Vértesaljai László SJ: A kereszt összetartó ereje

Az esti imádság után gyakorta kijárt az Olajfák hegyére (Jn 8,1). Amikor nem ment át a közeli kedves Betániába, néha ott is töltötte az éjszakát, szemközt a templommal. A falakon, az udvarokon fáklyák lobogtak és zeneszó hallatszott, főként ünnepnapokon. Jézus szerette Jeruzsálemet. A templom is kedves volt neki: Atyjának a háza, melyért buzgóság emésztette (vö Lk 2,49), ahogy már tizenkét éves korában megvallotta. Otthon, Názáretben bizonyára mesélték neki, miként mutatták be őt a templomban újszülöttkorában (Lk 2,21–38). A zsoltárokat hallomásból megtanulta, és nem volt az életnek olyan helyzete, amire – jóban-rosszban – ne adott volna választ egy-egy verse. Még a kereszten is zsoltárszóba rejti önmagát (Mt 27,46; Zsolt 21,1).    

Most éppen a templomszentelés ünnepe tart, már hatodik napja. Gyakorta hallotta a zarándokoktól, hogy „negyven évig épült a templom”. Büszkeség töltötte el őt is, de ebbe azért féltő fájdalom vegyült. Lefelé jövet a Kédron völgye felé a 83. zsoltárt imádkozta, ahogy reggel a templomba menet, a kapunál már a többiekkel együtt énekelte a szinte kötelező zarándokéneket: „Mily kedves a te hajlékod, Seregek Ura! Lelkem vágyakozva eped az Úr udvaraiba; lelkem és testem sóvárog az élő Isten után (…) Boldog az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül” (Zsolt 83,1–6).

Maga sem tudja, hogyan – talán az ünnep fényeinek titkos érintésére – oldódott ki a legbenső bensőjéből a felismerés saját magáról, amit fönt a templomban tegnap megvallott: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: bensőjéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak” (Jn 7,38). Ma pedig: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). 

Tudta, ez a mostani az ő húsvétja, az utolsó pászka, a végső átvonulás. Ezért is küldött Betfagé és Betánia környékéről két tanítványt, hogy készítsék elő a pászkavacsora termét.    

A templomra is így tekintett már, mindenek végéről visszafelé nézve. Félelmetes volt, ő is megrettent tőle: Amikor közelebb ért Jeruzsálemhez, és megpillantotta a várost, megsiratta. „Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve szemed elől. Jönnek napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít és mindenfelől ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét” (Lk 19,41).  

Jézus úgy szerette Jeruzsálemet, hogy megsiratta. Az evangéliumok tanítása szerint kétszer sírt. Barátja, Lázár sírjánál, ahogy János írja: „megkönnyezte” (edakrüszen – lacrymatus est) (Jn 11,35). A Szent Város jövője láttán azonban „elsírta magát, sírásra fakadt” (eklauszen – videns civitatem flevit super illam) (Lk 19,41). Betániában Jézus megsiratja a barátját, akit szeret, itt, Jeruzsálemben megsirat mindenkit. A Szegletkő sír. Még nem vetették el, de a szeretet forrást fakaszt benne, ahogy az eucharisztikus kongresszusunk zsoltára róla mondja, Isten városa láttán: „Minden forrásom tebenned fakad” (Zsolt 86,7).      

Így sír majd Mária Magdolna, közel ahhoz a helyhez, ahol most Jézus siratja őt is. És eljöttek a jelzett napok, amikor kezet emeltek rá, az egyetlen igazra, amikor elítélték az egyedül bűntelent, amikor gerendát tettek az ács vállára, amikor kivezették a városon túlra, hogy gonosztevők közé sorolva elszerezzék az élet szerzőjének életét. Visszagondolt arra, amit a templomban mondott: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok” (Mt 23,37).

Az üres sír az élet bizonyosságának helye

Föltámadása és megjelenései után negyven nappal ismét az Olajfák hegyén találjuk őt, ott emelkedik tanítványai szeme láttára a mennybe, az apostolok pedig, visszatérve a városba, az emeleti teremben várakoznak a megígért Szentlélekre. Pünkösdkor Mária, Jézus Anyja körül szövődik az új élet, mely mindent megváltoztat. Az üres sír is élettel telik meg. A Feltámadott hitében élők úgy járnak oda, mint a bizonyosság helyére. Az üres sírt először Mária Magdolna könnye öntözi és kenetének illata tölti be, majd hullámban később érkezik a szeretett és az első tanítvány. Péter lép be először: körültekint és megvizsgál. Utána János: már lát és hisz. A lepel és az a gondosan összehajtott kendő! Igaz, húsvétnak, az Úr feltámadásának végső bizonyosságát a vele való találkozások adják. Érett összefoglalás a látó szeretett tanítvány első levele: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek” (1Jn 1,1). Kijelentése Jézus egész életére vonatkozik, de kiváltságos módon a Feltámadottal való találkozásokra. Arra a tóparti étkezésre is, amikor oly kedvesen kérdezte: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” (Jn 21,5) Keresztény hitünk tehát apostoli tanúságtételre épül, de egyébként nyitott mindenre, ami segítheti a hit szilárdságát. Az Úr elment, megváltott és megjelölt embertestével az Atyjához tért, de gondosan hátrahagyott pár jelet, valójában a megváltás eszközeit. Ezek alázatos megközelítése komoly segítség a hit megerősítésében. Most e hátrahagyott jelekre figyelünk.

A szeretet felmelegíti a kihűlt helyet 

Ha már megölték, legalább a végtisztességet megadták neki: eltemették. A temetkezés és annak tisztelete Izrael népe számára kötelező parancs, ahogy arról Péter pünkösdi beszéde is említést tesz: „Testvérek! Hadd szóljak hozzátok bátran Dávid ősatyáról! Ő meghalt, eltemették, és sírja a mai napig itt van nálunk” (ApCsel 2,29). Mintegy ezer év távolságából őrizték a sírját. Miért ne tették volna ezt meg azzal, akit Jeruzsálem népe virágvasárnap így köszöntött: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 21,9) Igaz, az ő sírja – feltámadása után – már nem őrizte a testét, de a figyelmes szeretet újból és újból odavonzotta azokat, akik nemcsak tisztelték őt, hanem Isten Fiaként imádták. A római példa éppen ezért csak halvány mása lehet: ha már Péter és Pál vértanú sírjaihoz sokan zarándokoltak el hálából, köszönetképpen, hitük megerősítéséért, és jelölték meg azok falait hitvalló karcaikkal, mennyivel inkább tehették ezt az Üdvözítő sírjánál! Alig tíz évvel a Megváltó halála és eltemetése után, 43–44-ben Jeruzsálem ősi falait újabbal vették körül a város növekedése miatt, és az Olajfák hegye a Golgotával együtt az új falakon belül ekkor már nagyobb védettséget élvezett. 70-ben aztán bekövetkezett, amit Jézus „megjövendölt” –„nem hagynak benned követ kövön” –, mert Titusz, Vespasianus császár fia porig rombolta a templomot, amit azóta sem építettek újjá. Újabb csapás 135-ben érte Jeruzsálemet a Bar Kohba-felkelés miatt, amikor Hadrianus császár lerombolta a Szent Várost, és még a nevét is megváltoztatta Aelia Capitolinára. Jézus sírjának környékét is elpusztítják: a koponya formájú (innen a Golgota név) egykori elhagyott kőfejtőt – melynek oldalába sírokat vájtak, és ahol a gazdag Arimateai József átengedte frissen metszett sírját a Mester testének –, most elegyengetik, és új pogány templomot emelnek Afrodité-Vénusz tiszteletére. Ennek egyetlen magyarázata van: ellehetetleníteni a Krisztus-követők kultuszát, amivel Megváltójuk sírját tisztelték. Makariosz jeruzsálemi püspök (314–333) ennek „kétszáz éves élő hagyományára” hivatkozik, amikor 325-ben a niceai zsinaton Konstantin császárt arra kéri, hogy bontsa le a Szent Városban a Jézus sírjának oldalánál épített pogány templomot. Cezáreai Euszébiosz Konstantin élete című írásában szemtanúként számol be az eseményről: „Amint a munkálatok elkezdődtek és réteget réteg után eltávolítottak, a szemünk előtt tűnt elő a talajból az Üdvözítő feltámadásának tiszteletreméltó és legszentebb emlékhelye” (Vita Constantini 3,28). Az egyháztörténészt valószínűleg a sírra rajzolt-karcolt jelek győzték meg, melyek Péter apostol vatikáni sírjánál is annak történelmi hitelességét igazolják. Egy évvel később a császár elrendeli a Jézus sírja fölé emelt bazilika építését, amit 335. szeptember 14-én szenteltek fel. Közben 324-ben Szent Ilona császárnő Jeruzsálembe zarándokolt, és nagy buzgalommal, módszeresen hozzáfogott a Szent Sír feltárásához. Előkerültek a keresztek, vagyis a földbe ásott oszlopok (stipes), a keresztgerendák (patibulum), és később rábukkantak a szenvedéstörténet eszközeire (felirat, szögek, töviskoszorú). A történeti források hézagosak, és némelykor ellentmondanak egymásnak, tény azonban, hogy a Megváltás jeles helyein – így Jézus születése (Betlehem) és halála-feltámadása (Jeruzsálem-Golgota) helyén – Konstantin császár rendeletére bazilikák épültek, melyek nagyszerűsége éppen az új kultuszt és főként annak eredetét hangsúlyozták.

E jelben élni fogsz

Az a kereszt, melynek jelében Konstantin császár 312-ben legyőzte Maxentius társcsászárt, nemcsak Rómának, hanem az általa alapított „Új Róma” Konstantinápolynak is megadta alapvető eredetvonatkozását, ez pedig Jeruzsálem. Noha ezt deklarálni a IV. század elején még nem lehetett, mert a birodalom nagyobb része – főként a „konzervatív” római szenátus – még pogány volt, de alapot igenis vetettek. A császári akarat – jobbadán politikai meglátásból – helyesen felismerte, hogy az üldöztetések ellenére a keresztények lassanként kovászként áthatották a korabeli egész társadalmat, az arisztokráciát éppúgy, mint a köznép és a rabszolgák világát. Az új templomok megjelenése láthatóvá tette azt, amiről már mindenki tudott, vagyis a názáreti Krisztust Istenüknek vallók közösségét. Nagy Konstantin császár Róma püspökének székhelyéül azt a területet jelölte meg és adományozta, mely eléggé távol esett a Forumtól és rajta a szenátus épületétől, de a város keleti részén, a Porta Maior közelében mégis méltó környezet volt az Ecclesia számára. Szilveszter pápával együtt az Urbs első keresztény templomát a Salvator-Üdvözítőnek ajánlják. Az apszismozaik Krisztus-Üdvözítő képe alatt állt a püspök széke. Innét indult a város és környéke benépesítése az új keresztény templomformával, ami a bazilika. Nem a római pogány hitvilág külső oszlopcsarnokos templomait vették alapul, hanem éppen a kívülről jellegtelen bazilika formát, mely nem kötődött a valláshoz, hanem különféle ügyintézések hivatalos helyéül szolgált. Amilyen dísztelen a külső barnás téglafal, belül olyan ékes lett a párhuzamosan futó oszlopsorokkal, melyek a szentélybe vezettek, az Eucharisztia oltárához, Isten Szava felolvasó állványához és a püspök székékez. Amikor pár évvel később a császári akarat templomot emelt Péter, Pál, Lőrinc, Sebestyén vértanúk sírjai fölé, akkor a lateráni Üdvözítő-székesegyházon keresztül egyúttal Jeruzsálem felé teremtettek kapcsolatot, mely igazi umbilicus, köldökzsinór.

Végül ebbe a templomépítő „férfias reálpolitikai szőttesbe” hadd kapcsoljam bele Szent Ilonát, akinek mély hite – bár császári augusta ellenére egyszerű vendéglősnek a lánya – döntő szerepet játszott nemcsak a fia, Nagy Konstantin császár életében, hanem egy új templom felépítésével is. A lateráni székesegyház közelében feküdt a birtoka, és a saját pénzén ott épített egy új templomot, aminek mai neve Jeruzsálemi Szent Kereszt-bazilika. Ez egyike Róma hét fő templomának. Eredeti neve viszont egyszerűen csak „Hierusalem” volt, ezt viselte az első ezredévben. Ide helyezte Jézus keresztjének egy darabját, egy másikat a fia vitte a konstantinápolyi Hagia Sophia körtemplomba és a Blakherna-palotakápolnába, míg a törzsök Makariosz jeruzsálemi püspök védelme alatt a jeruzsálemi Anasztaszísz-, Szent Sír-bazilikában maradt. A darabok együttese adja Krisztus keresztjét. Ez az összetartozás jelképes. Úgy vannak benne eredeti darabok és hamisítványok, mint ahogy a mi életünk szőttese is eredeti Krisztus-formájú darabokból és botlásaink hamisabb részeiből áll össze. Ennek az együtt-állásnak nyújt immár kifogástalan példát Jézus keresztjének a felirata a Jeruzsálemi Szent Kereszt-bazilika ereklyekápolnájában. Üveglappal fedett ezüst téka őrzi a felirat egy részét, nagyjából a felét. A másik darab Jeruzsálemben maradt mindaddig, amíg a történelem viharai a XI. század elején el nem sodorták. Marad és beszél azonban a római titulus, és hirdeti Jézus elítélésének okát: Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum, Názáreti Jézus, a zsidók királya (Jn 19,19). A kétszer egytenyérnyi diófatáblán három sorban fut a felirat héberül, görögül és latinul, mégpedig mindhárom jobbról balra, követve a jeruzsálemi balra tartó héber írásformát. Róma a jobb oldali részt kapta, mert a másik, a zsidók királya felirattal a júdeai provinciát illette. Rómában a titulus tehát a „názáreti Jézust” hirdeti, a hiányzó részt ott kell keresni Jeruzsálemben. Ez a jeruzsálemi Jézus-keresés kezdettől fogva tart, ahogy Órigenész egyházatya, Egeria hispániai apátnő, a bordeaux-i utazó, aztán a későbbi korokban Szent Ferenc és Szent Ignác elzarándokoltak oda. Hogy a „hátrahagyott nyomok révén”, kezükben az „útikönyv evangéliumokat” tartva, az élő Jézusra találjanak. Az újszövetségi könyvek a helyi sajátosságokkal együtt, a „megváltás hátrahagyott emlékeivel” meg nem szűnően hitelesítik a történeteket Rómában is, és az újszövetségi könyvek végére utalnak, a végítélet látomására, „az Istentől alászállt szent városra, Jeruzsálemre”, ahol a szelíd Bárány trónol. Ő maga lesz a mi új és végső templomunk (Jel 21,22–23).

Fotó: Fábián Attila; Wikipédia

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.