A cigányzene alakváltozásai

Kultúra – 2024. február 5., hétfő | 11:15

Tavaly ősszel jelent meg a Gondolat Kiadónál A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai című tanulmánykötet Hajnáczky Tamás szerkesztésében, aki a Veszprémi Érseki Főiskola tudományos munkatársa és a Károli Gáspár Református Egyetem Romológia Kutatóműhelyének alapító kutatója.

Hajnáczky Tamásnak eddig több mint tíz kötete jelent meg. Könyveinek témája a cigánypolitika, a cigánytelepek felszámolása, s emellett cigányzenészekről szóló kiadványokat is írt és szerkesztett.

A tizenhárom tanulmányt tartalmazó mostani kötet rendkívül sokrétű: foglalkozik a cigány identitás megjelenítését célzó zenei, zenetörténeti próbálkozásokkal, elemzi a vicclapokban megjelent karikatúrákat és a cigányzenészekről szóló, a magyar irodalomban fellelhető írásokat (Liszt Ferenc esszéje, Vörösmarty, Ady költeményei, Móricz, Kosztolányi prózai művei). Emellett külön tanulmány vizsgálja a cigányzene és a dzsessz kapcsolatát, s bemutatja a kétféle zenei műfaj konfliktusát. Cigányzenészek, prímások életét is megismerhetjük a kötetből, egy esszé pedig a cigányzenének a vallásban betöltött szerepét taglalja. A könyvben olvasható egyik megállapítás szerint a cigányzenészek különösen jelentős rétegét alkotják a cigányságnak, a 20. század közepe táján létszámuk mintegy tízezer fő volt.

A különböző szociológiai kutatásokból – többek között Dupcsik Csaba, Kemény István, Ladányi János munkáiból – egyértelműen megállapítható: a cigányság nem egységes, hanem erősen differenciált, rétegzett. A roma társadalom integrációja nem haladt a kívánatos ütemben, és nem csupán a rendszerváltozás után, hanem már korábban sem. A zenész cigányok viszont a cigányság más csoportjaihoz képest szerencsések, ők sokkal jobban integrálódtak, képesek voltak együttműködni a többségi magyar társadalommal.

Orsós János Róbert „Kell, hogy nekik is legyenek énekeik és költeményeik” című tanulmányában felidézi, hogy 1859-ben francia nyelven jelent meg a korszak egyik legizgalmasabb, cigányokkal foglalkozó kötete, mégpedig a világ valaha élt egyik legnagyobb zongoraművészének, Liszt Ferencnek a tollából, Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie címmel. A mű 1861-es magyar fordítása (A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon) óriási felzúdulást keltett a hazai kulturális életben. Liszt „könnyen félreértelmezhető” állításaiból ugyanis az volt kiolvasható, hogy a nemzetközi szinten is elismert magyar verbunkoszene nem a magyaroktól, hanem a cigányoktól származik. Lisztet a korabeli sajtóban magyarellenességgel és antiszemitizmussal vádolták. Orsós János Róbert viszont rámutat: az Európa-szerte híres zongoraművész és zeneszerző könyvének zsidóságra vonatkozó, visszás bejegyzései nem tőle, hanem egykori élettársától, Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnétől származnak. Ugyanígy alaptalan a magyarellenesség vádja is – állítja a tanulmány szerzője, és elemzésében megállapítja: Liszt Ferenc nyitott gondolkodású, romantikus művész volt, akitől távol állt „mindenfajta társadalmi, vallási, nemzetiségi, etnikai diszkrimináció”. Mindig mély empátiával fordult a magyarság és a zsidóság felé, kortársaihoz viszonyítva pedig elfogultságig menő rokonszenvet táplált a cigányok iránt, akiket kedves kollégáinak nevezett, s akikben a megzabolázhatatlan szabadságvágy romantikus eszményének megtestesítőit látta. Bár Liszt következtetései alapvetően hibásak voltak, amikor a cigányok által játszott magyar zenét a cigányzenével azonosította, munkásságával mégis óriási szolgálatot tett a magyar kultúrának azzal, hogy a cigányságot értékek hordozójaként és értékteremtőként írta le.

A kötet szerkesztője, Hajnáczky Tamás Cigányzenész egyesületek önsegélyező tevékenysége a boldog békeidők végnapjaitól a második világháború kitöréséig című tanulmányában kiemeli: a magyarországi cigánymuzsikusok körében már az 1880-as években megfogalmazódott egy önsegélyező egyesület létrehozásának igénye. 1908-ban megalapították a Magyar Cigányzenészek Egyesületét, amely 1910-es fennállásáig többször is napirendre tűzte a nyugdíj kérdését. Az első világháború befejezését követően életre hívták a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületét, amely tervbe vette nyugdíj-, beteg-, rendkívüli és temetkezési segély juttatását a tagjainak. A felsoroltak közül azonban csak a rendkívüli és a temetkezési segélyt tudták megvalósítani több-kevesebb sikerrel. A szerző megállapítja: összességében nézve a cigányzenész egyesületek önsegélyező tevékenysége nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a cigánymuzsikusok szociális helyzetén érdemben nem tudtak változtatni. A munkavállalási feltételek javítása terén viszont sikerült elérniük kisebb-nagyobb eredményeket.

Povedák István és Povedák Kinga „Minden éneknek van öröme…” címmel a vallásos cigányzene és a cigány vallási zenészek sorsát, történetét áttekintő tanulmányukban emlékeztetnek arra, hogy a cigány vallási zene magyarországi kialakulásától napjainkig fél évszázad telt el. A kezdetben kis falvakban, cigánysoron, putrikban lakó, családi házaknál titokban összesereglő és tanúságtételeket, vallási tanításokat hallgató elzárt közösségből időközben eljutottak oda, hogy a kis falusi gyülekezetek már professzionális technikával felszerelt közösségi termekben gyűlnek össze, ahol az ötven évvel ezelőtt megjelent cigányos dalok mellett immár globálisan elterjedt, több százmilliós letöltéssel rendelkező karizmatikus slágerek is felhangoznak. Egyvalami viszont nem változott az évtizedek során: a cigányság számára a vallásos zene nemcsak a hit megvallását és átélését segíti, hanem kollektív összetartozásukat és a társadalmi inkulturációt is erősíti. A cigány vallási zene arra is képes, hogy erodálja a cigányságon belüli, olykor antagonisztikus ellentéteket, s a nem cigányok és a romák közötti harcokat is gyengíti, néha el is mossa. Ezáltal korábban nem tapasztalt egységet hoz létre „egy sokféleképpen töredezett népcsoportban. A cigány vallási zene közös fogyasztása miatt a hasonlóságok kezdenek fontosabbá válni, mint a különbségek, így az előítélet falain az első rést a cigány vallási zene ütheti”.

Hajnáczky Tamás előszavában hangsúlyozza: az általa szerkesztett kötet szakítani kíván a közvélekedésben és olykor a tudományos közéletben is tapasztalható sztereotip vagy éppen a „naiv tudomány” jegyeit mutató képpel, amely elterjedt a cigányzenével és a zenész cigánnyal kapcsolatban. A téma számtalan alakváltozására rámutatva arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a cigányzene és a zenész cigányok szerves részei a magyar kultúra számos színterének és produktumának. Ugyanakkor „a magyar kultúra is elválaszthatatlan a cigányzenétől és a zenész cigányoktól, ezáltal a magyarországi cigányságtól. Éppúgy, ahogy Magyarország vonatkozásában vérségi alapon szerveződő, homogén, egymástól élesen elkülönülő cigányságról és nem cigányokról/magyarokról sem beszélhetünk. A közös múlt tudata elengedhetetlen előfeltétele a közös jelennek, amely pedig lehetővé teszi a közös jövőt.”

Ennek bemutatására törekszik a több mint ötszáz oldalas, képekkel gazdagon illusztrált, névmutatót is tartalmazó kötet.

Hajnáczky Tamás [szerk.]: A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai – Történelmi, társadalmi és kulturális metszetek a 19–20. századból. Gondolat Kiadó, 2023.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria