„Isten megcsókolja minden arcom” – József Attila születésnapját és a magyar költészetet ünnepeljük

József Attila (1905 április 11. – 1937. december 3.) istenélménye rokon Adyéval, de istenképe sokkal határozottabb, megfoghatóbb. Még azon az egy-két helyen is, ahol lázadó szóval támad ellene, átérzik a hit és imádat visszájára fordított élménye. […] Verseit a legkülönbözőbb célok és élmények hatják át, de a háttérben ott van – és gyakran előcsillan – Isten képe. Így ír: „A zúgó egek fenekén lapulok... Mint a halak s az istenek / tengerben és egekben élek” (Már régesrég...). Istenélménye végigkíséri egész pályáján. „Csak az Istenhez való viszonya változik, nem maga az istenkép.”*

Istenhez simulásának egyik forrása a szeretetvágy: vágy a végtelen szeretet és megértés – az Abszolútum – után.

Tele vágyakkal zokog a lelkem,
szerető szívre sohasem leltem,
zokog a lelkem.

Keresek Valakit, s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz,
s nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,
keresek valakit a Végtelenben,
loholok egyre.

Könnyeim csorognak, – majd kiapadnak,
vágyak magukkal messzebb ragadnak –
majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
szemem csukódik, semmit se látok –
akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,
tovább nem vágyom arra az egyre,
a Végtelenbe.
                                (Keresek valakit)

[…]

Nemegyszer épp e szenvedő keresés világítja meg számára különös erővel Isten arcát:

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
ó, én Uram, hogy megjelentél nekem,
tán már nem is bús fájdalmam lobog,
te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom a bűnök cifra gyolcsán,
erény rongyán, bátorság mentebőrén,
mégis mindent levetkeztem, Uram,
s elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.
                                                   (Uram!)

De ez nem valami dekadens, passzív, tehetetlen vágyakozás. Benne „ennek a szeretetvágynak az aktív oldala, az adni vágyó erősek nemes ösztöne semmivel sem volt kevésbé erős”. – Istenhez bújik, hogy megújult szeretetenergiáit aztán továbbadhassa az emberek felé. Milyen jó lenne nem ütni vissza című verse is erről szól:

Milyen jó lenne nem ütni vissza
se kézzel, se szóval,
világítani a napvilággal...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom,
és nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
a puszta felé.

[…]

Istenélménye nemcsak valóságos, de saját élmény. […] Ez az istenkép rejtőzik – sokszor kitapinthatóan – a háttérben, amikor küszködik, vagy lázad Isten ellen (Lázadó Krisztus; A bűn; A füst). „Csak a lélektani és esztétikai botfülűség nem érzéki e sorokból a szegény, megvert gyermek keserű dacát, aki csak azért is odamond mindenkinek.” Hisz nemsokára már így sóhajt: „Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva!” (Nem emel föl).

Istenképe szerint Isten hatalmas, de lehet vele dacolni (néha Ady módjára). Dacának kiváltója többnyire a saját magával (Tovább én nem bírom) vagy a világgal – Isten művével – való elégedetlenség: „Nagyon utálkozhatott az Isten, hogy ilyen csúnya planétát köpött” – tér vissza több versében a gondolat (A világ megokolt utálata; El innen; Mindent hagyok).

[…]

József Attila számos istenes versének jellemzője a gyermekded hang, amely földi hasonlatai ellenére sem sértő. (Istenem; Csöndes estéli zsoltár)

Láttam, Uram a hegyeidet,
s olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
de apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
elvész az ő gyönge dadogása.

Miért nem tudom hát sokkal szebben,
mint a hegyek és mint a füvek,
s ágyam alatt hál még a bánat:
szívükben szép zöld tüzek égnek,
hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik,
s te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
ott állsz az útjuk végén –
meg nem zavarlak, én Uram,
elnézel kis virágaink fölött.
                                       (Isten)

[…] 1936-ban megjelent utolsó ciklusára rányomja bélyegét a félelem és bűntudat. Ennek gyökere lelki betegsége és elhagyatottsága. „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem... Én úgy hallgattam mindig, mint mesét, a bűnről szóló tanítást. Utána nevettem is... Most már tudom” (Én nem tudtam) – az utolsó két év verseiben ismételten visszatér e gondolat. (A bűn; Ki-be ugrál; Kiáltozás; Nem emel föl; Tudod, hogy nincs bocsánat)

Ezekben az években új, még mélyebb csengést kap a szeretet utáni sóvárgás: „Bár lennétek ti bűnösök mindnyájan, hogy ne maradjak egész egyedül!” (Én nem tudtam). Ennek az utolsó korszaknak Isten-verseit az Istenbe való „kapaszkodás” jellemzi. Vannak ugyan még pillanatok, „amikor a régi intellektuális Isten-gondolat úrrá tud lenni rajta, és megpróbál annak fényében talpra állni”.

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám, és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő lábra állni bennem.
                            (Négykézláb másztam)

„Az uralkodó hang azonban a fuldokló lihegése, az eltűnt utolsó fénysugár felé”:

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

...Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
                         (Nem emel föl)

Sík Sándor – a pap egyetemi tanár, aki József Attila hatékony támogatója volt annak az egyetemről való eltávolítása után is (vele beszélte meg a költő tudományos előrehaladásának továbbilehetőségeit) – azt írja: „Úgy érzem, mintha ezzel a sóhajjal ajkán halt volna meg József Attila.”

*Az idézett gondolatok forrása: SÍK Sándor: József Attila istenélménye. In: SÍK S: A kettős végtelen, Ecclesia, 331–345.)

Tomka Ferenc eredeti írása ITT olvasható.

Forrás: TOMKA Ferenc: Istenkeresés a magyar Irodalomban. Szent István Társulat, 2014. 68–76.)

Fotó: PIM

Magyar Kurír