A vatikáni magyar kápolna

A vatikáni magyar kápolna annak a XI. századi zarándokháznak és az ahhoz tartozó kápolnának az örököse, amelyet Szent István király emelt az Örök Várost felkereső magyar zarándokok számára. A Szent Király „Nagy Legendája” tanúsítja, hogy István „a világ fejében, Rómában, István első vértanú nevére tizenkét kanonokból álló, minden tartozékkal bővelkedő gyülekezetet állított, és egy kőfallal körülkerített telepet, házakkal és vendégfogadókkal azon magyaroknak, akik imádkozás végett felkeresik az Apostolok Fejedelmének, Boldog Péternek küszöbét”.

Ez a középkori épületegyüttes 1776-ig állt, mígnem az új Szent Péter-bazilika sekrestyéjének bővítése miatt kényszerűen lebontották. Az egykori magyar zarándokház emlékezetére elsőként Serédi Jusztinián hercegprímás 1929-ben, ezt követően pedig a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2000. október 8-án helyezett el emléktáblát a bazilikát a sekrestyével összekötő folyosón.

A vatikáni magyar kápolna gondolatát Lékai László bíboros, prímás vetette fel, aki az 1977-ben megtartott bíborosi konzisztórium alkalmával azzal a kéréssel fordult VI. Pál pápához, hogy a lebontott, ősi magyar szentély helyett, a Szent Péter-bazilika altemplomában jelöljön ki helyet a magyar kápolna kialakítására.

Lékai bíboros egyben meghatározta a kápolna létrehozásának eszmei célját is: „Első célja, hogy a Magyarok Nagyasszonya kápolna, a Szent István-féle szellemi örökség folytatása legyen. »Mindig közelebb Rómához, a továbbélő Péterhez…« Második célja, hogy a Magyarok Nagyasszonya római otthonában testvérként találkozzanak az itthoni és külföldi magyarok, akik nemegyszer felfogásban és érzelmileg távol állnak egymástól. Végül a kápolna harmadik célja a Pax Europae, Európa békéje kimunkálásában irányt mutatni a magyar szentek éltéből vett jelenetekkel, amelyek a kápolna falait díszítik”.

A tervet VI. Pál nagylelkűen felkarolta és a San Pietro „grottának” nevezett altemplomában egy addig raktárnak használt helyiséget jelölt ki a magyar kápolna számára. A grotta a pápák temetkezési helye, itt nyugszik az építkezés ideje alatt elhunyt VI. Pál pápa is.

Meghívásos pályázat alapján hat jó nevű magyar szobrász kapott megbízást az oldalfalak domborműveinek elkészítésére (Csikszentmihályi Róbert, Kiss Kovács Gyula, Kiss Nagy András, Kiss Sándor, Kő Pál és Marton László). A stiláris különbségek ellenére a belső tér egységének megteremtése érdekében a művészek vállalták, hogy a domborműveket azonos nagyságrendben, édesvízi kemény mészkőből (travertin) készítik.

Az egyenes záródású hátfal egész felületét Varga Imre Kossuth- és Munkácsy-díjas szobrászművész rézdomborítása tölti ki a honfoglalás kori magyar tarsolylemezek életfamotívumaival és három-három szkíta aranyszarvas ábrázolásával.

Ezen a pogány múltat jelképező, nagyméretű, mattírozott arany háttéren helyezkedik el a Gyermekét tartó kun arcú Madonna szobra, az ősi Nagyasszony-tisztelet újszövetségi beteljesítőjeként. A szentély első ajtónyílásának lépcsőjéről lép le a kompozíció második figurája – Szent István király –, vállán az acéllemezből készült koronázó palásttal, jobbjában a Szent Koronával. A látomásszerű jelenet azt a pillanatot idézi, amikor az országépítő király felismeri a jövő útját, amely a védelmet nyújtó Magyarok Nagyasszonyához és a népét befogadó keresztény Európához vezet.

A kápolna zárófalának díszítésére a Rómában élő, magyar származású Amerigo Tot-ot (Tóth Imre) kérték fel, aki ellipszis alakú bronz domborművét egy-egy jelenettel négy mezőre osztotta: II. Szilveszter pápa koronát küld Szent Istvánnak, III. Kallixtusz a nándorfehérvári győzelem emlékére elrendeli a déli harangszót. A harmadik mezőben a kápolna-adományozó VI. Pál és Lékai bíboros, a negyediken pedig a kápolna 1980. évi megáldásának jelenete látható.

A hosszanti falat eredetileg tíz-tíz dombormű díszítette, a magyar szentek és boldogok életéből vett egy-egy jelenettel. Az első csoporthoz azok tartoznak, akik Magyarországon születtek és itt is éltek: Szent István, Szent Imre, Szent László, Árpád-házi Szent Margit és Boldog Özséb. A második csoportot alkotják azok, akik külhonból érkeztek hazánkba: Boldog Gizella, Szent Adalbert, Szent Gellért és Boldog Dominici János. A harmadik csoportban azok kaptak helyet, akik tőlünk származtak idegen földre, és ott tevékenykedtek: Boldog Magyar Mózes, Skóciai Szent Margit, Boldog Piroska (azaz Iréné), Árpád-házi Szent Erzsébet, Boldog Szalóme, Szent Izabella (azaz Portugáliai Szent Erzsébet), Toulouse-i Szent Lajos, Boldog Erzsébet szűz, Szent Kinga, Boldog Jolán, Szent Hedvig (azaz Jadwiga).

A közelmúltban egészült ki a szentek és boldogok galériája Boldog Apor Vilmos püspök, vértanú alakjával (Lebó Ferenc munkája), valamint a Boldog Batthyány-Strattmann Lászlót ábrázoló domborművel (Oláh Éva alkotása). Az ábrázoltak sora sokoldalúan bizonyítja annak a hitből táplálkozó erkölcsi erőnek hatékonyságát, amelyet nem csupán a középkori szerzeteseszmény ihletett, hanem az a törekvés is, amely a keresztény uralkodóházak kiterjedt családi kapcsolatai révén a keresztény Európa szellemi egységét és közös kultúráját szolgálta.

Erre célzott boldog emlékű II. János Pál pápa is, amikor 1980. október 8-án megáldotta a Magna Domina Hungarorum kápolnát. Szavai mindmáig időszerűek: „A szentek életművéből született meg a Krisztus evangéliumára épített európai civilizáció, származott az igazi humanizmus kovásza, amelyet áthatottak az örök értékek… A hit eme tanúinak állhatatossága folytán megnyílott távlat ma is időszerű. Azt a kiváló utat jelenti, amelyen haladva tovább építhetjük a békés, szolidáris, valóban emberi Európát…”

MKPK Sajtóiroda/Magyar Kurír

Képek: uj.katolikus.hu, www.nemzetismeret.hu