Boldog Antal Veronika-ereklyét és -mellszobrot kapott egy moldvai település temploma

Antal Veronika 1935. december 7-én született a Botfalva (Botești) községhez tartozó Nisiporeşti-ben, Észak-Moldvában. Szülei, György és Éva istenfélő földműves emberek voltak. Négy gyermekük közül Veronika volt az első. Születése másnapján, a szeplőtelen fogantatás ünnepén Halasfalva (Hălăucești) templomában Felix Rafaelli plébános megkeresztelte a kislányt, aki a Veronika nevet kapta édesapja fiatalon elhunyt húga emlékére. Édesanyja és nagyanyja a kezdetektől imádságos életre nevelték, már gyerekként kitűnt az Eucharisztia, Jézus és a Szűzanya iránti végtelen szeretetével és tiszteletével. A csángó gyerekek életét élte, iskolába járt, szorgalmas volt a ház körüli és a mezei munkákban.

Tizenhat évesen belépett a templomi énekkarba és a Szent Maximilian Kolbe által létrehozott Szűz Mária Lovagjai (Militia Immaculatae) társulat tagjai közé. Ekkor már komolyan gondolkodott a jövőjéről, Istennek akarta szentelni életét. Felvételét kérte a faluban működő Assisi Szent Ferenc Missziós Nővéreinek Kongregációjába. Azonban a szerzetesrendek feloszlatása megakadályozta tervét – a szerzetesnővéreket, szerzeteseket elvitték, a rendházakat a kommunista diktatúra országszerte bezáratta. Veronika egyetlen vágya volt, hogy Istennek szolgálhasson. Nem szűnt meg imádkozni azért, hogy Isten mutassa meg neki ennek módját. Lelkiatyja, Alois Donea tanácsára felvételét kérte a Ferences Világi Rendbe (harmadik rend, terciáriusok), és tisztasági magánfogadalmat tett. Annak érdekében, hogy lelkiéletében előbbre haladjon és minél jobban átadhassa magát Istennek, kis cellát építtetett a szülői ház mellé. Mindennap részt vett a szentmisén. A faluban nem volt állandó pap, mivel a község a halasfalvi plébániához tartozott, ezért Veronikának és „falusfeleinek”, vagyis a falubelieknek nyolc kilométert kellett megtenniük hetente többször, hogy részt vehessenek a szentmisén. A szentáldozás adott erőt a lánynak az élet küzdelmeiben és a lelkiéletben történő előrehaladásban. A szentmisén való részvétel mellett mindig gondja volt arra is, hogy az Oltáriszentség Jézusa ne maradjon magára a templomban. Gyakran vett részt szentségimádáson, a rózsafüzér közös imádkozásán. Az Isten iránti szeretetet és az imát élte, és felebaráti szeretetre váltotta: mindenkinek megbocsátott, látogatta a betegeket és az elmagányosodott időseket, imádkozni tanította a gyerekeket.

Ahogy teltek az évek, hite egyre erősödött. 1958. augusztus 23-án este Halasfalvára indult barátnőivel, hogy részt vegyenek másnap az ünnepi szentmisén, melyen Petru Plesca püspök szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. Egyik barátnője elmondása szerint Veronika szomorú volt a szentmisén, mintha megérezte volna, ami rá várt. A szentmise után, mint mindig, segített a sekrestyei feladatok elvégzésében, majd egyik halasfalvi barátnője meghívta ebédre, és ő elfogadta a meghívást. „Falusfelei” hazafele indultak, Veronika később egyedül vágott neki az útnak. A rózsafüzért imádkozta, mikor útját állta Mocanu Pavel, aki szemérmetlen dolgokról beszélt neki. Veronika tisztasági fogadalmára hivatkozva visszautasította a fiatalembert, aki a kukoricamezőre hurcolta a lányt, az úgynevezett Vangheaua kút mellé, és erőszakot akart elkövetni rajta. Veronika teljes erejéből ellenállt, a fiú pedig negyvenkét késszúrással megölte őt. Másnap hajnalban a mezei munkára sietők találtak rá: arccal a földre borulva, jobb kezében a rózsafüzérrel – egyetlen „fegyverével” – feküdt. A rendőrség megérkezése után Veronika testét a szülői házba vitték, ahol az egyik vizsgáló orvos kijelentette: „Boldog az az asszony, aki világra hozott, mert tisztaságban jöttél a világra, és szűzen is távozol a világból.” Veronika halálának híre hamar elterjedt nemcsak a szülőfalujában, hanem a környékén is. 1958. augusztus 27-én temették el szülőfalujában. Mindenki, aki ismerte Veronikát, szentként tiszteli őt. Ezt mondták: „Szentül élt és szentként halt meg.” Sírját sokan látogatják, kérik közbenjárását minden szükségben.