Ferenc pápa támogatásáról és imáiról biztosította a Haiti nyomornegyedeiben szolgáló Paësie nővért

A Port-au-Prince-hez tartozó Cité Soleil rendkívül elszegényedett és sűrűn lakott városrész. A Szentatya, aki már számos felhívást tett közzé Haitiért, a nővérrel szeretett volna beszélni, aki az életét a nyomornegyedben élő „kis nyáj” gondozásának szentelte, miután megalapította a Kizito Család közösséget, amely mintegy 2500 gyermekre vigyáz.

A pápa telefonhívása után a Vatican Newsnak adott interjúban Paësie nővér megosztott néhány részletet Ferenc pápával folytatott beszélgetéséből, és beszélt a valós helyzetről, amellyel a haiti emberek szembesülnek.

– Paësie nővér, hogyan fogadta Ferenc pápa telefonhívását?

– Nagy meglepetés volt számomra. Amikor megszólalt a telefon, természetesen nem arra számítottam, hogy a Szentatya hív. Bátorított engem, és megköszönte, hogy itt vagyok a gyermekekért. Biztosított az imáiról – ez nagyon megérintett. De ami igazán megragadott a hívás során, az a Szentatya hangja volt. Nagy gyengédséget és kedvességet éreztem. Magától értetődően a hírt megosztottam a közösségemmel is, és néhány gyermekkel. Ez sokaknak örömet és reményt hozott, mert ez nem csak nekem szólt – ez valóban egy gesztus volt a gyermekek és Haiti legszegényebbjei felé.

– Ön mindennap az erőszak közepette él, hogy segítsen a legszegényebbeknek és a szűkölködőknek. Milyen az élete az elszegényedett Cité Soleilben?

– A munkásnegyedekben évek óta összecsapások vannak a fegyveres csoportok között. A bandák egyre erősebbé válnak, és már nem csak a munkásnegyedekben vannak jelen, hanem gyakorlatilag a főváros minden kerületében, sőt több vidéki városban is. Ennek következtében az emberek valóságos rettegésben élnek attól, hogy bármelyik pillanatban kirabolhatják őket. Amikor egy banda betör egy környékre, mindenkinek menekülnie kell. Láthatjuk, ahogy az emberek a gyermekeikkel együtt futnak. Házakat gyújtanak fel, és ez teljesen leállítja az ország működését. A legszegényebb emberek egyik napról a másikra élnek és a piacoktól függenek, így amikor a helyzet romlik – amikor az utcákat erőszak, lövöldözések és barikádok lepik el –, a piacok nem tudnak működni, és ez óriási mértékben növeli a szegénységet és az éhezést.

– A hat apáca múlt hónapban történt elrablása után biztonságban érzi magát? Miért veszik célba a bandák a szerzeteseket és a klérus tagjait, amikor az Egyház a legkiszolgáltatottabbak mellett áll ki?

– A Port-au-Prince-i emberrablások a társadalom minden rétegét érintik. Bizonyos emberek kiváltképpen célpontok lehetnek, például a nagyon gazdagok, akiket váltságdíj ellenében rabolnak el. Néha egyszerű járókelőket is elrabolnak, a tömegközlekedési eszközökön utazókat, olyanokat, akik nem különösebben tehetősek. A hat apáca esetében nehéz megmondani, nem hinném, hogy kifejezetten az Egyházat vették volna célba. A váltságdíj reményében cselekedtek. Néha ez a felszentelt személyek, papok vagy apácák életmódjától függ. Az emberek tudatában némelyek a leggazdagabb osztályhoz köthetők. De nem lehet általánosítani. Feladatkörüktől függően egyes szerzetesek valóban közel állnak a szegényekhez, mások kevésbé.

– Az ENSZ adatai szerint az erőszak miatt több mint 300 ezer ember kényszerült lakóhelyét elhagyni. Tudjuk, hogy ezeknek az embereknek a többsége már most is bizonytalan körülmények között él a nyomornegyedekben. Hol találnak menedéket a kitelepített családok?

– Ez egy nagyon fontos kérdés, mert valójában nincsenek olyan helyszínek, nincs semmi igazán szervezett hely, ahol befogadhatnák őket. A bandák szinte minden héten új városrészeket szállnak meg, így minden alkalommal több ezer embernek kell menekülnie, és gyakran nem tudnak hazatérni. Mert ha egyszer egy környékre betört egy új banda, az emberek nem érzik magukat biztonságban. Sokan meghalnak, amikor megpróbálnak hazatérni. A legtöbbször az emberek egy rokonukhoz mennek, aki általában befogadja őket. De ez csak néhány napig tart, mert [a helyzet] hamar elviselhetetlenné válik. A családok eleve kis házakban élnek, amelyekben gyakran csak egy szoba van és könnyen lehet, hogy tucatnyi ember lakik bennük. Amikor egy új család érkezik, akkor már tényleg nagyon nehéz a helyzet. Ráadásul az érkezők gyakran mindent elvesztettek, és a befogadó családtól függenek. Ez nagyon bonyolult. Most már látunk olyanokat, akik az utcán alszanak a gyermekeikkel, ami korábban nem létezett Port-au-Prince-ben.

– Ön sok elhagyatott, sok utcagyermek segítségére siet. Az Egyház és az önök tevékenysége nélkül mi lenne a jövőjük?

– Magukra lennének utalva és szegénységben élnének. Hogy mi lenne velük? Azt csak az Úr tudja. Pár nappal ezelőtt azonban néhány édesanya ezt mondta nekem: „Nővér, ha maga nem lenne, mi mind halottak lennénk.” Azt hiszem, egy kicsit túloztak, de ők így éreznek. Legalábbis ezt fejezték ki. Néha még azon is elgondolkodom, hogy az emberek hogyan tudnak életben maradni, amikor több napig nem esznek, és tényleg nincs semmijük. Az Úr jelen van – szerintem valóban ez a válasz. Ő jelen van a számukra. Lehet, hogy rajtam keresztül vagy más módon, de ő sohasem hagyja el a gyermekeit.

Forrás: Vatican News angol nyelvű szerkesztősége

Fotó: Vatican News

Hollósi Judit/Magyar Kurír