Gáza déli részére özönlenek a menekültek, egyre kevesebb az élelem, a kórházak nem működnek

„Folyamatos nyomás alatt vagyunk, nem tudjuk, mi vár ránk. Az az érzésem, hogy egyik pillanatról a másikra meghalhatunk, fel sem fogjuk.” A Gázai övezet és Egyiptom határán fekvő Rafah közeléből adott hírt Karim (a biztonsága védelmében kitalált név), aki az övezetben még működő kevés egészségügyi intézmény egyikének ápolója. Az izraeli hadsereg által délre szorított, kitelepített civil lakosság megsegítésének frontvonalában szolgál.

A gázai egészségügyi rendszer gyakorlatilag összeomlott: délen a Nasszer és az Amal kórházak még az alapvető ellátást sem képesek biztosítani a bent fekvő több száz betegnek, miközben a bombázások elől menekülő kitelepítettek ezrei is menedéket találtak az épületekben. A Nasszert elfoglalta az izraeli hadsereg, mintegy száz embert tartóztatott le, akiket a Hamász terroristáinak tartanak, köztük hetven egészségügyi dolgozót, és az épületet laktanyává alakították.

Az Európai Kórház kapacitásának 30 százalékával működik. Az 1989-ben az UNRWA (az ENSZ Palesztin Menekülteket Segélyező és Munkaközvetítő Hivatala) által európai pénzből épített kórházon belüli források megerősítették a hírügynökségnek: „Harcokat hallunk a környékről,

nincsenek gyógyszereink, nincsenek pótalkatrészeink a berendezésekhez, a készletek gyakorlatilag elfogytak. Az egészségügyi dolgozók mindennap az életüket kockáztatják, hogy eljussanak a kórházba dolgozni.

Sok orvos és ápoló attól is tart, hogy az előrenyomuló izraeli tankok elszigetelik a kórházat Gáza déli területének többi részétől, és ennek következtében nem tudnak hazamenni a családjukhoz. Ezért csökkent a kórházi személyzet létszáma.”

Karim beszámolója világos, egyértelmű, és fájdalommal teli amiatt, amit lát és amit átél ő maga is a családjával, családapaként. A háza romhalmazzá vált, egy 600 dollárért vásárolt sátorban él családjával. Azt mondja, örül ennek, mert így minden alkalommal kevésbé veszélyeztetett területekre költözhet.

Rafahban – mondja Karim – több mint 1,3 millió ember él ideiglenesen felállított sátrakba zsúfolva, gyakorlatilag víz és más közműszolgáltatások nélkül, kevés élelemmel, kitéve a hidegnek, különösen éjszaka, amikor a hőmérséklet nagyon lecsökken. Az emberek gyalogosan járják az utcákat, a szerencsésebbek szamár vonta szekéren, ami népszerű közlekedési eszköz Gázában. „Napközben halljuk a bombák robbanásait, amelyek gyakran a sátrak és a piacok közelében hullanak le, ahol az emberek élelemért tolonganak. Minden egyes robajnál halljuk, hogy a még álló házak megremegnek.”

Egy kis szünet után folytatja: „Nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz, ha izraeli szárazföldi támadás éri Rafahot.

Már nem tudjuk, hová menjünk, hová fussunk, meneküljünk biztonságos helyet keresve. Nem tudjuk, hol tarthatnánk biztonságban a gyermekeinket. Itt folyamatosan halnak meg emberek. Gázában csak a túlélésért küzdünk.”

A palesztin halálos áldozatok száma a Hamász egészségügyi minisztériuma szerint meghaladja a 29 ezret, és több mint 69 ezer sebesült van.

Karimnak már arra sincs ereje, hogy a diplomáciai és humanitárius tevékenységében hatástalan, a háború megállítására képtelen nemzetközi közösséget elítélje. A beszélgetés előtti este

az Egyesült Államok megvétózta az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát az azonnali humanitárius tűzszünetről. Ugyanakkor az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) bejelentette, hogy felfüggesztette a létfontosságú élelmiszersegély-szállítmányok szállítását Gáza északi részére, amíg a palesztin enklávéban uralkodó körülmények nem teszik lehetővé a biztonságos elosztást.

Közben az élelmiszerhiányról szóló jelentésük arról számol be, hogy a gázai háztartások 95 százaléka korlátozza a napi étkezések számát és az elfogyasztott étel mennyiségét, és a háztartások 64 százalékában csak napi egyszer étkeznek. A háztartások több mint 95 százalékában a felnőttek csökkentett mennyiségű élelmiszert fogyasztanak, hogy a kisgyermekek számára biztosítsák a táplálékot.

„Az én körzetemben – folytatja Karim – vannak iskolák, ahol északról kitelepített emberek laknak. A vécékből szennyvíz szivárog az utcákra, vagy legalábbis oda, ami az utcákból megmaradt, és amik tele vannak kátyúkkal és gödrökkel. Az emberek sárban és piszokban járnak. Sokan emiatt a helyzet miatt gyomor- és bélhurutra panaszkodnak, mások a hideg miatt tüdőgyulladásban és lázban szenvednek. A legveszélyeztetettebbek a gyerekek, a legkisebbek számára tej sincs.”

A kitelepített családok lehetetlen körülmények között élnek: „A humanitárius segélyek nem elegendőek, az utcák tele vannak emberekkel, akik az ideiglenes piacokon próbálnak élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt, tejet vásárolni. De az árak nagyon magasak. Lehetetlen például cukrot vagy kávét vásárolni. Egy kilogramm cukor akár 20 eurónak megfelelő összegbe is kerülhet. A családok közösen vásárolják meg, és szétosztják, hogy legyen nekik valamennyi.”

Így fordulhat elő, hogy azok, akik délre költöztek, most vissza akarnak térni északra, ahol korábban éltek, abban a reményben, hogy még áll az otthonuk. „De az izraeli katonák megakadályoznak minden mozgást. Északról olyan jelentések érkeznek, hogy azok, akik ott maradtak, állatoknak való táplálékot esznek. Ma Gázában az állatok jobban élnek, mint az emberek” – zárja beszámolóját Karim. „Mikor lesz ennek vége? És hogyan fog véget érni? Ma még élünk, de itt minden egyes percben fennáll a veszély, hogy meghalunk.”

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: AgenSIR

Magyar Kurír