A Vatikán félhivatalos lapja az Universae Ecclesiae-ről

A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű liturgikus rendelkezése kijelenti, hogy „az Egyház a hitet és a közjót nem érintő dolgokban nem kívánja kötelezővé tenni a formák merev egységét, még a liturgiában sem” (37. p.). Sokak számára világos, hogy ma a hit válságban van, ezért szükségszerű, hogy a rituális formák törvényes sokféleségének meg kell újítania a katolikus kultusz lényegi egységét. XVI. Benedek pápa pontosan emlékeztet erre: „A mi korunkban, amikor a föld hatalmas területein az a veszély áll fenn, hogy kialszik a hit, mint egy láng, amelyet nem táplál többé semmi, a legelső feladat, amely minden más fölött áll, az, hogy jelenvalóvá tegyük Istent ebben a világban és megnyissuk az embereknek az Istenhez való eljutás lehetőségét. Nem egy akármilyen istenhez, hanem ahhoz az Istenhez, aki a sínai hegyen beszélt; ahhoz az Istenhez, akinek az arcát a mindvégig való szeretetben (vö. Jn 13, 1) a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban ismerjük fel.” (Levél a püspökökhöz a Lefebvre érsek által felszentelt négy főpap kiközösítésének visszavonása alkalmából, 2009 március 10.)

Boldog II. János Pál pápa a maga részéről hangsúlyozta, hogy „a Szent Liturgia a mindenki által vallott egyetlen hitet fejezi ki és ünnepli, s mivel az egész Egyház öröksége, a helyi egyházak nem intézkedhetnek felőle az egyetemes Egyháztól elszigetelten” (Ecclesia de Eucharistia enciklika, 51. p.) és hogy „a liturgia soha nem lehet senki magántulajdona, sem a celebránsé, sem a közösségé, melyben a Misztériumokat ünneplik” (uo. 52. p.). A zsinat liturgikus rendelkezése ezenkívül így fogalmaz: „a Szentséges Zsinat a hagyományhoz híven kijelenti, hogy az Anyaszentegyház az összes törvényesen elismert rítust egyenjogúnak tartja és egyenlő tiszteletben részesíti, és azt akarja, hogy ezek a rítusok a jövőben is megmaradjanak és mindenképpen ápolják is őket.” (4. p.) A liturgikus formák tisztelete előfeltétele az időnként szükségessé váló átdolgozási munkának. Manapság a római liturgia két formája: a rendes és a rendkívüli a kölcsönös gyarapodás és gazdagodás példájával szolgál. Aki ezzel ellentétesen gondolkodik vagy cselekszik, támadást intéz a római rítus egysége ellen, amelyet pedig állhatatosan meg kell védeni, nem folytat hiteles lelkipásztori tevékenységet vagy helyes liturgikus megújulást, hanem csak megfosztja a híveket szellemi tulajdonuktól és örökségüktől, amelyhez joguk van.

Elődeinek tanítóhivatalát folytatva XVI. Benedek pápa 2007-ben kihirdette a Summorum Pontificum motu propriót, amellyel hozzáférhetőbbé tette az egyetemes Egyház számára a római liturgia gazdagságát, most pedig megbízta az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottságot, hogy tegye közzé az Universae Ecclesiae instrukciót annak helyes alkalmazását elősegítendő.

A dokumentum bevezetésében azt olvassuk: „Ezen motu proprióval XVI. Benedek pápa egyetemes törvényt alkotott az Egyház számára.” (2. p.) Ez azt jelenti, hogy nem egy indultumról (engedélyről) van szó, sem pedig külön csoportok számára alkotott törvényről, hanem egy olyan törvényről, amely az egész Egyházra vonatkozik, és amely a saját tárgyát illetően „hatályon kívül helyez minden olyan, a szent rítusokra vonatkozó és 1962 után kihirdetett liturgikus törvényt, amely nincs összhangban az 1962-es liturgikus könyvek rubrikáival” (28. p.). Emlékeztetni kell itt arra az alapelvre, amelyre a katolikus kommúnió épül: „minden egyes részegyháznak meg kell egyeznie az egyetemes Egyházzal nemcsak a hitbeli tanítás és a szentségi jelek tekintetében, hanem az apostoli és folytonos hagyomány által egyetemesen közvetített gyakorlatban is, és mindezt nemcsak azért kell megtartani, hogy elkerülhetők legyenek a tévedések, hanem hogy a hitet a maga teljességében lehessen továbbadni, mivel az Egyház imádságának törvénye megfelel hite törvényének.” (3. p.) A híres lex orandi — lex credendi alapelv, amelyre ez a pont utal, az alapja a rendkívüli forma visszaállításának: a római rítusban nem változott meg a miséről szóló katolikus tanítás, hiszen liturgia és tanítás elválaszthatatlanok egymástól. A római rítus egyik vagy másik formájában lehetnek egymástól való eltérések a hangsúly, a kiemelés vagy a markánsabb kifejezettség szempontjából, ez azonban nem érinti a liturgia alapvető egységét.

A liturgia az Egyház fegyelmében — mint régen, úgy most is — a pápának fenntartott terület, amelyen az ordináriusok és a püspöki konferenciák bizonyos, a kánonjogban meghatározott körű delegált illetékességgel bírnak. Az instrukció ezenkívül kijelenti, hogy jelenleg „a római rítusnak két kifejeződése van, amelyet «rendesnek» és «rendkívülinek» nevezünk, hiszen az egyetlen római rítus két gyakorlatáról van szó […]. Mindkét forma ugyanis az Egyház egyetlenlex orandijának kifejeződése. A «rendkívüli formát» tiszteletreméltó és ősi gyakorlata miatt a neki kijáró tisztelettel meg kell őrizni.” (6. p.) A következő pont egy kulcsfontosságú részletet idéz a Szentatya püspökökhöz szóló kísérőleveléből, amelyet a motu proprióhoz írt: „A Római Misekönyv két kiadása nem áll ellentmondásban egymással. A liturgia történetét a növekedés és haladás jellemzi, nem pedig a törés. Amit az előző nemzedékek szentnek tartottak, a mi számunkra is szent és nagyszerű marad, és nem lehet egyik pillanatról a másikra teljes egészében megtiltani vagy egyenesen károsnak ítélni.” (7. p.) Az instrukció — a motu proprióval összhangban — nemcsak azokra vonatkozik, akik hitüket ugyanazon a módon szeretnék ünnepelni, ahogyan az Egyház tette lényegében századokon át; a pápa minden katolikusnak segíteni szeretne a liturgia igazságának megélésében, hogy az ünneplés régi római formáját megismerve és résztvevőjévé válva megértsék, hogy a Sacrosanctum Concilium rendelkezés a liturgiát a hagyomány folytonosságában akarta megreformálni.