Vigyek vagy ne vigyek kaszát? – Magyar misszionárius Sri Lankán

Tavasszal érkezett haza a teaszedő tamilok között végzett misszióból, hogy megtudja provinciálisa döntését jövőjével kapcsolatban. A szigetország legszegényebbjei közé szóló hittérítői kinevezésének átvétele után  kérdeztük hivatásáról, elképzeléseiről és állomáshelyéről.

Az ifjú szerzetes már novícius korában nagy dolgokat kért Istentől. Arra biztatták elöljárói és a jezsuita lelkiség is, hogy próbáljon meg alázattal, Isten segítségével nagyobb dolgokat létrehozni, ahogy a közösség jelszava is megfogalmazza: mindent Isten nagyobb dicsőségére. Azért imádkozott, hogy missziós területre kerülhessen, oda, ahol nagyobb a szükség, mint nálunk. A szíve a Távol-Keletre húzta. Sri Lankán először fél évet töltött 2006-ban az úgynevezett harmadik probáció keretében, ahol úgy érezte, megérkezett. Megismerkedett a többségében buddhista, hindu és muzulmánok lakta országgal. Itt a keresztények a lakosság mindössze hét–nyolc százalékát teszik ki. Megszerette az ország középső, hegyvidéki részén élő teaszedő tamilokat, akik egy igen szegény népcsoportot alkotnak.

„Apró házacskákban laknak a népes családok, gyönyörűen megőrizve emberi méltóságukat – meséli lelkesen a fiatal misszionárius. Itt az Isten is jelen van csodálatos módon, mert jóformán semmi másuk nincs, csak Ő, aki az életük középpontja. Szimbolikusan is, konkrétan is, kívülről láthatóan is, a szívükben is.”

„Ha belépünk egy ilyen házba, ahol keresztények élnek, azonnal a szemünkbe ötlik középen egy házi oltárocska, rajta feszülettel, a falakon mellette szentek, elhunyt családtagok képeivel, szentelt vízzel, Szentírással. Olyan gyönyörűen van mindez elhelyezve, hogy az Isten mosolyog, amikor látja” – idézi elénk a jezsuita páter a teaszedő tamilok életkörülményeit, akiket körülbelül másfél évszázaddal ezelőtt telepítettek Ceylonba a brit gyarmatosítók Indiából. A tamiloknak nincsen semmijük. A teacégé minden, melynek dolgoznak, és a felügyelő az, aki rendelkezik mindenről. A kis ház, amiben élnek, az sem a sajátjuk. Ezekben akkor maradhatnak, ha a családnak legalább egy tagja dolgozik a teaültetvényeken. Teljesen röghöz kötöttek, és a szabadságjogok csak nagyon lassan jelennek meg arrafelé. Nem is olyan régen még nem volt szavazati joguk.

Ezek között a szegény emberek között szeretné hirdetni Tőkés György, amit Jézus hirdetett annak idején: szegények vagytok, de boldogok, mert boldogok a lélekben szegények. Sőt Lukács evangéliuma egészen konkrétan fogalmaz: boldogok vagytok ti, szegények. A jezsuita misszionárius ezt a boldogságot valóságként éli meg a tamilok között.

Az Egyenlítőtől valamivel északra fekvő szigetország hegyvidéki részén nincs olyan nagy meleg, mint az ország többi részében, de a rovarok miatt szúnyogháló alatt kell aludni itt is. A Nap mindig hat órakor kel és hatkor nyugszik. S mindez szinte egyik pillanatról a másikra történik. Itt a négy évszak helyett csak egy van és szinte mindig ugyanolyan az idő.

Tőkés szerint mi, magyarok Európa közepén szerencsések vagyunk, hogy már ebben az életben megtapasztalhatjuk, hogy van elmúlás ősszel, és van újrakezdés tavasszal. Mint mondja, ez ott, ahol szinte mindig ugyanolyan az idő, nagyon hiányzik. „Nem csodálkozom, hogy azon a vidéken terjedt el a buddhizmus, mely szerint a földi élet szenvedés, és meditációs gyakorlatok során kell a szenvedéstől megszabadulni. Aki pedig nem ér el a nirvánába, annak büntetés visszatérni. A buddhizmusban az emberek a lelkük mélyén szenvedésként élik meg az életet. Nálunk ez nem így van, mert mi meghalunk egy kicsit ősszel, de tavasszal újra kezdhetünk mindent. Itt nincs változás. Sri Lankán a szenvedés egészen közel van az emberekhez. A nagypénteki kereszthódolatra hihetetlen tömeg gyűlik össze a templomokban. A szenvedő Krisztust a testvérüknek érzik. Benne fedezik fel a saját maguk valóságát.”

Sri Lanka tárt kapukkal várja a kereszténységet. A magyar szerzetes személyével kapcsolatban nem tapasztalt az elmúlt két évben semmiféle gyanakvást. Az állam biztosítja a szabad vallásgyakorlást. Az iskolákban külön idő van arra, hogy minden vallás követői elvégezhessék az imáikat, a buszokban a sofőr mögötti ülések a klérusnak vannak fönntartva, legyen az buddhista szerzetes vagy katolikus pap. Nagy tisztelet övezi Istent és az ő szolgáit, ezen belül még inkább a katolikus papot, akit felismernek fehér reverendájáról és fekete övéről, és mindenki előre köszön neki, nem csak a katolikusok.

Az erdélyi származású magyar szerzetes, aki a nyár közepén elfoglalja végleges állomáshelyét, továbbra is a hazai rendtartomány tagja marad, de mint mondja, az ottani provincia aplilkálja, vagyis a helyi provinciálisnak tartozik majd engedelmességgel.

Tőkés György az elmúlt két évben ismerkedett a helyi kultúrával, igyekezett elsajátítani a nyelvet, megtanult tamilul misézni. Azt mondják, jó a kiejtése, de tudja, hogy még sok gyakorlatra van szüksége.

Amikor a két világháború között magyar ferencesek és jezsuiták Kínába mentek hittérítőnek, a hátországban komoly anyagi bázist kellett megteremteni ahhoz, hogy a misszionáriusok a karitatív, egészségügyi és lelkipásztori munkájukat végezhessék. A fiatal jezsuita azonban egyedül az Isten gondviselésében akar bízni, ezért nem is törekszik anyagi támogatást szerezni. Úgy érzi, hogy így lesz hatékony a munkája.

A misszionárius hithirdetőt jelent magyarul, akinek eredményességét többek között azon lehet lemérni, hány felnőttet keresztelt meg. A katolikusok számának növekedéséhez azonban először a magot kell elvetni. „Jézustól kezdve így van: más vet, és más arat. Abban reménykedünk, hogy már mi is arathatunk mások vetése nyomán, és valamikor mások is fognak aratni a mi vetésünk nyomán” – fogalmaz Krisztus magyar katonája.

Tőkés György egy Marosvásárhelytől húsz kilométerre fekvő faluból, Szentgericéről származik. A félig református, félig unitárius település neve a santa gratia, szent kegyelem elnevezésből eredhet. A település egyetlen katolikus családjából származó fiatalembernek nem volt módja olyan közösséghez tartozni, amelyik Istent együtt ünnepli. „Tartoztam iskolai közösségbe, foci csapatba, de hogy együtt járjak hittanórára vagy misére magam korabeli gyerekekkel, ez nekem nem adatott meg” – emlékezik vissza arra, hogyan élte meg a többszörösen kisebbségi létet. Egyik rokona falujában keresztelték, egy másikéban volt elsőáldozó.

Az 1989-es romániai forradalom után azzal a céllal érkezett Szegedre, hogy ott elég pénzt keressen ahhoz, hogy hazatelepülve már egzisztenciája legyen. Ez meg is adatott neki, egy nap táviratot kapott édesapjától, hogy van eladó ház, amit sikerült is megvennie. Közben azonban egy barátja felkérte, hogy legyen gyermekének a keresztapja, amit teljes szívvel elvállalt, s ehhez az is hozzátartozott, hogy rendezze a kapcsolatát az Egyházzal. Szegeden az alsóvárosi ferences templomban hosszú évek után ismét meggyónta bűneit. „Ekkor jöttem rá, hogy Isten, már régóta vár rám. Eldöntöttem, hogy nem akarok többé más főnöknek engedelmeskedni…”

Azt is elhatározta, hogy a vasárnapot ezentúl megszenteli, és többet nem dolgozik az Úr napján. „Csináltattam egy fekete kabátot, szépen ünneplőbe öltöztem, vettem egy imakönyvet, azt a zsebébe tettem, és elegánsan, nagy tisztelettel jártam misére a dómba, a ferencesekhez vagy éppen a jezsuiták templomába. Isten pedig ellátott mindenféle jóval azokban az időkben.” A jezsuita Weissmahr Béla szentmiséi alatt azt érezte, mintha egy-egy csavart mindig meghúznának benne. A páter prédikációi hatására felvételét kérte a gyulafehérvári papnevelő intézetébe, ahol 1994-től két évet töltött. Ott azonban úgy érezte, még nem adott oda mindent, hogy szabadon „messzire eljusson Jézussal”. A szeminárium spirituálisa, a japán misszióból hazatért Nemes Ödön támogatásával jutott arra az elhatározásra, hogy belép a Jézus Társaságba. Szegeden volt novícius, utána Rómában, Dublinban és Magyarországon tanult és készült a szerzetesi hivatásra.

Most új korszak kezdődik az életében. Nincs megszeppenve. „Erre vágyik a lelkem, ugyanis jó az Úrral megtanulni a nehezebbet választani. Hiszen ő is a nehezebbet választotta, kiüresítette önmagát és emberré lett, tehát szegény lett. Én Jézussal szívesen vállalok nehézséget.”

A székely misszionárius úgy érzi, hogy a távoli vidéken a 19–20. századi magyar zsellérekhez hasonlóan nem teljesen szabadon, mások földjén, mások házában élő, de a szegénységben is boldog tamilok között is megőrzi magyarságát. „A legegyszerűbb módon kell mindig megragadni Istent, az ő és a magyarság szolgálatát is. Hiszem, hogy ottlétemmel kitoltam Erdély és Magyarország határát is ilyen messzire.”

Sri Lankán a férfiak naphosszat sarlóval vágják a füvet a tehénnek. A hithirdetőben, aki otthon maga is megismerte a földművelés csínját-bínját, felmerült, hogy visz nekik egy jó hazai kaszát, hátha rákapnak, és azzal hatékonyabbá tehetik munkájukat. Azonban nem biztos, hogy jót tenne vele, mert – mint mondja – lehet, hogy akkor a férfiak nem tudnának mit kezdeni a felszabadult idejükkel. Ugyanis más munkát ők nem igen végeznek, hiszen a teaültetvényen csak a nők dolgoznak nagy-nagy szorgalommal, és ha a férfiak túl hamar learatják a szénát, esetleg káros időtöltéssel ütik el az időt… Szóval még nem döntötte el, hogy kell-e a kasza, vagy sem.

A szintén székely Tamási Áronnal vallja, azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne, de hozzá teszi: „Isten arra hívott bennünket, hogy ne adjuk alább, mint hogy Benne legyünk otthon. Az emberiségnek ez az igazi hivatása. Így változik az én székelységem és magyarságom reményeim szerint univerzálissá és valóban felemelővé.”

Szerdahelyi Csongor/Magyar Kurír