Zeneoktatással a hátrányos helyzetű gyerekekért – monori tapasztalatok

Takács Hajnalka, aki Győrben tanít hegedűt, elmondja: amikor ő érkezett, már néhány napja folyt a munka. Azt látta, hogy több mint harminc lelkes gyerek jön az órákra. Korosztály és nemek szerint próbálnak differenciálni. A legnagyobbak naponta kétszer jönnek, a nap elején és végén egy-egy órára, közben pedig a kisfiúk és a kislányok külön csoportban tanulnak. Már a harmadik hét közepén – tehát tizenkét nap elteltével, ráadásul úgy, hogy a gyerekek nem vihetik haza a hangszert gyakorolni, hanem minden helyben történik – volt egy koncertjük a telepen. A tanárok is segítettek, az ügyesebb gyerekek beleadták a tudásukat, a kevésbé ügyesek a lelkesedésüket, és ez olyan fantasztikus produkciót eredményezett, ami nekik is meglepetést okozott, pedig már jó pár éve tanítanak. Nagy lökést adott, megmutatta, hogy az út jó, van létjogosultsága. A gyerekek is plusz töltést kaptak, azóta folyton kérdezgetik, mikor lesz a következő koncert. A szülők is láthatták, mi zajlik itt, és már sokan jöttek kérdezni, lesz-e folytatás. Hajni azt mondja: ennél nagyobb visszaigazolás nem is kell.

Szádeczky-Kardoss Géza hozzáteszi, hogy hangszerekre persze még nincs pénz, részben a Grazi Művészeti Egyetemről kaptak kölcsön hangszereket, részben maguk hozták. Nincs annyi hangszer, mint amennyi gyerek. Csoportokban tanulnak, de ha együtt akarnak zenélni, felváltva kell használni a hegedűket, csellókat. Kényszermegoldásként barkácsoltak maguknak hangszereket falécből, amelyre felhúztak két húrt. Papírhegedűk, szólnak is, egy oktáv megszólaltatható rajtuk, viccesek, érdekesek.

Amikor arról faggatom, mennyire ügyesek, fogékonyak a gyerekek, Bátki László elmondja: nem az ügyesség a fontos, hanem az, hogy a gyerek mindenestől igyekszik rájuk csimpaszkodni. Nem is a zene a lényeg, hanem az, hogy a gyerek tempójára mozognak. Nem úgy van, hogy a tanár irányítja egy ritmusra, hanem a gyerek maga mozog valamilyen tempóban, az ő szívverésére találja meg a ritmust, és akkor egyszer csak együtt zenélnek. Megtanulják az együtt zenélést. Az elején még káosz volt, senki nem figyelt semmire, csak arra, hogy megragadjon egy hangszert és huzigálja, most már bármelyik tanár intésére elindul egy kisebb közös zenélés. Hangsúlyozza: sokszor nem is a gyerekekről van szó, hanem róluk, tanárokról: „én például sokszor udvariatlanul bánok a tanártársaimmal. Van egy régi, begyakorlott módszerük, amiben nem mindig érzem magam biztonságban, és néha bánthatja azokat, akik ugyanazon a jón dolgoznak. Nekünk kell főleg összecsiszolódni, nem is a gyerekeknek. Bárhol is működik majd ez a program az országban, a legfontosabb először a tanárok egymáshoz békülése. Amikor ez megvan, azt a gyerekek is megérzik… Sokszor erősködöm a módszeremmel, aztán csendben hátra kell lépnem, mert belefáradok és várom, hogy a másik segítsen.”

Géza megerősíti, hogy ez így van, hiszen ez egy kísérlet. Magyarországon még soha senki nem próbált ilyen szociális jellegű zenekari zenélést. Bizonyos kérdéseket nem lehet papíron megálmodni, ki kell kísérletezni, hogyan működik. A súrlódások éppen arról szólnak, hogy keresik a válaszokat a kérdésekre, és remélik, hogy a jövőben tudnak majd válaszokat adni leendő tanároknak arról, hogy mivel érdemes próbálkozni hasonló közegben.

Látszik, hogy nagyon fontos kérdés ebben a munkában a tanárok összehangolódása, ehhez Hajni is hozzáteszi a gondolatait. Szemléletváltást kíván az a munka – mondja. El lehet gondolkodni azon, ki is tanul itt többet: a gyerekek tőlük, ők a gyerekektől, illetve egymástól: „Abszolút csapatmunka, alázat, bizalom, hogy úgyis egyfelé megyünk, hiszen ugyanazt akarjuk… Egy cél felé többféle úton is el lehet jutni, nincsenek dogmák, hanem kollektív munka van. Állandóan figyelnünk kell egymást és a gyerekeket, állandóan változnak a dolgok, és alkalmazkodnunk kell. Az ilyen típusú reakciót csak ilyen szituációban lehet megtanulni, sehol máshol.” Hozzáteszi, hogy három hét alatt eljutottak oda: vannak segítőik a gyerekek között, melléjük állnak, egymást fegyelmezik. Megnyernek magunknak gyerekeket, akik a partnereikké válnak. Már zavarja őket, ha a másik rendetlenkedik.

A beszélgetésből érezni lehet, hogy nagyon sok a kérdés, és nagyon nagy a lelkesedés. Laci elmondja: a venezuelai filmekből nem lehet megtanulni a módszert, azokon úgy tűnik, a gyerekek sokkal engedelmesebbek. Valami miatt itt más a közeg, nekik ebben kell dolgoznunk.

Géza sorolja a kérdéseket, amelyekkel szembesülnek. A gyerekek nem nézik az órát. Akinek egy órára kell jönni, tizenegykor jön azzal, hogy most akar hegedülni, és egykor aztán nem jön. Szembesülnek azzal a kérdéssel, mennyire tartsák magunkat az órarendhez, amikor nem jönnek az egyórás gyerekek, viszont ott türelmetlenkednek azok, akiknek kettőre kell jönniük. A kicsik szeretnének bent lenni a nagyok óráin, ígérik, hogy csendben lesznek, ami persze nem sikerül, ugyanakkor nagyon jó, ha bent vannak, abból is tanulnak. Kérdés, hogyan integrálják az újonnan jövő gyerekeket, ki kaphat hangszert a kezébe.

A venezuelai modell a fegyelmezett közös munkára épül, tizenöt gyerek tanul egy tanárral. Itt ez még nem megy ilyen egyszerűen; kérdés, mennyire kell erőltetni, illetve mennyire kell engedni. „Talán kell mindkettő. Ha egy koncerten fegyelmezetten fel akarunk lépni, meg kell tanulni a közös munkát” – oldja fel a dilemmáját. Majd elmeséli: Bécsben negyvenfokos hőségben próbáltak a gyerekek reggeltől estig, és olyan extázisban voltak, hogy hétkor nem tudták abbahagyni, pedig már mehettek volna vacsorázni.

Szádecky-Kardoss Géza azzal zárta beszélgetésünket, hogy elmondta: a kísérleti szakaszban tulajdonképpen már választ kaptak kezdeti kérdésükre. A nagy kérdőjel az volt, tud-e az El Sistema működni a magyarországi cigánygyerekek körében. Három hét után úgy látják, működik.

Cikkünk első része itt olvasható.

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír