Ahol otthon vagy – Megjelent Hári Ildikó és Mustó Péter új könyve

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Könyvet írni és olvasni egyaránt „kockázatos” tevékenység, mondta Hári Ildikó. A szavak ugyanis megváltoztathatnak, akár írod, akár olvasod őket. Amin benne a legnagyobbat változtatott az Ahol otthon vagy írása, az a valósághoz való viszony volt. Ráébredt ugyanis, hogy érdemes a valóságot megszeretnie, ahelyett, hogy mindig kontrollálni akarná. Elfogadni olyannak, amilyen, és nem lehasítani róla, ami nyugtalanítja. Bizalmat szavazni annak az Istennek, akitől kaptuk. A valóságban találni meg az Istent. Kimondani: „Ez az én életem, ez az én Istenem.”

Ildikó át lelkigyakorlatokon vett részt nálam, és – noha ez az előadónak először nemigen tetszett – jegyzetelte, amit mondott – folytatja Mustó Péter. Aztán a jegyzetek alapján elkezdtek dolgozni a könyvön. Az első két nap általában vitákkal telt, a harmadikon viszont már írni is tudtak. Egyetlen olyan mondatot sem írtak le, amelyben nem értettek egyet.

A könyv címe arra utal, hogy az otthon több, mint egy ember. Egy anyukának például a férje és a gyermekei azt válaszolták, amikor megkérdezte tőlük, hol vannak otthon: „Ott, ahol te vagy.” Egy 1956-ban Svájcba szakadt asszony azt a címet adta a könyvének, hogy Magyarország a hazám, Svájc az otthonom. Otthont egy idegen országban is teremthetünk magunknak. Péter ismert egy szerzetesnőt, aki a muszlim Indonéziába kivándorolt kínaiak gyermeke volt, de megkeresztelkedett, és előbb Dél-Amerikában, majd Svájcban talált otthonra, talált rá önmagára. Ha tőlünk különböző emberekkel találkozunk, elszenvedjük mások másságát: szokásait, véleményeit, a különbségünkből adódó konfliktusokat, magunkat is csak akkor ismerjük meg igazán. Mustó Péter is a szerzőtársával folytatott viták révén értette meg jobban önmagát, és azt, mit gondol Istenről. A tőlünk különböző emberekkel kiegészítjük egymást, és egymás otthonai lehetünk, ha megszeretjük azokat, akik idegenek számunkra.

A jezsuita Mustó Pétert az elöljárói előbb-utóbb mindig elküldték onnét, ahol megszeretett lenni, és ezt fájdalommal élte meg. A meditációban, a lelkében azonban bárhol volt, otthon – mert Istennel kapcsolatban lehetett. Tábori Kálmán kérdésére ezt a gondolatot fűzte tovább Hári Ildikó. Mustó Péter egyik kedvenc szerzője, François Cheng szerint lelkünk az épség hordozója bennünk, amely mindig megtart bennünket, és rácáfol minden kilátástalanságra: „a zokogásban könnyülés”, „a gondokban nyugalom”. A lélek a jó mag, amely mindig meg tud újulni, amely örül, hogy él, és tudja: akkor is öröm élni, ha időnként szenvednünk kell.

Tábori Kálmán megjegyezte: ez a könyv mintha a komfortzónánkon kívülre akarna bennünket vezetni. Brutálisan őszinte, míg a hit és a hívő ember gyakran próbálja a tökéletesség álarcát magára ölteni. Mustó Péter válaszként a legszemélyesebb megérintődés, megilletődés példáit sorolta az életéből: gyermekkori roráték, karácsonyok, húsvétok, úrnapi körmenetek élményét. Mert amikor személyesen megérintődöm, akkor vagyok igazán vallásos. Olyankor ugyanis felteszem a kérdést: mi köze ehhez Istennek? És a kérdés fontosabb, mint a válasz.

Jézus a titokzatos Istenre mutat, akit senki sem látott, akit még megnevezni sem igazán lehet, aki mindnyájunkban és minden élőben jelen van: nem csak a jókban, nem csak a hívőkben. Jézus elküldte a Szentlelket, aki háborúkban és a bűnözők tanyáin is jelen van. Jézus nem ítél, hanem gyógyít, és megadja a lehetőséget a változásra.

„Tudjuk, mi a fontos, mégis szem elől tévesztjük. Illúzió, hogy magától működik, ami jó, fontos, szükséges. Csak az fog működni, amit gyakorlunk, rendszeressé teszünk – kötötte a jelenlévők lelkére Hári Ildikó. Amint Oida Josi, Mustó Péter másik kedvenc szerzője írja: csak az változtat meg, amit ismétlődően végzek, csak az unalmon túl nyílnak számunkra új terek. Simone Weil figyelmeztet: lelkünk irtózik az igazi odafigyeléstől. „Ezért fogadjuk meg Péter tanácsát: ha nem megy az ima, imádkozz tovább.”

Mustó Péter zárszavában egy nehéz helyzetű családról beszélt, akikhez rendszeresen eljár, mert segíteni szeretne nekik, de sem ő, sem senki más nem tudja megoldani a gondjaikat, és ők sem a magukéit. „Mennyire tudom őket Istenre bízni, tőle kérni a megoldást? Ráhagyatkozni? Igazán elhinni, hogy ő mindenhol működik, senkit sem hagy magára?” – kérdezi, és elgondolkodva tekint maga elé.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír