XVI. Benedek pápa utolsó általános kihallgatásán mondott beszéde

Tisztelt Püspök- és Paptestvéreim!
Jeles Közméltóságok!
Kedves Testvérek!


Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek erre az utolsó általános kihallgatásomra. Szívből köszönöm, igazán meg vagyok hatva! És látom, hogy él az Egyház! Azt hiszem, a Teremtőnek is meg kell köszönnünk, hogy ilyen szép időt ad nekünk, még ezen a téli napon is.
 
Akárcsak az imént elhangzott szentírási részben Pál apostol, én is úgy érzem a szívemben, hogy mindenekelőtt hálát kell adnom Istennek, aki vezeti és felépíti az Egyházat, aki elhinti igéjét és így táplálja népében a hitet. Lelkem most kitágul, és átöleli az egész Egyházat szerte a világon; köszönöm Istennek a „híreket”, amelyeket péteri szolgálatom ezen éveiben az Úr Jézus Krisztusba vetett hitről kaphattam, a tevékeny szeretetről, amely az Egyház Testében valóban kering, ami szeretetben élteti; s a reményről, amely megnyit és vezérel a teljes élet, mennyei hazánk felé.  

Úgy érzem, mindenkit imámban hordozok ebben a pillanatban, amely Isten örök jelenébe kapcsolódik és amelybe belefoglalok minden találkozást, minden utazást, minden lelkipásztori látogatást. Mindent és mindenkit imába foglalok és az Úrra bízok, hogy teljesen megismerjük az ő akaratát, nagy bölcsességgel és lelki megértéssel, s hogy az Úrhoz és szeretetéhez méltón tudjunk élni, minden jótettben gyümölcsöt hozva (vö. Kol 1,9–10).

Nagy bizalom van most bennem, mert tudom, mindannyian tudjuk, hogy az evangélium igaz szava az Egyház ereje és élete. Az evangélium megtisztít, megújít és gyümölcsöt hoz mindenütt, ahol a hívők közössége hallgat rá és igazságban, szeretetben befogadja Isten kegyelmét. Ebben bízom, ennek örvendezem.
 
Amikor közel nyolc esztendeje, április 19-én elvállaltam a péteri szolgálatot, volt egy erős bizonyosságom, amely azóta is kísér: a bizonyosság az Egyház életében, amely Isten szavából fakad. Akkor, mint azt már sokszor elmondtam, e szavak visszhangzottak a szívemben: Uram, miért kéred ezt tőlem, és mit kérsz tőlem? Nagy terhet raksz a vállamra, de ha te kéred, szavadra kivetem a hálókat, és biztos vagyok benne, hogy minden gyengeségem ellenére vezetni fogsz. Most, nyolc év elmúltával elmondhatom, hogy az Úr valóban vezetett, közel volt hozzám, mindennap érezhettem jelenlétét. Az Egyház útjának olyan szakasza volt ez, melynek örömteli, ragyogó pillanatai mellett nehéz pillanatai is voltak. Úgy éreztem magam, mint Szent Péter az apostolokkal, amikor a Galileai-tavon hajóztak: az Úr sok derűs napot adott, amikor enyhe szélben bőséges volt a halfogás; más pillanatokban viszont felkorbácsolódtak a hullámok, ellenszél támadt – mint az Egyház történelme során oly sokszor –, s úgy tűnt, mintha aludna az Úr. Én azonban mindig tudtam, hogy az Úr ott van a hajón, és mindig tudtam, hogy az Egyház hajója nem az enyém, nem is a miénk, hanem az övé. S az Úr nem hagyja, hogy elsüllyedjen; ő az, aki irányítja, persze az általa választott embereken keresztül is, hiszen így akarta. Ez olyan bizonyosság volt, és ma is az, amit semmi el nem homályosíthat. Ezért van ma csordultig tele a szívem hálával Isten iránt, mert sem az Egyháztól, sem tőlem nem vonta meg soha vigasztalását, világosságát, szeretetét.   

A hit évében járunk, amivel éppen Istenbe vetett hitünk erősítése volt a szándékom abban a környezetben, amely, úgy tűnik, mindinkább háttérbe próbálja szorítani. Szeretnék mindenkit arra hívni, hogy újítsa meg a szilárd bizalmat Istenben, és gyermeki lélekkel bízza magát Isten karjaira; legyen biztos benne, hogy ezek a karok mindig megtartanak, és miattuk léphetünk előre mindennap, küzdelmek idején is. Szeretném, ha mindenki érezné, hogy szereti az Isten, aki Fiát adta értünk és megmutatta végtelen szeretetét. Szeretném, ha mindenki érezné a keresztény lét örömét. Egy szép imádságban imádkozzuk reggelente: „Imádlak, Istenem, és teljes szívemből szeretlek. Köszönöm, hogy megteremtettél és kereszténnyé tettél...” Igen, örülünk a hit ajándékának; ez a legnagyobb kincsünk, amit senki sem vehet el tőlünk! Mindennap adjunk hálát ezért az Úrnak imával és hiteles keresztény élettel! Isten szeret minket, de azt várja, hogy mi is szeressük őt!
 
De nem csak Istennek szeretnék most köszönetet mondani. A pápa nem egyedül kormányozza Péter hajóját, még ha elsősorban az ő felelőssége is. A péteri szolgálat örömét és terhét hordozva sohasem éreztem magam egyedül. Az Úr sok olyan embert küldött, akik nagylelkűen, Isten és az Egyház iránti szeretettel segítettek, és közel álltak hozzám. Először is titeket, kedves Bíboros Testvéreim: bölcsességetek, tanácsaitok, barátságotok nagyon sokat jelentettek nekem. Aztán munkatársaimat, államtitkáromtól kezdve, aki hűségesen kísért ezen évek során; az államtitkárságot, az egész Római Curiát és mindazokat, akik különféle területeken szolgálják a Szentszéket: számos arc, amely nem tűnik fel, homályban marad, de éppen hallgatásuk és hitben, alázatban megélt, mindennapi odaadásuk miatt biztos és megbízható támaszaim voltak. Külön megemlítem a római egyházat, egyházmegyémet. Nem feledkezhetem meg püspök- és paptestvéreimről, az Istennek szentelt személyekről és Isten egész népéről sem. A lelkipásztori látogatások, találkozók, általános kihallgatások, utazások alkalmával mindig nagy figyelmet és szeretetet éreztem, de magam is mindenkit, valamennyiüket szerettem, különbségtétel nélkül, azzal a lelkipásztori szeretettel, amely minden lelkipásztornak, különösen Róma püspökének, Péter apostol utódjának a szívében él. Mindennap mindegyikőtökért atyai szívvel imádkoztam.

Szeretném mindenkire kiterjeszteni köszöntésemet és köszönetemet: a pápa szíve az egész világot átfogja. Szeretném kifejezni hálámat a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület felé, amely megjeleníti a nemzetek nagy családját. Azokra is gondolok most, akik a jó hírközlésért tevékenykednek, és köszönöm nekik fontos szolgálatukat.    

Szívből köszönöm világszerte annak a sok-sok embernek, akik az elmúlt hetekben megható módon biztosítottak együttérzésükről, barátságukról, imáikról. Valóban, a pápa soha sincs egyedül, s ezt most megint oly erősen érzem, hogy egészen szíven érint. A pápa mindenkié, és nagyon sokan érzik magukat egészen közel hozzá. Igaz, hogy kapok leveleket a világ jeles személyiségeitől, államfőktől, vallási vezetőktől, a kultúra világának képviselőitől stb. De nagyon sok levelet kapok egyszerű emberektől is, akik egyszerűen, szívből írnak, és éreztetik szeretetüket, amely abból fakad, hogy együtt vagyunk Jézus Krisztussal, az Egyházban. Ezek az emberek nem úgy írnak, mint aki egy fejedelemnek vagy valami ismeretlen nagyságnak ír, hanem testvérként, vagy mintha a fiaim és leányaim lennének, egy nagyon szeretetteljes családi kapcsolat érzésével. Ebben válik kézzelfoghatóvá, hogy mi az Egyház: nem szervezet, nem vallási vagy humanitárius célú egyesület, hanem eleven test, testvérek közössége Jézus Krisztus Testében, aki mindenkit egyesít. Nagy öröm ilyen módon megtapasztalni az Egyházat, szinte kézzel tapintani igazságának és szeretetének erejét egy olyan időszakban, amikor sokan hanyatlásáról beszélnek. De látjuk, mennyire élő ma is az Egyház!
 
Az elmúlt hónapokban éreztem, hogy erőim megfogyatkoztak, és kitartóan kértem Istent az imádságban, világosítson meg fényével, hogy helyes döntést hozzak, ne a magam, hanem az Egyház javára. Súlyának és újdonságának teljes tudatában tettem meg ezt a lépést, ugyanakkor mély lelki békével. Az Egyházat szeretni azt is jelenti, hogy az ember mer nehéz, fájdalmas döntéseket is meghozni, mindig az Egyház, nem pedig a maga javát keresve.

Hadd térjek vissza még egyszer 2005. április 19-éhez. Döntésem súlyát éppen az jelentette, hogy attól a pillanattól fogva mindig és örökre elköteleztem magam az Úr mellett. Mindig – aki a péteri szolgálatot vállalja, annak nincs többé saját élete. Mindig és egészen mindenkié, az egész Egyházé. Életéből, úgymond, teljesen eltűnik a magánszféra. Megtapasztalhattam, s most is ezt élem át, hogy az életet pontosan akkor kapjuk, amikor elajándékozzuk. Az előbb említettem, hogy sokan, akik szeretik az Urat, szeretik Szent Péter utódját is, és kötődnek hozzá; hogy a pápának valóban testvérei, fiai és leányai vannak szerte a világon, s hogy biztonságban érzi magát közösségükben, mert többé már nem a magáé, hanem mindenkié és mindenki az övé.     

Mindig azt is jelenti: örökre – vagyis nincs visszatérés a magánéletbe. Döntésem, amellyel lemondtam a szolgálat tényleges gyakorlásáról, ezt nem másítja meg. Nem térek vissza a saját életemhez, utazásokhoz, találkozókhoz, fogadásokhoz, konferenciákhoz stb. Nem hagyom el a keresztet, hanem új módon maradok a keresztre feszített Úr mellett. Nem viselem többé az egyházkormányzás hivatali hatalmát, de megmaradok az imádság szolgálatában, hogy úgy mondjam, Szent Péter területén. Szent Benedek, akinek nevét pápaként viselem, nagy példaképem ebben: olyan életutat mutatott, amely akár tevékeny, akár visszavonult, teljesen Isten művéhez tartozik.        

Köszönöm mindenkinek, valamennyiüknek, hogy tisztelettel és megértéssel fogadták ezt a fontos döntést. Továbbra is kísérni fogom az Egyház útját imádsággal, elmélkedéssel és az Úrnak és Jegyesének való odaadással, amelyet mindmáig nap mint nap igyekeztem és ezentúl is mindig szeretnék megélni. Kérem, hogy emlékezzenek meg rólam Isten előtt, elsősorban pedig imádkozzanak a bíborosokért, akik oly jelentős feladatra kaptak meghívást, valamint Péter apostol új utódjáért: az Úr kísérje Lelke világosságával és erejével.

Kérjük Isten és az Egyház Édesanyja, Szűz Mária anyai közbenjárását, hogy kísérjen mindnyájunkat és az egész egyházi közösséget; nagy bizalommal bízzuk rá magunkat.

Kedves barátaim! Isten vezeti Egyházát és mindig megőrzi, a nehéz pillanatokban is, sőt leginkább akkor. Sose veszítsük el ezt a hitbeli látást, amely az egyedüli igaz látása az Egyház és a világ útjának. Szívünkben, valamennyiük szívében mindig éljen az örömteli bizonyosság, hogy az Úr mellettünk van, nem hagy el, közel van és szeretetével átölel. Köszönöm.

Magyar Kurír (mk)