„Köszönöm, hogy kirakhattalak” – A Guadalupei Szűzanya mozaikképe Érden

„Mindig vonzott az üveg napfényben tündöklő csillogása és a templomok ablakainak sejtelmes fénye” – tekint vissza gyerekkorára Kiss Viktória, aki már nagyon korán érdeklődni kezdett a kézműveskedés iránt. Különösen a mozaiktechnika ragadta meg. Harminc évvel ezelőtt, amikor általános iskolába járt, még nem volt elérhető a művész- és hobbikellékek mai gazdag választéka, de sötét és világos sörösüvegek, a technikaórán használt folyékony ragasztó és egy kalapács segítségével elkészítette élete első mozaikképét.

Viki az alkotásban teljesedett ki. Fiatalon nem bulizni járt, hanem cserkészkedett a városmajori plébánián, mellette pedig folyamatosan alkotott valamit. Minden technikát autodidakta módon sajátított el. „Gobelinképeket készítettem, varrogattam nagymamám mellett, megtanultam kötni és horgolni.” Pár évvel később, amikor a hobbikellékes boltok megjelentek Magyarországon, megismerkedett az üvegfestéssel és a découpage (dekupázs) technikával. Első kislánya születésére patchwork takarók varrásával készült, feldíszítette a gyerekszobát. „Mindig fontos volt nekem, hogy valami maradandót alkossak, nyomot hagyjak a világban” – meséli.

Az üvegmozaikkal tizenkét évvel ezelőtt került kapcsolatba. Családtagjainak készített ajándékai akkora sikert arattak, hogy elterjedt a hírük, és egyre többen kérték, készítsen nekik is mozaikképeket, dísztárgyakat. Végül egy üvegmozaik-nagykereskedésben helyezkedett el, így a hobbija a munkájává vált, amelyben az őt alkalmazó cégnek köszönhetően azóta is folyamatosan fejlődhet, kiteljesedhet.

Viki ma már oktatja is az üvegmozaikozást, szívesen tart workshopokat például anya-lánya párosoknak, hiszen ő is nagyon szeret a lányaival közösen alkotni.

Ahogyan egy költő versben fogalmazza meg az érzéseit, egy festő pedig lefesti, én ezekben az üvegmozaik képekben helyezem el az emlékeimet.”

Vikiék három évvel ezelőtt költöztek Érdre. „Véletlenül akadtunk rá erre a kis templomra, ahol aztán Gyuri atya kedvessége megragadott bennünket” – meséli.

Mojzer György plébános éppen annyi idős, mint az Érd Tusculanum elnevezésű városrészében található, Mária, az Egyház anyja tiszteletére felszentelt templom, ahol kilenc éve szolgál. Gyuri atya 1966-ban született Budapesten, de születésének körülményeiről és szülei kilétéről a mai napig semmit sem tud. A bepólyált újszülöttre ugyanis karácsony előtt egy padon találtak rá járókelők, így a kisfiú gyermekotthonba került Pomázra, ahol ötéves koráig nevelkedett.

Ekkor csoda történt az életében: egy nap belépett az otthon kapuján egy házaspár. Egy kislányt szerettek volna örökbe fogadni, de a kisfiúval tértek haza. Ő ugyanis, amikor meglátta a házaspárt, felkiáltott: „Megjöttek az én szüleim!” Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a szívükbe zárják, és magukhoz vegyék a gyermeket. A kisfiú zökkenőmentesen illeszkedett be a családba, mintha csak mindig is hozzájuk tartozott volna. Ezért hatalmas törést jelentett az életében, amikor húszéves korában egyik napról a másikra elveszítette az őt felnevelő anyát.

„Másodszor lettem árva” – mondja, de nem szeretné, hogy sajnálják, ezért ritkán mesél életének erről a fájdalmas időszakáról, amelyből a Szűzanyához fohászkodó imái segítettek neki talpra állni.

Érd-Postástelep akkori plébánosa, Mersei Antal tanácsára kezdte el imádkozni a rózsafüzért, mindennap egy tizedet. Így járt nap mint nap a temetőbe anyja sírjához, és kezdte megtapasztalni Isten irgalmas szeretetét.

Egy alkalommal, amikor a téli hidegben a temetőben imádkozott, egy hóban fekvő alakra lett figyelmes. Kiderült, a férjét gyászoló nő meghalni készült, úgy tervezte, megfagy reggelre. Gyuri atyának köszönhető, hogy ez nem történt meg, az özvegy pedig később hálából mindennap virágot vitt az atya anyukájának sírjára. Egy másik alkalommal a temetőben megszólította őt egy asszony – azt gondolta róla, ott dolgozik –, és arra kérte, segítsen neki rendbe tenni a szerette sírját. Gyuri atya készséggel segített, amiért aztán az asszony pénzt nyomott a markába. Az atya zavarba jött, végül két szál rózsát vett az összegből a temető bejáratánál lévő virágboltban. Édesanyja sírjához sétált a virágokkal, amikor is megszólította egy sírásó. Éppen akkor hoztak egy elhunyt hajléktalant, akit el kellett temetni, de sem pap, sem hozzátartozó nem kísérte utolsó útjára a nincstelen embert. Így Gyuri atya – aki ekkor még nem is sejtette, hogy később papi hivatása lesz – az ő koporsójára tette az egyik szál rózsát, énekelt és imádkozott. A rögtönzött szertartás végén a temetői alkalmazott azt mondta, ilyen szép búcsúztatást talán sosem látott még.

Tavaly ősszel Viki és férje meghívták magukhoz Gyuri atyát, hogy megáldja az otthonukat. A házba lépve az atya szembe találta magát Viki üvegmozaik alkotásaival. Egy emléket idéztek fel benne kispap korából: az esztergomi Mindszenty József Katolikus Általános Iskola bejáratnál a Guadalupei Szűzanya mozaikképe fogadta a látogatókat, ami szeminaristaként nagyon megragadta. A Mária-kegyhelyeket Gyuri atya virágos mezőhöz hasonlította.

Mindegyik virág felénk ragyog, mindegyik a maga nemében szép, és Isten jelenlétét, gondviselését sugározza.

S ahogy a virágok között is van, amelyiknek az illatát jobban szeretjük, ami számunkra a legszebb, ugyanígy a Szűzanya-ábrázolások között is lehet olyan, ami különösen kedves a szívünknek.

Amikor Gyuri atya ezt elmesélte, Viki úgy érezte, szeretné elkészíteni neki a Guadalupei Szűzanya – a mexikói nép nyelvén Lupita – mozaikképét. Ez az érzés még inkább megerősödött benne, amikor megismerte a mexikói jelenés történetét.

1531 decemberében egy megkeresztelt indiánnak – aki a keresztségben a Juan Diego nevet kapta – megjelent a Szűzanya. A ragyogó nőalak Isten Anyjaként mutatkozott be, és egy képet hagyott maga után, amely csodálatos módon jelent meg a férfi köpenyén, amikor az a Szűzanya kérésének megfelelően frissen szedett virágokat vitt benne a püspöknek a jelenés hitelességének bizonyítására. A mindmáig épen maradt ruhadarabot és a kegyképet zarándokok milliói látogatják évente a jelenés helyén felépült guadalupei bazilikában. Az indiánköpenyen lévő kép a lehajtott fejű, imára kulcsolt kezű, dicsfénnyel övezett, félholdon álló Szüzet ábrázolja. A félholdat angyalok tartják. A Guadalupei Szűzanyát 1737-ben Mexikó, 1910-ben Amerika, 1935-ben a Fülöp-szigetek védőszentjévé nyilvánították. Juan Diegót Szent II. János Pál pápa 2002-ben szentté avatta, és a Guadalupei Boldogságos Szűz Mária ünnepét az egész Egyház számára elrendelte. Ünnepnapja december 12-e.

A történet nagyon megérintette Vikit, és hamarosan munkához látott. „Kihívás volt számomra, hogy elkészítsem” – mondja. A részletgazdag, 125×72 centiméteres kép körülbelül nyolcvan munkaóra alatt készült el; Viki a kép felnagyított másolata alapján dolgozott. „Egy üvegmozaik kocka 2×2 centiméter méretű, amit sokszor három-négy részre törtem törőfogóvól, egyesével szabva és helyezve a megfelelő helyre. Lupita arca és keze síküvegből készült, apró darabokból, kirakásuk hat, illetve négy órába telt.”

Miközben a képen dolgozott, Viki magasságokat és mélységeket is megélt. Előfordult, hogy szinte szárnyalt, észre sem vette, hogy órák óta megállás nélkül rakja a mozaikdarabkákat, máskor viszont annyira kimerítőnek találta a munkát, hogy elgondolkodott, miért is vállalkozott rá.

„Volt, hogy azt éreztem, megtisztultam bűneimtől, és potyogtak a könnyeim, miközben a mozaikszemeket rakosgattam, de az is megtörtént, hogy a csudába kívántam az egészet.”

Miközben a munkával küszködött, egy családtagja jutott eszébe, akinek rosszindulatú daganatos betegségét éppen az idő tájt diagnosztizálták. Akkor fogalmazódott meg benne, hogy ezt a képet a Jóistennek szeretné felajánlani a daganatos betegek gyógyulásáért.

Beszélt Gyuri atyával, mit szólna, ha a templomba kerülne a neki szánt ajándék. „Elképzeltem, hogy a Szűzanya ott fog tündökölni a templom falán, és mi, hívők odamehetünk elé, láthatjuk, és imádkozhatunk a betegeink vagy a magunk gyógyulásáért.” Az atya örömmel fogadta a felajánlást. A kép pont akkor készült el, amikor az egyházközségben a betegek szentségének felvételére készültek.

Viki azt meséli, amikor befejezte a munkát, megsimogatta a mozaikból kirakott arcot, és így búcsúzott tőle: „Köszönöm, hogy kirakhattalak.”

A képet elhelyezték a templomban, és a március 3-ai szentmisén, a betegek szentségének felvételekor mutatták be, ekkor áldotta meg Gyuri atya. Az ünnepi esemény éppen a Viki születésnapját követő napon történt. Úgy érzi, élete legszebb ajándékát kapta ezzel.

„Semmitől se ijedj meg, semmi miatt ne aggódj, semmi se szomorítsa el arcodat és szívedet! Ne félj se gondtól, se fájdalomtól! Hát nem vagyok itt én, a te Anyád? Nem tartalak-e karjaim oltalmában? Nem állsz talán az árnyékomban, a védelmem alatt?” A Szűzanya szavai, melyeket közel ötszáz évvel ezelőtt Juan Diegóhoz intézett, ma is érvényesek, hozzánk is szólnak. Van édesanyánk! – üzeni minden Mária-jelenés a világon, üzeni Gyuri atya története és élete, s üzeni a számtalan csodás imameghallgatás, amelyekről olvashatunk, hallhatunk. A Szűzanya közbenjár értünk, bizalommal fordulhatunk hozzá szenvedésben, fájdalomban, életünk nehézségei közepette. Mert – az evangélium tanúsága szerint – Máriának mindannyian gyermekei vagyunk: Jézus Krisztustól kaptuk őt ajándékba.  „Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: »Asszony, nézd, a fiad!« Aztán a tanítványhoz fordult: »Nézd, az anyád!« Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.” (Jn 19,25–27)

Szerző: Szendéné Kiss Nóra

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.