A hit, a remény és a szeretet határoz meg mindent a világban – Beszélgetés Király Sándor költővel

– Kérem, meséljen kicsit a gyermekkoráról!

– Nem volt könnyű gyermekkorom, csak olyan, amilyennek lennie kellett. Egyéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Három és fél éves koromig édesanyám egyedül tartott el, ekkor belépett az életünkbe a nevelőapám. Agresszív ember volt, és intenzíven alkoholizált. Ez nem igazán jó párosítás. Fizikailag csak nagyon ritkán bántott, sokkal inkább a lelki terrort alkalmazta mindnyájunkon. Ez erősen beárnyékolta a gyermekkoromat, de persze anyám életét is. Rengeteg sérelem ért minket. Huszonhat évig tűrtük az erőszakoskodásait, amikor édesanyám beadta a válópert. Kétéves procedúra után sikerült elválnia. Ezt követően a nevelőapám már nem lakott velünk, de az öcsémékhez le-lejárt Tápiószelére, mi is találkozgattunk vele. Közben újra megnősült, az új párja sokat segített neki, egy időre az ivást is abbahagyta. Láttam rajta, hogy próbálja rendbe hozni magát, megcsináltatta a fogait, törődött magával. Amikor már nem egy háztartásban éltünk vele, másként tekintettem rá. Nem azt mondom, hogy megszépültek a vele kapcsolatos emlékeim, a bántások, de már nem nagyító alatt néztem az általa okozott sérelmeket. Ráadásul be kellett ismernem, én sem voltam mintagyerek, gyakran okoztam neki keserűséget, és persze anyámnak is. Azt kell mondanom, hogy megbocsátottunk egymásnak. Sajnos a nevelőapám második házassága sem sikerült, visszaesett az alkoholizmusába, hozzájuk is hetente járt ki a rendőrség. Így aztán ennek a házasságának is válás lett a vége. Ezt azonban már nem tudta feldolgozni. Két családot is tönkretett, és felakasztotta magát. A temetésén, miközben néztem az urnát, odaképzeltem minden sérelmet, minden rosszat, amit okozott nekem és ami miatt még nehezteltem rá, s vele együtt eltemettem azokat is. Megbocsátottam neki.

– A nyolcadik osztály elvégzése után továbbtanult, vagy dolgozni kezdett?

– Rögtön dolgozni kezdtem, besétáltam szépen a mókuskerékcsapdába. Tizenöt éves koromban szöktem el először Tápiószeléről, nem bírtam már az otthoni légkört. Budapestre költöztem, a nagyszüleimhez. Dolgoztam szociális gondozóként a Kék Angyal Házi Betegápoló Szolgálatnál, majd a Motiváció Alapítványnál, az utóbbi helyen mozgáskorlátozottakkal foglalkoztam. Később a postára kerültem levélfeldolgozónak, aztán egy gumigyárban helyezkedtem el, majd az építőiparban. Budapest mentsvár volt nekem, de mindig hazatértem. Édesanyámra is gondolnom kellett, nem maradhattam ebben az önző állapotban, hiszen ő évekig egyedül fizette az albérletet, a kenyérgyárban éjszakázott. Soha nem hagyott el.

– Mióta ír verseket?

– Tizenhat évesen írtam meg életem első versét, amit egy tiniszerelem ihletett. Egy évvel ezután kezdett igazán kibontakozni a versírói szenvedélyem. Az egyik betegemnek volt egy régi táskaírógépe, mellette egy paksaméta üres papír. Betettem egy lapot a gépbe, és csattogtattam. Az akkor írt verseimet összefűztem egy kis füzetbe, épp a közelmúltban találtam meg édesanyámnál.

– Kik voltak azok a költők, akik hatottak Önre?

– Nagyon szeretem József Attilát és Radnóti Miklóst, de az igazat megvallva csak kevés könyvet olvasok. Én már ebben a rohanó világban nőttem fel. Gyorsan átfutom a neten, ami érdekel. Gyakran érzem a hátrányát a kevés olvasásnak, mert nem vagy csak nehezen találom a szavakat.

– Az Álmok földjén című verseskötetének tavaly őszi bemutatóján nyíltan beszélt a kábítószertől való függéséről…

– Nyolc évvel ezelőtt összejöttem egy társasággal. Kezdetben jó heccnek tűnt. Egyiküknél gyakran rendeztünk bográcspartit, jól éreztük magunkat. Itt kezdtem el drogozni, hamar metamfetamin-függő lettem. Voltak persze kihagyásaim; amikor úgy éreztem, hogy a gödör alján vagyok, és mélyebbre már nem süllyedhetek, leálltam, de sajnos többször visszaestem. Tavaly ősszel elvonultam Ráckeresztúrra, a Református Egyház rehabilitációs központjába, mert beláttam, nem elég a puszta elhatározás, és amire még szükségem volna, azt csak az önismeret útján tudom elsajátítani. Mindössze négy hetet töltöttem a házban, de ezalatt is felfedeztem a jellememben olyan dolgokat, amiknek egyáltalán nem kellene ott lenniük.

– Mire gondol?

– Vannak helyzetek, amelyekhez alázattal közelítek. Sajnos azonban előfordul olyan szituáció is, amikor nem tudom kezelni a problémákat, és ilyenkor felülkerekedik bennem a büszkeség, a dac. Függetlenül attól, hogy nekem van-e igazam, vagy annak, akivel szemben állok egy adott kérdésben, úgy érzem, nincs tovább dolgunk egymással. Emiatt ért már hátrány. A rehabilitációs központot végül azért hagytam ott, mert úgy éreztem, nem őszinteséget várnak tőlem, hanem azt, hogy álarcot viseljek, engedelmeskedjem a megfelelési kényszernek. Ennek semmi értelmét nem láttam.

– Az Álmok földjén című verseskönyvére visszatérve: hogyan született meg Önben a gondolat, hogy kötetben jelenjenek meg a költeményei?

– Említettem, hogy ifjúkorom óta írok verseket. A 2010-es évektől kapcsolatban vagyok a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal. A Fedél Nélkül szerkesztősége havonta hirdetett művészeti pályázatot hajléktalan emberek számára, és 2017 novemberében a máltaiaknál dolgozó egyik hölgy javaslatára én is elküldtem ide egy versemet. Egy hónap elteltével kaptam a hírt, hogy harmadik helyezést ért el a mintegy negyven beküldött alkotás közül. Nagyon örültem ennek. A versem hamarosan megjelent, megkaptam a tiszteletpéldányt is, hihetetlenül jó érzés töltött el, amikor életemben először nyomtatásban láthattam viszont a költeményemet. Ekkor eldöntöttem, hogy az eddig írt verseimből összeállítok egy kötetet. Néhány napra rá kimentem a Margitszigetre. Sétálgattam lent a parton, és beugrott a gondolat: mivel a Fedél Nélkülnek köszönhetem, hogy lesz egy kötetem, a kiadvánnyal a lap terjesztőit fogom támogatni.

– Verseiben többször megjelenik az isteni erények hármassága, a hit, a remény, a szeretet. Például a Gondolatok Hamburgból című költemény elején így ír: „Harminc esztendőmmel sok utat bejártam”, sokat csalódott, még a barátaiban is, de: „Fegyvereim a hit, reménység, szeretet, / Velük túlélek minden veszélyt, mi fenyeget. / Erőt ad kitartás, / nyugalmat becsület, / E hosszú, nehéz úton ők fogják kezemet.”

– Amikor ezt a versemet írtam, Hamburgban dolgoztam éppen, egy nagy logisztikai cégnél. Eljött a születésnapom, végiggondoltam a múltamat, jelenemet, jövőmet, összefoglaltam a meglátásaimat az addigi életutamról, és röviden felvázoltam a lehetőségeimet is. Minden versem megélt dolgokra épül, élményekre, melyeket átéltem, megtapasztaltam, és beépültek a személyiségembe. Az írás számomra az önkifejezés legjobb formája.

– A természet bölcsessége című versében írja: „A vén Duna partját járva / Merengek békés tájra (…) / Jó néha csak úgy lenni, s nem gondolni másra, / Hálát adni, a nagyvilágot szépnek, jónak látva. / Érezni a gondoskodást, hogy nem vagyok árva, / Elmerülni a szeretet örök forrásában.” Itt is kiemeli a szeretet motívumát.

– Úgy érzem, hogy

a hit, a remény és a szeretet határoz meg mindent a világban. Ha ezek nem volnánk, mi sem lennénk. Mindhárom szükséges a léthez, a lelkünk vágyakozik ezekre.

– A Várok reád című költeményében így szól a barátjához, vagy talán a szerelméhez: „Ha eljön az idő, / és már senki nem tart veled, / Látod ködbe veszni kimondatlan neved. / Kutyák marcangolják elfáradt lelkedet, / Én itt várok reád, vigyázom helyedet.”

– Ez tulajdonképpen vágyvers. Egy áhított hölgyhöz írtam, de aztán sajnos nem lett belőle semmi. Viszonylag gyorsan lemondok arról, ami nem megy, legyen szó bármiről, személyről vagy dologról, nem szoktam erőltetni. Ez esetben azonban láttam, hogy mások mennyire kihasználják őt, és ez bántott engem. Szerettem volna tudatni vele, hogy rám mindig számíthat, ha csalódott vagy egyedül érzi magát.

– A Félúton a boldogság felé című költeményében így ír: „Megélni, hogy létem a legnagyobb ajándék, / Hogy a szív kincseinél szebbet nem találnék. / Tudni azt, hogy bármily csodát hiába is várnék, / Mert a csodák voltak azok, melyek rám vártak már rég.” Milyen csodák vártak Önre?

Vallom: az életünk lényegi részét az apró csodák, pillanatok kovácsolják össze.

Bármilyen pozitív dolgot meg lehet élni csodaként, főleg most, amilyen világot élünk. Voltak az életemben nagyon nehéz időszakok, például 2017-ben, amikor beadtam a versemet a Fedél Nélkül pályázatára. Akkor két hónapig egy éjjeli átmeneti szállón hajtottam le a fejem esténként. Két helyen dolgoztam, majdnem egy év telt el, mire sikerült a saját lábamra állnom. Mégis: harmadik helyezést értem el a pályázaton, összeállítottam a verseskötetemet, illusztrátorokat sikerült megnyernem, hogy rajzaikkal díszítsék a kötetet. A „Vissza közénk” program kapcsán megismerkedtem a Golgota Szeretetszolgálattal és a Pálferi Karitásszal, akik segítettek abban, hogy talpra álljak. Mik ezek, ha nem csodák?

– A Vissza a kegyelembe című versében írja: „Látni vágyom újra éltem vezérlő csillagát, / Követni őt alázattal hegyen-völgyön át! / (…) Sasszárnyakon átrepülni tengert és óceánt! / Vinni a hírt közel-távol, és szeretettel adni át, / Mit egykor én is így kaptam: / Megváltóm hívó szavát!”

– A Megváltó számomra Jézus Krisztus. Tizenhat éves koromban a Pesten lakó nagyszüleimmel elmentem a Zuglói Szabadkeresztény Gyülekezetbe. Néhány évvel korábban rendszeresen jártam templomba, az evangélikusokhoz, de akkor még nem sokat értettem az evangéliumból. A zuglói gyülekezetben azonban olyan világosan magyarázta el a lelkész az igét, hogy szinte mindent értettem belőle, megragadta a lelkemet. Öt évig jártam ide, sok pozitív élmény ért, a jellemem is csiszolódott. Az, hogy később nem vesztem el, nagyrészt ennek az öt évnek köszönhető. Van mire építenem, Krisztus irgalmas szeretetére. Érteni az igét nem könnyű, szinte művészet, nagyon sok hallgatás, elmélkedés, odafigyelés kell hozzá.

– Említette, hogy az Ön számára egyértelműen Jézus Krisztus a Megváltó. Hogyan mutatkozik meg az életében a feltámadás ünnepe?

– Voltam nagyon mélyen, de Isten kegyelméből, mások segítségével és a magam erejéből sikerült felszínre evickélnem.

Keresztényként megtanultam: nagyon nem mindegy, hogy az ember kire figyel, kinek engedelmeskedik. Egyáltalán: hová tartozik.

A gonosz addig terheli az embert, míg össze nem roppan. Isten is megterhel bennünket, de csak annyi terhet rak ránk, amennyit elbírunk. Még soha nem éreztem, hogy túl lennék terhelve. A megváltás öröme meghatározó része az életem folyamatának, a velem történtek végkifejletének. A hitemhez minden körülmények között ragaszkodom, soha nem engedném el. A hitem rengeteg reménytelennek látszó helyzetből mentett ki, például az említett kábítószer-fogyasztási időszakomban is. Módszeresen építettem le magam, mentálisan, fizikailag is, és ha nem lett volna hitem meg erős elhatározásom, akkor nem tudtam volna kikerülni abból a társaságból, ami sodort magával a mélybe. Most arra koncentrálok, hogyha jön egy nem várt élethelyzet, akkor is erős maradjak, ne gyengüljek el, ne meneküljek pótcselekvésekbe. Erőt és reményt ad, hogy van mibe kapaszkodnom: a hitembe, az írásba, és bízhatok a barátaimban, támogatóimban, akiknek a segítségére mindig számíthatok. Bármilyen mélyre kerülhettem, mindig felbukkant valaki, gyakran látszólag a semmiből, kinyújtotta a kezét, nekem csak meg kellett ragadom. Nagyon lényeges lépés, ha az emberben tudatosul, hogy használható. Nem potyára születtünk. Alapkérdés: mit kell tennünk ahhoz, hogy az életünket rendeltetésszerűen használjuk, azzal töltve ki, amire születtünk. A versírás mindenképpen ilyen tevékenység számomra.

– Készül újabb verseskötete?

– Igen, remélhetőleg az idén is össze tudok gyűjteni egy kötetre elegendő verset. A törökbálinti Tábitha Ház nyitottnak mutatkozik arra, hogy gondozza a kötetemet, ha elkészülök vele.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 24-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.