Veres András a nagyszombati Mária-búcsún: Szükségünk van egymás szeretetére!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Az ünnepélyes magyar nyelvű szentmise délelőtt fél tizenkettőkor kezdődött, melyre a templommal szembeni érsekségről vonult át az asszisztencia, a kispapok és koncelebráló atyák sora, valamint Veres András püspök és vendéglátója, Orosch János, a Nagyszombati Főegyházmegye érseke. Az exkatedrálisban – mely 287 éven át Magyarország főtemploma volt, amikor oda kényszerült költözni az esztergomi érsekség – a padokat és az oldalhajót is megtöltő hívek a szentmise kezdetén a nagyszombati könnyező Szűzanyához énekeltek, kérve őt a refrénben: „Nagyszombat Asszonya, könnyező Szűzanya, segítsd nemzeted!”. Ezt követően a főpapok és a papság is a kegykép előtt térdelve-imádkozva énekelte el a loretói litániát, mely után – a teljes búcsú elnyerésének egyik feltételeként mindenki imádkozott a Szentatya szándékára. 

Orosch János érsek magyar nyelven köszöntötte az MKPK elnökét, a megjelent paptestvéreket, a magyar nagykövetség képviselőjét és minden jelenlévőt. Az érsek röviden szólt a Nagyszombatban 1710-ben pusztító pestisjárványban tett fogadalomról s Mária csodálatos közbenjárásáról, hiszen egyik napról a másikra megszűnt a súlyos járvány a városban.

Ebben az évben a szentmise központi témájaként Ferenc pápa Amoris laetitia apostoli levelének egyik legszemélyesebb fejezetét emelik ki, amelynek címe A szeretet a házasságban. E téma különösen a házaspárokhoz, de minden emberi együttélésben élőhöz szól. Első pillanatban azt gondolhatnánk: mi újat lehet még mondani a szeretetről, annyit hallottunk róla. De ha olvasni kezdjük a Szentatya sorait, megdöbbenünk, milyen új mélységek felé vezet, és hogy miközben témái Szent Pál szeretethimnusza szerint a házasság más-más tulajdonságait elemzik, csodálatos tükröt tart elénk, amely nagyon sokat segíthet házastársi és emberi kapcsolataink elmélyítésében, megújításában – tette hozzá a főpásztor.

Veres András püspöknek, a szentmise főcelebránsának szentbeszédét teljes terjedelmében tesszük közzé.

Excellenciás Érsek Úr, Főtisztelendő Paptestvérek, Kedves Ünneplő Testvérek!

A tragikus sorsú magyar költő, Ady Endre minden ember alapérzését énekelte meg egyik versében: „Szeretném, hogyha szeretnének, / S lennék valakié, / Lennék valakié!” Nincs ember a földön, aki ne érezne így, mint a költő. Azért él bennünk a szeretet utáni vágy, mert a szeretet létünk természetéhez tartozik. Ugyanis Isten teremtményei vagyunk, aki a maga hasonlóságára teremtett bennünket, akiről viszont tudjuk a kinyilatkoztatásból, hogy Ő a szeretet (1Jn 4,8). Az Ő teremtményei tehát csak a szeretetben lehetnek igazán Istenhez hasonlóvá. Ezért Isten gyermekeiben kiolthatatlanul ég a szeretet vágya: szeretni és szeretve lenni. Jézus arra kér bennünket az evangéliumban, hogy a bennünk élő szeretet által ismerjék fel az emberek istengyermekségünket. Ezért a hívő ember nemcsak ösztönösen, hanem tudatosan is törekszik a szeretetre.

A szeretet természeténél fogva vágyódik az elköteleződésre, és semmiféle áldozattól sem riad vissza. Sőt, aki szeret, az éppen azzal akarja bizonyítani a szeretetét, hogy kérés nélkül, önként is szívesen vállal még több áldozatot a szeretett személyért. Ahol hiányzik az elköteleződés és az áldozatvállalás készsége, ott bizony meggyengült vagy már teljesen megszűnt a szeretet. Sajnos a bűn következtében az ember szeretete sérülékeny, hiányos, gyakran nem állhatatos, nem hűséges. Szükség van Isten segítségére, hogy az emberi szeretet hiányosságait az ő kegyelme pótolja. „A házasság szentségének kegyelme ugyanis mindenekelőtt arra irányul, hogy tökéletesítse a házastársak szeretetét” (KEK 1641). Ezért emelte Jézus a házasságot szentségi rangra. Az Egyház pedig Jézus tanítására figyelve minden korban óvó szeretettel vezeti a házaspárokat és a családokat az Istentől rendelt boldog élet felé.

Az önmaga cselekedeteire reflektáló ember néha maga is rájön, hol vannak szeretetének gyengeségei és hiányosságai. De más jó szándékú emberek, szülők, nagyszülők, testvérek és barátok is segítségükre sietnek a fiatal házaspároknak, hogy saját jó vagy rossz tapasztalataik alapján segítsék a házasság kezdetén lévő párokat. Különösen a házasságkötés környékén szinte az elviselhetetlenségig elhalmozzák a fiatalokat jótanácsaikkal az emberek.

Ferenc pápa az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításában Szent Pál szeretethimnuszát veszi alapul, amikor a házasságra készülők, illetve a házasságban élők számára az igaz szeretet természetéről ad tanítást. Teszi ezt azért, mert véleménye szerint csak a szeretet lehet a boldog házasság és családi élet alapja. Viszont ezt a szeretetet a kinyilatkoztatás fényében kell megismerni, mert sok torzulásával találkozhatunk a mindennapokban. Fontos jól ismernünk az igaz szeretetet, mert korunkban minden adva lenne ahhoz, hogy a férfiak és a nők igaz szerelemből szabadon kössenek házasságot. Viszont azt kell tapasztalnunk, hogy a szerelem és a szeretet torz formái és függőségei teszik lehetetlenné ezen szép házasságok létrejöttét.

Ez a pápai buzdítás egyszerre tanít emberi bölcsességet és isteni kinyilatkoztatást, amelyek nélkül szegényebb lenne a házasságról és a családi életről való ismeretünk. Viszont bátran szembe kell néznünk néhány olyan szellemi irányzattal, amelyek szembe mennek a keresztény tanítással, amelyek nem a hűséges és áldozatos szeretetet tartják a házasság alapjának.

Minden haladónak vélt és divatos vélemény ellenére határozottan állítjuk, hogy tartós, boldog családi élet elképzelhetetlen szentségi házasság nélkül. A természetes szeretetből fakadó elköteleződés minden nagyszerűsége ellenére bizonyos helyzetekben kevésnek és erőtlennek bizonyul. Szükség van a természetfeletti segítségre, amely Istentől származik. De ebből az is következik, hogy hívő férfi és hívő nő elköteleződésére van szükség a házasságban, akik gazdagodni akarnak, és egymást is gazdagítani kívánják a szentségi kegyelem által. Ezen feltételek nélkül minden más párkapcsolati próbálkozás csak gyenge kísérletezésnek bizonyul. A házasság szentségéből élő szülők elkötelezett szeretete teremti meg azt a biztos megtartó közösséget, amelyben a gyermekek biztonságban és szeretetben nőhetnek fel.

Ez a vélemény nem a hívő emberek önteltségének a megnyilatkozása, ahogy egyesek esetleg értelmezhetik szavainkat, hanem ellenkezőleg: éppen annak alázatos beismerése, hogy a hívő ember tudatában van gyengeségének, és annak, hogy rászorul Isten segítségére. Ez a mindkét házasfél részéről meglévő Istenre hagyatkozás erősíti az egymásra való bátor ráhagyatkozást is. Ezt semmilyen jogi vagy vagyoni szerződés nem tudja helyettesíteni.

A szeretetre és a hitre építő házaspároknak is szembe kell nézniük azzal a kihívással, hogy napjainkban sokféle külső és belső támadás veszélyezteti a keresztény házasságot és családot. A külső támadások elsősorban ideológiai alapon próbálják gyengíteni a házasság intézményét. Olyanok, akik egyszerűen szükségtelennek tartják a házasságot magát, mondván, hogy az csak egy papír, amely nem ad hozzá és nem vesz el semmit az ő egymás iránt érzett szeretetükből. Vannak, akik az elköteleződést nem tartják fontosnak, mondván annak hűséges megtartása úgy is lehetetlen. Ők nyitott házasságot kívánnak, hogy akkor léphessenek tovább, amikor akarnak. Mások legfeljebb a polgári házasságkötést akarják, mert nem hisznek Istenben, nem ismerik a házasság szentségi ajándékait.

De vannak belső gyengítő tényezők is, például azok a keresztény testvéreink, akik az evangéliumi tanítástól eltérő véleménnyel vannak a házasság intézményéről. Közülük néhányan eltúlozzák a bűnök és az emberi gyengeségek súlyát, és nem hisznek a megbocsátás, a megújulás erejében. Esélyt sem akarnak adni sem maguknak, sem a másiknak, hogy kijavítsák a hibájukat. Ezért úgy gondolják, hogy bizonyos ponton túl semmi értelme kitartani a házasságban, jobb egy új kapcsolatba lépni. Nem hiszik el, hogy az együtt meghozott áldozatok, a közösen legyőzött bűnök és gyengeségek erősíthetik a házastársi kapcsolatukat. Mások embertelennek tartják a házasság felbonthatatlanságáról szóló isteni törvényt. Ilyen és más, hasonló véleménnyel próbálják gyengíteni a házasságról és a családról szóló keresztény tanítást.

Senki sem gondolja, hogy könnyű a bűntől megtépázott emberi élet, de azt igen, hogy Isten boldogságra teremtette az embert, s azért rendelte a házasságot és a családot, hogy az ember abban meg is találja a néki szánt boldog élet ajándékát. Csak annak van egy feltétele: hogy az ember akarja járni a Jézus által mutatott utat. Értelemszerűen a hívő emberek életéből sem hiányoznak a nehézségek és a küzdelmek, de Isten erejében képesek szembe szállni a nehézségekkel, és Isten irgalma képes új emberré formálni őket.

Kedves házasságban élő és házasságra készülő Testvérek! Németh László író néhány kedves sort írt feleségének házasságkötésük negyvenedik évfordulóján. Ez a néhány szó segítsen mindnyájatokat abban, hogy otthon tovább tudjátok gondolni a most hallottakat: „Három közös alkotás őrzi az együtt végigküzdött évtizedek eredményét. Az első a család. A másik közös alkotásunk, amely nem sokkal több jogon viseli az én nevemet, mint a leányaink: az irodalmi munkásságom. De akármilyen szép a család, jelentős az irodalmi művek sokasága, legcsodálatosabb közös alkotásunk: a kapcsolatunk. Így lépünk át a közös ötödik évtizedbe, amelyről nem tudjuk, mikortól lesz csonka, holtbiztosan még azt sem, melyikünkre ragasztja az özvegy nevet; egy a biztos, hogy az eddiginél is nagyobb szükségünk lesz benne egymás szeretetére.” Ámen

Az áldozást követően, a záróáldást megelőzően a Szent Erzsébet Rózsája díj átadása következett, melyet Orosch János, a jelenlegi nagyszombati érsek, még mint a volt Pozsony-Nagyszombati Főegyházmegye segédpüspöke hozott létre azzal a céllal, hogy minden esztendőben néhány olyan személynek adományozza, aki különösen kiemelkedik karitatív tevékenységével vagy különös módon gondját viseli a szenvedőknek vagy rendkívül hűen áll az Egyház szolgálatában. Ebben az esztendőben Lohner Róbert, a komáromi plébánia és Redecký Mihály, a bajcsi plébánia híve vehették át az elismerést, sokévi szolgálatukért.

A püspöki áldást követően az exkatedrálisban felhangzott a pápai himnusz, majd nemzetünk ősi néphimnusza, a Boldogasszony anyánk. A szentmisének ugyan vége lett, de a hívek jelentős része az oltár felé indult, hogy a csodatévő kegykép előtt imádkozzon a világért, a hazáért, nemzetünkért és ki-ki saját családjáért.

Fotó: Lambert Attila

Bókay László/Magyar Kurír