XVI. Benedek: A hit világossága értékes kincs - homília a szinódust lezáró szentmisén

A Szentatyával együtt misézett háromszáz bíboros, püspök és pap; ötezer hívő töltötte meg a Szent Péter-bazilikát. Homíliájában a Szentatya ismételten leszögezte: az egyház feladata az evangelizáció és minden keresztény kötelessége, hogy örömmel hirdesse az evangéliumot. A hívek könyörgései között arab nyelven is elhangzott egy fohász Szíria és a Közel-Kelet békéjéért.

XVI. Benedek pápa a vasárnapi evangéliumi szakaszból kiindulva a vak Bartimeust állította példaképként korunk emberei elé: elveszítette reményét és élete értelmét, de az Úrra bízta magát és visszanyerte teljes méltóságát, beállt Jézus tanítványai közé.

A vak Bartimeus meggyógyításának csodája jelentős helyet foglal el Márk evangéliumának szerkezetében. Azt a fejezetet zárja le, amelynek címe: Út Jeruzsálem felé. Ez Jézus utolsó zarándoklata a szent városba húsvétkor, amikor – jól tudja – kínszenvedés, halál és feltámadás vár rá. Jézus Jerikón keresztül megy fel Jeruzsálembe a Jordán völgyéből, és a városból kifelé menet találkozik Bartimeussal, miközben „Jerikót tanítványai és nagy tömeg kíséretében hagyta el” – jegyzi meg az evangelista (Mk 10, 46).

Ez a tömeg nem sokkal később Messiásként üdvözli Jézust jeruzsálemi bevonulásakor. A vak koldus, Bartimeus, „Timeus fia”, az út mentén üldögélt. Márk egész evangéliuma a hitben való előrehaladás útja, amely folyamatosan bontakozik ki Jézus iskolájában. A tanítványok az első szereplői ennek a felfedező útvonalnak, de más személyiségek is fontos szerepet töltenek be. Bartimeus is egy közülük – magyarázta homíliájában XVI. Benedek pápa.

Jézus utolsó csodás gyógyítása, amelyet kínszenvedése előtt hajt végre, nem véletlenül éppen egy vakhoz, azaz olyan személyhez fűződik, aki elveszítette szeme világát. Egyéb szövegekből is tudjuk, hogy a vakság állapotának mélyreható jelentősége van az evangéliumokban. Azt az embert képviseli, akinek szüksége van Isten, a hit világosságára ahhoz, hogy megismerje a valóságot és a valódi élet útján haladjon előre. Alapvetően fontos, hogy felismerjük vakságunkat és azt, hogy szükségük van erre a fényre, egyébként örökös vakságban élünk (vö. Jn 9,39-41).

Bartimeus tehát Márk elbeszélésének ezen a stratégiailag fontos pontján példaképként jelenik meg előttünk. Nem születésétől fogva vak, hanem elveszítette látását: az az ember, aki tudatában van annak, hogy elveszítette a világosságot, de nem veszítette el a reményt, tud élni azzal a lehetőséggel, hogy találkozik Jézussal. Rábízza magát az Úrra, hogy elnyerje gyógyulását. Amikor meghallja, hogy a Mester elhalad előtte, többször is erőteljesen így kiált: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47). Amikor Jézus magához hívja, és megkérdezi: „Mit tegyek veled?”, így válaszol: „Mester, azt, hogy lássak” (vö. 51).

Bartimeus egyszerű és őszinte fohásza példamutató és a keresztény ima hagyományának részévé vált. A Krisztussal való, hittel megélt találkozásban Bartimeus visszanyeri szeme világát, és ezzel együtt méltóságát: ismét lábra áll és újra útra kel, most már Jézus vezetésével, Jézust követve. Márk többet nem említi Bartimeust, de személyében bemutatja, ki Jézus tanítványa: az az ember, aki a hit világosságával „csatlakozik” hozzá útján (vö. 52).

A pápa ezután homíliájában emlékeztetett Szent Ágoston tanítására. Hippó szent püspöke felhívta a figyelmet arra, hogy Márk nemcsak Bartimeus, hanem apja, Timeus nevét is feljegyezte. Ez arra enged következtetni, hogy az utca mentén kéregető koldus előzőleg nagyon gazdag volt és mindenki által ismert családból származott. Ezért gyógyulása nagy visszhangot keltett környezetében.

Bartimeus történetének ez az értelmezése arra késztet bennünket, hogy felfedezzük: vannak olyan értékes kincsek életünkben, amelyeket elveszíthetünk, és amelyek nem anyagi természetűek. Ebben a távlatban Bartimeus képviseli mindazokat, akik ősi evangéliumi hagyományokkal rendelkező régiókban élnek, és ahol a hit fénye elhalványodott. Az emberek eltávolodtak Istentől és már nem tartják életük fontos részének. Ezek a személyek tehát nagy gazdagságot veszítettek el; nem gazdasági, vagy földi hatalmukat, hanem keresztény méltóságukat. Elveszítették az élet biztos és szilárd támpontját és gyakran öntudatlanul, a lét értelmének koldusaivá váltak.

Azokról a sokaságokról van szó, akiknek szükségük van az új evangelizációra. Arra, hogy ismét találkozzanak Jézussal, Krisztussal, Isten Fiával, aki ismét fel tudja nyitni szemüket és megmutathatja számukra a követendő utat. A pápa jelentőségteljesnek nevezte, hogy az új evangelizáció témájával foglalkozó püspöki szinódus lezárásakor a liturgia éppen Bartimeus evangéliumi szakaszáról szól.

Isten Szava ma különösen is időszerű, amikor a szinódus ezekben a napokban annak a sürgősségéről tárgyalt, hogy ismét hirdetni kell Krisztust ott, ahol a hit fénye meggyengült, ahol Isten tüze parázzsá vált, amelyet ismét fel kell éleszteni, hogy legyen lobogó láng, amely fényt és meleget áraszt az egész házban.

Az új evangelizáció az egyház egész életét érinti – folytatta homíliáját a Szentatya. Elsősorban a lelkipásztori tevékenységre utal, amelyet jobban át kell hatnia a Szentléleknek, hogy lángra lobbantsa a hívek szívét, akik rendszeresen összegyűlnek közösségeikben vasárnaponként, hogy táplálkozzanak az Úr szavával és az örök élet Kenyerével.

A pápa emékeztetett a szinóduson szóba került három lelkipásztori vonalra: az első a keresztény iniciációs szentségekre vonatkozik. Megfelelő hitoktatással kell kísérni a keresztség, a bérmálkozás és az Eucharisztia vételére való felkészítést. Különösen fontos a bűnbocsánat szentsége, amely Isten irgalmasságát közvetíti. Az életszentségre való felhívás minden kereszténynek szól. Többször is elhangzott, hogy az új evangelizáció valódi főszereplői a szentek: mindenki számára érthető nyelven szólnak életpéldájukkal és karitatív tevékenységükkel.

Másodszor az új evangelizációhoz szorosan kapcsolódik az „ad gentes” misszió. Az egyház feladata, hogy hirdesse az üdvözítő üzenetet mindazoknak, akik még nem ismerik Jézus Krisztust. Afrikában, Ázsiában és Óceániában sok olyan térség van, amelynek lakói várják az evangélium első hirdetését. Imádkozni kell a Szentlélekhez, hogy ébressze fel az egyházban a megújult missziós dinamizmust. A globalizáció népességek jelentős helyváltoztatásához vezetett, tehát az első igehirdetés a régi evangéliumi hagyományokkal rendelkező országokat is érinti. Minden embernek joga van ahhoz, hogy megismerje Jézus Krisztust és evangéliumát. Minden keresztény kötelessége, hogy hirdesse az evangéliumi Jó Hírt.

Végül a harmadik aspektus azokra a keresztényekre vonatkozik, akik nem élnek a keresztség igényeinek megfelelően. Ezek a személyek minden földrészen megtalálhatók, különös tekintettel a szekularizált országokra. Az egyház sajátos figyelmet fordít rájuk. Arra törekszik, hogy ismét találkozzanak Jézus Krisztussal, ismét fedezzék fel a hit örömét és térjenek vissza a vallásgyakorlathoz a hívek közösségében. A hagyományos, mindig érvényes lelkipásztori módszerek mellett az egyház új nyelvezetet is használ a különböző kultúráknak megfelelően. Krisztus igazságát a párbeszéd és a barátság jegyében kínálja fel. A pápa itt emlékeztetett a fontos városmissziókra, a Pogányok udvarára, a kontinentális missziókra.

Végül visszatért Bartimeus alakjához, aki, miután visszanyerte látását Jézustól, csatlakozott a tanítványok seregéhez. Ilyenek az új evangelizálók is: olyan személyek, akik megtapasztalták, hogy Isten meggyógyította őket Jézus Krisztus által. Mi is ma forduljunk örömteli hálával az Úr Jézushoz, aki „Redemptor hominis” és „Lumen gentium”, vagyis az emberek Megváltója és a népek világossága.

Tegyük magunkévá Alexandriai Szent Kelemen (Protreptikosz, Intelem a görögökhöz, 113,2-114,1) szavait, aki így imádkozott Jézushoz: „Ez idáig bolyongtam abban a reményben, hogy megtalálom Istent, de mivel te, Uram, megvilágítasz engem, általad találom meg Istent és tőled kapom az Atyát, társörökösöddé válok, mert te nem szégyenkeztél, hogy testvéreddé fogadj. Számoljuk fel tehát az igazság elfeledését, a tudatlanságot és oszlassuk el a sötétséget, amely megakadályozza a látást, mint amikor köd borul az ember szemére és szemléljük az igaz Istent”.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír