Útravaló – 2020. február 23., évközi 7. vasárnap

Az ószövetségi Szentírás elvetése mellett érvelőknek mindig arra a folyamatra hívom fel a figyelmüket, amely a választott nép történetét átfogva érkezik el Jézushoz. „Isten az atyák vétkét számon kéri fiaiktól és unokáiktól harmad- és negyedízig” (Kiv 34,7), ám ők az emberi viszonyokra vonatkozóan ennek szűkített törvényét kapják: „szemet szemért, fogat fogért” (Kiv 21,24), majd az „amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük” (Mt 7,12) parancs után, a passióban maga Isten az, aki odatartja Arcát, hogy ellenségei üssék és köpdössék. Az Úr vezeti és tanítja népét, számol azzal, hogy a szív átalakulása nem megy egyik pillanatról a másikra, hanem folyamat, és ezt a folyamatot maga gyorsítja azzal, hogy engedi, ő legyen a gyűlölet tárgya. Amikor már nem szól és tanít, éppen akkor tárja föl előttünk leginkább Arcát: „Saul, Saul, miért üldözöl engem? ”(ApCsel 9,4), mondja az egyházüldöző Pálnak.

Az elmúlt vasárnapi evangélium megvalósíthatatlannak tűnő törvényei az ellenséggel az áldozatbemutatás előtt történő kiengesztelődés és az ellenségszeretet ma fölolvasott elvárásának keretébe foglalva találhatók Máté evangéliumában. Isten látja a szív bűnös gondolatait, a gyilkos, a parázna, a házasságtörő és hamis szándékokat, és mégis „felkelti napját a gonoszokra” (Mt 5,45), vagyis mindezek ellenére gondot visel ránk, odaajándékozza nekünk önmagát. És ahogy e sor bevezetése tanúsítja, mi éppen akkor leszünk gyermekei mennyei Atyánknak, amikor személyes ellenségeinkhez való viszonyunkban is követjük őt. Ha visszagondolunk az ószövetségi parancsra, „csodálatos cserének” lehetünk tanúi: az Atya, miközben a gyilkosság törvényét kezdet óta korlátozza, az irgalom törvényét folyamatosan kiterjeszti, Krisztus által pedig ebben is önmagát adja mérceként az ember számára.

Máté evangéliumának keletkezését nagyban befolyásolta a keresztények kizárása Izrael közösségéből, a Jézusban hívő zsidók krízise, hogy kit válasszanak: atyáik hitét vagy pedig Péter Egyházát. Olyan döntés elé kerültek, amiben nem volt átmenet, igent vagy nemet kellett mondaniuk egyikre vagy másikra. És mindkettőnek ára volt. Talán éppen ezért lehetett fontos az evangélista számára, hogy minél érzékletesebben bemutassa: a Mester számol tanítványainak meghurcolásával, miként a főpap előtt neki is ki kellett mondania, hogy ő a Krisztus (vö. Mt 26,63–64), ami látszólagos kiszakadást jelentett a választott népből, és élete kioltását vonta maga után. Máté ebben a közegben tárja elénk az ellenségszeretet parancsát.

Ezek a törvények tehát mindennapi kapcsolataink átformálására adattak. Ahogy a szívből jön minden gonoszság, úgy az átalakult szívből forrásozik a jóság. Nem véletlenül kéri a zsoltáros: „a titkos bűnöktől tisztíts meg engemet” (Zsolt 19,13). Amit remélek, kérek Istentől bűnös vágyaimmal, megfogant gondolataimmal, szándékaimmal kapcsolatban, hogy ezekkel együtt hogyan és miként fogadjon el, akkor válok hasonlóvá Krisztushoz és leszek vele együtt haladó tanítvány, ha ugyanezt megadom azoknak az ellenségeimnek, akik bűnös érzülettel vagy éppen tettekkel viseltetnek az én irányomban. A szeretet mértéke ezen a ponton lép át az énközpontú méricskélésből az istenközpontú világba.

Végül érdemes azt is megfontolnunk, hogy az ellenségszeretet nem azonos a bárgyúsággal. Az ellenségszeretet nem passzív, nem elszenved valamit csupán, nem tehetetlen, hanem „fölébreszti a reményt, és a szeretet által tevékeny” (Lumen gentium 41.), imádkozik üldözőiért (Lk 23,34), és befogadja őket megsebzett szívének világába: „ő azt felelte neki: Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!” (Lk 23,43)

Magyar Kurír