A megváltást nem lehet kiérdemelni, csak elfogadni – Beszélgetés Iancu Laurával új prózakötetéről

– Vajon valóban létezik az a papírköteg, amelyre a regénye kezdetén utalt? A moldvai magyarok lakta faluban élő Lili, vagyis talán az egykori gyermekkori énje tényleg írt naplót, feljegyezte, mik történtek vele, rögzítette az érzéseit, gondolatait, megfigyeléseit a környezetéről?

– Nincsenek ilyen feljegyzések, ez afféle regénytechnikai megoldás. A felnőtt írta a gyermekember naplóját is. Tizenkét évesen egyébként valóban volt naplóm, de az nincs meg, és akkoriban Csíkszeredában voltam.

Ami viszont valóban létezik, az a papírkötegben olvasható történetfüzér – a felnőtt ember elméjében, vagy a vérében, vagy csak úgy láthatatlanul valahol.

– A fiktív személy, akihez az írói én szól meg-megszakítva a gyermek Lili feljegyzéseit, azt mondja: a jövőjéről beszéljen, a múltra nem kíváncsi. De vajon létezhetünk-e a múltunk nélkül? Vajon felnőttkori cselekedeteinkben nincs-e benne az egykori, a gyerekkori énünk? Rengeteget változunk, persze, de bizonyos tulajdonságaink végigkísérnek bennünket az életünkön. Például azt írja: „A kicsit sosem tudtam nagynak nevezni, s a langyost sem forrónak.”

– Ez egy olyan probléma, ami sokadmagában áll. A regény egyik kulcskérdése valóban az, hogy van-e lehetőségünk és hatalmunk kilépni a múltunk cellájából.

Mi a meghatározóbb: az, ami történt, vagy az, amit a történtekkel a későbbiekben teszek vagy nem teszek?

Az én életemben eljött az a pillanat, amikor már roppant fárasztott, idegesített az, hogy minden aktuális problémára a múltammal válaszoltam, azzal takaróztam. Sem feloldozást, sem felmentést nem tudtam adni már magamnak oly módon, hogy előrángattam valamiféle okot, magyarázatot a múltból. Igen, meghatározó a múlt, de legyünk korrektek, és valljuk meg: a keresztünk legalább annyi szakadékon segített át minket, mint ahányszor nyögtünk alatta. Természetesen magamról beszélek, senki terhét nem relativizálom. A múltban ragadás, a múlttal való vesződés abból a szempontból is zsákutca és veszteséges, hogy elfordítja az embert a jelentől és a jövőtől. A jövőnek háttal élni oda vezet, hogy nyomasztó lesz a jelenben lét; helyben toporgást, meddő mindennapokat eredményez. A múlt miatt ne mondjunk le a jövőről. A csalódásokra válaszoljunk célkitűzésekkel.  

– Ki a fiktív személy? Egyvalaki, vagy több figurából gyúrta össze? Előfordul, hogy teljes az összhang Önök között. Rögtön a könyv elején ezt írja: „Mindent megosztok Önnel. Megnyugtat, hogy emberre találtam Önben. Ragaszkodásomnak ez az oka.” Ugyanakkor az is benne van a regényben, hogy a fiktív személy csalódott a felnőtt Liliben. A könyvet a tavaly elhunyt Lukács László piarista szerzetes emlékének ajánlotta, aki éveken át a lelkiatyja volt. Ennek van jelentősége a regény szempontjából?

– Mondjuk el a kedves olvasónak, hogy a regény két napló összeolvasásából építkezik: egy tízéves és egy felnőtt ember feljegyzéseinek az összeszövéséből. A felnőttkor naplójának a szereplői annyira fiktív alakok, amennyire azt a valóságtól elemelt regény megkívánta. De valójában a kislány világához hasonlóan itt is a felnőtt szerző környezetében élő személyekről mintázott alakokkal találkozunk, csak éppen a nevük nem ismert. Könnyen észre lehet venni, hogy van köztük barát, ellenség, lelkész, orvos. Igaz az is, hogy a címzett gyakran maga az olvasó. A legtöbbször azonban a szerző diskurál saját magával, azzal a sok figurával, aki valaha benne lakott vagy éppen lakik, a régi én az új énnel és így tovább.

Oláh János mellett Lukács László atya volt az, aki hellyel kínált az irodalom asztalánál. Rettenetesen hiányzik az a bizalom, amivel Lukács atya fordult az irodalmi munkáim felé. A hála mellett ez a magyarázat a neki szóló dedikációra. A regényhez ő olyan szempontból is kapcsolódik, hogy amint említette, a lelkiatyám volt; a regényben ábrázolt hitviharok idején is velem volt.

– A bevezetőben mintegy mottóként idézi Csoóri Sándor és Octavian Paler elmélkedéseit az emlékekről, a múltról. Csoóri azt írja: „Minden másképpen történt, mint ideírom.” Mi a helyzet Lili esetében? Lehet, hogy semmi nem úgy történt, ahogyan leírja, illetve az lesz a valóság, amire emlékszik?

– Most kicsit úgy teszek, mintha érteném a világot. Azáltal, hogy elbeszélem a valóságot, már megszűnt valóságnak lenni. Azt mondom Önnek: gulyáslevest ebédeltem. Ez ebben a formában egy információ. Nem tudtam a válaszomban megosztani Önnel magát az ételt, az ízeket, a párát, a tányérkoccanást, a nyelés hangjait, pedig ezek szervesen hozzátartoznak a cselekményhez.

Amikor a történéseket, a megéléseket szövegtestbe öltöztetjük, nem rögzítjük, hanem elbeszéljük a valóságot. Nem tudom, úgy történt-e, ahogy leírtam – de ahogy leírtam, úgy történt.

Azért döntöttem úgy, hogy a kislány esetében abból gazdálkodom, amit volt szíves leírni, más szóval, ami tényleg emlék, és nem rekonstrukció, mert ezzel tudtam visszaadni azt a töredezettséget, ami az emlékezetemet általánosságban jellemzi. Annyira féltem visszanézni, szembenézni a gyermekkorral! Meg voltam győződve arról, hogy semmi nem marad belőlem, felfalnak a sárkányok. Ehhez képest: villanások, foszlányok, foltok, köd, eső, hideg, por, ízek, hangok, libabőr, menekülés szakadt rám. Sehol egy kerek történet.

Én csak a születési anyakönyvi kivonatom után kutakodtam – így kezdődik ugye a regény –, én csak a nevemet akartam megtudni, csak találkozni akartam a gyermekkel, aki egykor voltam, és erre ezeket szakasztja a nyakamba az emlékezet? Hol van a történetem? Választanom kellett: kitalálok egy mitológiát, vagy ami volt, meghagyom annak, ami volt, elvarratlan szálaival, érthetetlen történéseivel. Az utóbbi mellett döntöttem.

A regény nem a valóság hasonmása. Az újraélt és feloldozott gyermekkor éneke.

– Úgy érzem, Lili gyermekkori életét alapvetően három személy határozza meg, akiknek a hatása elkíséri őt felnőttként is: az Édesanya, az Édesapa és Anyó, az apai nagymama.

– Igen, ez így van. Mindenki mást-mást mutat meg, vagy képvisel a titokból, amit életnek nevezünk. Az Édesapa tartása az ember elidegeníthetetlen méltóságát, az Édesanya borzongása az élet törékenységét, Anyó letisztultsága az isteni rend harmóniáját közvetíti. Ugyanakkor a kislány, szülő, nagyszülő hármassággal valamiképpen érzékeltetni akartam azt az ívet, ami az ember életét jellemzi. Egyazon világ, valóság más a gyermek, más a felnőtt, és más az idős ember szemével nézve. A gyermek beletanul a világba, a felnőtt küzd a világgal, az idős megbékél a világgal és legfőképpen magával. A gyerek lázad, a felnőtt alkuszik, az idős elenged. Szeretném hinni, hogy az összbenyomás nem az, „jaj, szörnyű nehéz a sors”, hanem az, hogy az élet minden körülmények között utat tör magának. Ez a megtapasztalás mindhárom nemzedék életében megmutatkozik, külön-külön is.   

– Az Édesapa alakja egészen különleges számomra. Ha iszik, erőszakos, félelmet keltő, de például gondoskodóan betakarja az alvó Lilit. „Hiába, a legharagosabb apa is megszelídül, amikor elválik gyermekeitől. Mert az ő szíve is úgy jár, amint azt Isten megalkotta…” Az Édesapa szájából hangzik el: „Azt nem mondanám, hogy Isten haragos, de minden szomorúságot okoz neki, ami nem irgalom.”

– Az apa is, az anya is megtestesíti a magával küzdő embert. Kapcsolatukban megnyilvánul az a, mondjuk úgy, furcsaság, hogy külön-külön „arany emberek”, ám együtt „ellenségek”. Nem ismerek olyan, a valósághoz fogható drámát, amely hatásosabban ábrázolja az emberi kötődések visszásságait. Ez a szülőpár végül megtanulta elviselni azokat a dolgokat, amelyeket nem lehetett megváltoztatni. Történetük tökéletes illusztráció Pilinszkynek ahhoz a mondatához, amely így hangzik: „Én megoldásban nem hiszek, én a megváltásban hiszek.” A szülőkben megvolt ez a belátás.  

– Az egész regényben, a gyermek és a felnőtt Lili életében is mindvégig ott van az istenhit. Már felnőttként azt írja: „A szeretet, amiről én beszélek, olyan, mint az istenfélelem. Több benne az Isten, mint a félelem.” Kifejtené ezt?

– Paradoxon. A bibliai tanítás a félelemről tiszta és világos, de az élet folyamatai kevéssé tiszták, és inkább sötétek. Isten felszólítása kettős: ne féljünk az embertől, a világtól, ámde féljük Istent.

Mit jelent az istenfélelem? A könyvtárnyi szakirodalom engem csak elbizonytalanít. Mert az istenkapcsolat legtöbb kérdéséhez hasonlóan ennek a megválaszolása is csak a személyes dráma gyümölcse lehet.

Ebben a pillanatban csupán annyit tudok, hogy az istenkapcsolatban megélt félelem nem az a félelem, amit a világ viszonyai között tapasztalunk, és valamiképpen a szeretethez kapcsolódik, miközben tisztában vagyok azzal, hogy a lélektan szerint a félelem és a szeretet kizárja egymást. De spirituális téren szerintem ez nem így van. A spirituális félelem létborzongás. Megrémülés. Egy életben legalább egyszer: istenélmény. Az istenfélelem szókapcsolatot azért is szeretem, mert kifejezi azt, hogy a félelem Istennél van a legjobb helyen.   

– Az író felnőtt énje azt állítja: a hite soha nem hagyta el, de félt Istentől és alkudozott vele. Ez a seb a hitén. Él benne az istenfélelem, de amint mondja, ez „bújós félelem. Az ember félelmében odabújik Istenéhez. Nem ismerek védettebb helyet a világon”.  Tehát együtt él bennünk a bizalom és a félelem?

– Azt hiszem, igen. Ilyesmiről van szó. Az élő hit nem egy alvó kő. Az élő hitben állandóan történik valami. A félelem nem akadályoz meg bennünket abban, hogy bízzunk Istenben. A kicsi gyermek a félelmetes sötétséget úgy éli túl, hogy kézzel-lábbal belekapaszkodik az anyjába. Az anya a sötétség része. A gyermek nem látja. Csak érzi, és tudja, hogy biztonságban van.

– A szenvedés motívuma végig jelen van a regényben. A moldvai falu népét sorozatban érik a súlyos csapások. De az emberek életét mintha mégsem a kétségbeesés határozná meg, hanem az örökös újrakezdés, akkor is, ha kevés a reményük arra, hogy jobb lesz az életük. Honnan van az erő?

– Ez az a kérdés, amelyre válaszul elmondhatom:

a regényben bemutatott nevenincs világ arra próbálja emlékeztetni a járvánnyal nyomorított nagyvilág emberét, hogy az élet erősebb ott, ahol visszafogják, megsebzik.

Emlékezteti arra, hogy higgyen az élet erejében, a józan eszében.

A nevenincs embereknek semmi eszköz nincs a kezükben, teljesen ki vannak szolgáltatva a földi hatalmasságoknak. De ki az erősebb: aki üt vagy akit ütnek? A történelem viharai mindentől megfoszthatják őket, még a fizikai létezéstől is, de az élet fölött nem rendelkezhetnek. A testet megöletik, de mivel bizonyítják, hogy egyszersmind az életet ölték meg? Sajátos viszonyulás ez a létezéshez, annak tudata, hogy az élet fölött egyedül Isten az úr. Ezt a lelkületet nem lehet tanítani. Ezt felismerni, beismerni lehet. És ez a beismerés felszabadítja az embert a folytatáshoz, az újrakezdéshez.  

– Jób alakja kétszer is megjelenik a történetben. A fiktív személy úgy fogalmaz: minden, amit leír, olyan, mintha Jób tintájába merítené a tollát…

– Jób könyve kimeríthetetlen. Valamiképpen azt kell kiolvasnunk belőle, ami szerintem kardinális kérdés, és amit sem a világi, sem a vallásos etika nem tud követni, hogy tudniillik az ember önértéke Isten szeretete, nem pedig a sikerei vagy akármi egyéb, amit a magáénak mond.

A szeretetet, a megváltást nem lehet kiérdemelni, csak elfogadni. A teljes ingyenességhez azonban meghívás társul egy olyan útra, amin újra és újra elbukunk.

Az ingyenesség örömhír, de ez feldúlja az elmét, amely szuverenitásra, függetlenedésre törekszik. Harc zajlik bennünk. És ott van emellett a gonoszság, ami szintén kulcsjelenség Jóbnál is, a világban is.

– Ehhez kapcsolódik Anyó Jóbtól vett idézete: „Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll” (Jób 19,25). Ez már a túlvilágba, a feltámadt Jézusba vetett hit?

– Igen. Ebből a mondatból én kihallom azt is, hogy amit világtörténelemnek hívunk és élünk meg, az valójában egy, az ember által nem is igazán felfogható szellemi harc. Nagyon szeretem ezt a mondatot, mert nem az ítéletet, az ítélkezést, hanem a találkozást emeli ki. És jelzi, hogy a szellemi harc lezajlott, csak a történet nem ért még véget.

– A felnőtt Lili hosszadalmas belső vívódások után azt mondja: megértette, hogy Krisztusnak „nem a szenvedése, hanem a szófogadó szeretete hozta el földünkre a húsvétvasárnapot”. Szent Ágoston is hasonlóan írt erről.

– Nem tudom, kinél olvastam, talán Halász Piusznál, hogy nem a szenvedés (áldozat), hanem a szeretet váltotta meg az embert. És amikor ezt olvastam, eszembe jutott, hogy pontosan ezt hallottam otthon is valami homályos kunyhóban, a szövő-fonó asszonyok, a kukoricamorzsoló férfiak körében: hogy a nagypénteki, húsvéti események nem a szenvedésről, hanem a szeretetről szólnak, és hogy Krisztus nem felszámolta a temetőt, hanem megnyitotta a kijáratot. Ez azért maradhatott meg mint gyanús, eretnek mondás, mert nekünk a szószékről mindenki arról beszélt, hogy a pokol várományosai vagyunk. A belénk sulykolt bűntudat és bűnösségtudat teljesen megnyomorította az életet, az önértékelést és az istenkapcsolatot. Úgy ünnepeltük a húsvétot, hogy azt kívántuk, inkább ne támadjunk föl, annyira féltünk az ítélettől. Kétségkívül a bűneim árát fizette meg Krisztus. De ez csak az igazság fele, féligazság. Ha az egészből kimarad a szeretet, akkor nagy a baj. Akkor hol van Isten a történetben? Megvallom, ezt a gondolatot akkor sem értettem, és most sem értem egészen, de érzem, hogy igaz.

– A könyv végén felcsillan a remény, hogy a gyermek Lili elhagyja az otthonát, és Csíkszeredában tanulhat tovább. „Olyan nagy rengeteg az erdő! A világ minden irányába van kijárata. Az én ajtómról pedig leesett a lakat!” Az erdőről az emberélet útjának felén eltévedt Dante is eszünkbe juthat, akihez Isten kísérőket küldött, hogy kitaláljon a rengetegből, és eljuthasson a megvilágosodásra. Hogyan mutatkozott meg az isteni gondviselés Lili életében?

– Amikor az ember benne van az élet sűrűjében, nem feltétlenül tudja, mi miért történik. Én biztosan egy ilyen figura vagyok. Isten mentsen minket attól, hogy amikor a gondviselésről gondolkodunk, sikeres életet, karriert gondoljunk hozzá, mintegy annak igazulásául. Ez félreértése, aprópénzre váltása a gondviselésnek. Szerintem a gondviselés két szinten érvényesül. Egyrészt: az egész világ, a létezés azért áll fenn, mert a Gondviselő létben tartja, akarja, hogy legyen. Másrészt: van az a fajta gondviselés, amelynek a nyomai nem látványosak, de félreérthetetlenek. Amikor Lili ajtajáról leszakadt a lakat, és megnyílt az ajtó, egy egyszerű, természetes dolog történt. Eljárt az idő egy rendszer felett, megbukott a kommunizmus, kinyílt a világ. De akármennyire törvényszerű és természetes is, ami történik, engem nem akadályoz meg abban, hogy hálás legyek.   

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.