyesülése – valódi lehetőség című könyve, amelynek merész ökumenikus javaslatai annyi kritikát vontak magukra, hogy sokan attól tartottak, a katolikus ökumené ügye egy időre zátonyra futhat. Ezért jelentett megkönnyebbülést, hogy a Slavorum apostoli kiadása után néhány nappal, 1985. június 28-án a római kúria előtt mondott beszédében II. János Pál „visszavonhatatlan döntésnek” nevezte az ökumené melletti katolikus elköteleződést.

A keresztény egyházak és a világvallások ugyan nem egy szinten helyezkednek el, mégis fontos, hogy

a Slavorum apostoli utáni hónapok a vallási sokféleség terén is páratlan pápai gesztusokat hoztak magukkal. Szenzációs dolgok történtek.

1986. április 13-án II. János Pál felkereste a római zsinagógát, ahová az előző sok-sok századon át nem tette be lábát egyházfő (XXIII. János jutott a legmesszebb, amikor autóval megállt a zsinagógánál, hogy áldást adjon a kifelé jövőkre). Ugyanilyen hallatlan esemény volt, amikor 1985. augusztus 19-én, két hónappal a Slavorum apostoli után a marokkói Casablancában nyolcvanezer muszlim fiatalnak mondott beszédet II. János Pál, főként az egy Istenről, akikben a muszlimok és a katolikusok egyformán hisznek. Soha korábban nem szólt még pápa muszlim vezető felkérésére muszlim közösséghez a történelem folyamán.

A Szentlélek szabadsága, nagyvonalúsága és az egységet a sokféleségen keresztül éltető cselekvése hatotta át a lengyel pápának a nyolcvanas évek derekán végbevitt tetteit és kiadott szövegeit.

Következő enciklikája pedig éppen a Szentlélekről fog szólni. És kit hagyhatna hidegen ezek után?

*

A Slavorum apostoli enciklika teljes terjedelmében, magyar nyelven ITT érhető el.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír