A test zenéje – Gondolatok a dalról

Egy egészen friss, februári hír szerint: „Dalköltőképzés indul a 2024/2025-ös tanévtől az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Az ötlettel Kollár-Klemencz László író, zenész, dalköltő kereste meg az egyetemet.” A művész indoklása tetszetősen távlatos: „Az én misszióm, hogy a dalköltészet mint műfaj és önálló művészeti ág kikerüljön a szórakoztatóipar könnyűzenei konjunktúrája alól, és elfoglalja megbecsült helyét. Ebben a folyamatban a legfontosabb első lépés – a népzene és a jazz mintájára – a dalköltészet legmagasabb szintű oktatása, az egyetemi képzésbe való integrálása. Az egyetemi oktatásban képzett dalköltők el fogják hozni a műfaj kiemelkedését és megbecsültségét is. Ez a dalköltőképzés hatással lesz nemcsak a kortárs zenére és irodalomra, hanem a kultúra más területeire – film, képzőművészet, színház – is, így hozzájárul az egész magyar kulturális élet színvonalának emeléséhez.”

E terven alkalmasint csak azok csodálkozhatnak, akik még nem tűnődtek el a dal esztétikáján. Hiszen e műfaj kiváltságos tulajdonsága, hogy miközben igen egyszerűnek látszik, összművészeti rétegzettséget göngyöl magába. Ennél s terjedelménél fogva az egyik legösszetettebb és legemberibb műfaj.

A zene emberre méretezett válfaja – egyúttal a költészet eredete. Egyszerre vers, ének, melódia és színház. Levegőből faragott kápolna, még popkulturális előfordulásaiban – e rádióbarát három-négy percekben – is.

Erre az énekelt vers táncházakban újraélesztett hagyománya éppúgy ráeszméltet (visszatérítve emlékezetünket az olvasott vers előtti idők énekmondóihoz), mint a populáris zenei kultúra alakváltozatai – a slam poetrytől a napi slágereken át a dalköltészeti fénypontokig.

Míg a népdalok közös előadásra – közösségi megelevenítésre – tartottak számot (a munkadalok vagy altatók pedig értelemszerűen mindenkit énekessé avattak), a madrigálok, kantáták, operaáriák már hallgatag figyelmet kértek a befogadótól. Ez a hagyomány él tovább a populáris muzsika gyakorlatában is. Igaz, az online, interaktív jelenlét a részvételi kultúra új formáit is életre segítette. Immár nemcsak a koncerteken zúgó rajongói szólamokra gondolhatunk, de amatőr művészek tribute-jeire, coverjeire (tisztelgő feldolgozásaira) is. (Különleges esete e „metaműfajnak” a jelnyelves közvetítés: Eminem Lose yourself című klasszikusának például meglepően tiszta nyomatékot ad egy YouTube-videó, melyben egy Shelby Mitchusson nevű jeltolmács kíséri jeleléssel a rapszámot.)

Számos tényező összjátékán múlik, mely hangulatunkban – hovatovább mely életünkben – miféle dalos alakzatok kötik le érzelmeink figyelmét; s egyáltalán: mi tolul éppen emlékezetünk horizontjára, ha alkalmi jegyzetbe foglalnánk a dal maradandó titkait.

Az esztétikai „árukapcsolásnak” jellegzetes esete, amikor egy-egy film vagy sorozat soundtrackje önálló élménnyé válik, miközben talán örökre összekapcsolódik a kísért képiséggel. A My body is a cage (Peter Gabriel) vagy az Angel (Massive Attack) önmagukban is kitűnő alkotások, de a Doktor House, illetve Az elnök emberei című tévésorozat kulcsjelenetében megszólaltatva váratlan dimenziókkal gazdagodnak. Hasonlóképpen a Homelanden végigvonuló Miles Davis-futamok dramaturgiai szerepe is egyszerre nógatja friss életre a képi és a hangzó valóságot. Alicia Keys hangja társul például egy Pókember-részhez (It’s on again) és egy James Bond-filmhez (Another way to die), ám – ugyancsak jelentős dalszerző-előadó lévén – mindez csak adalék öntörvényű dalművészetéhez: elemi tehetsége a műfajkeverés ihletett dinamikájában eleve megmutatkozik (amennyiben soulból és R&B-ből kever ki jazzesen összetett popzenét); eredetiségére pedig úgyszólván önironikus önreflexió is utal: „I am a lonely hero…” (It’s on again).

Hazai példák is véghetetlen sorban juthatnak eszünkbe. Sebő Ferencék Nagy László- vagy a Kaláka Kiss Anna-megzenésítései az ismerős versélményre alapozó, akusztikus mágia hatalmát példázzák. Egyszerre szólítják meg a zene és a költészet híveit. A verstől a zene, a zenétől a vers lesz több, de legalábbis más. A személyes esetlegességek uralma persze itt is szolgálhat privát katarzist. A Gyöngyöt az embernek (Kárpáti Tibor verse) Heinczinger Mika és a Misztrál zenekar előadásában eleve emlékezetes opus, de kötődésemet tovább növelte, hogy 2019 őszén néhányadmagammal az esztergomi Balassa Bálint Múzeum kapuboltozata alatt baráti közelségből is meghallgathattam.

Vonzalmainkat lokálpatriotizmus is hitelesítheti. Pécsi lévén – a Kispál és a Borz mellett – a 30Y-nal is bőven elfogult lehetnék, de nem szorulnak rá: saját jogon nagyszerűek. Beck Zoltán dalszövegei (és előadói karizmája) érvényesen variálják az identitáskeresés szólamait („akkor kezdem el, amikor más már befejezte, / nekem hajnal, ami neki ugyancsak este” – Sötét van) éppúgy, mint a párkapcsolati önazonosság dilemmáit („eldugom azt, ami eddig voltál, / és ami lennél, azt megkeresem” – Újra él).

Gyakran az eszmei töltet – a művészi minőséget megtámogató világképi vonatkozások – igazgatja tartóssá a formanyelv iránti rokonszenvünket (Sillye Jenő: Hallgat a Bárány, Új Forrás: Fény vesz körül, Nick Cave: Jesus Alone stb.). Olykor egy-egy félreeső szöveghely kisugárzása színezi át a teljes jelentéstartományt. „Indulhatunk. Itt már tudjuk, milyen. / Rád bízom, merre. Ne ez a bolygó legyen” – énekli Balázs Fecó (Horváth Attila: Érints meg), s a szokott szentimentalizmust egyedien mélyíti el a bolygóközi vágyakozás lelkülete. Ugyanitt fenomenológiai nyitottság fogad be filozofikumot: „Ami félig van kész, / az ma félig marad. / Engedd, hogy a dolgok / most nélkülünk változzanak.” Az sem ritka, hogy művészeten kívüli körülmények teremtenek poétikát befolyásoló kontextust. Kovács Ákos és Őry-Kovács Anna Elhiszem című stúdióduettjében az a megragadó, hogy az Anya és a Fiú szentségéről apa és lánya kettőse vall. (Egy másik közös produkciójuk személyesebb családi vonatkozásokkal bír, miközben bölcseleti árnyalatot is hordoz: „…aki térdet sose hajt, / a szívét sem emelheti fel, / csak az, aki mást is felemel” – Felemel.)

„Egy rock- vagy bármilyen könnyűzenei koncert az utolsó menedékünk, amely még emlékeztet arra az időre, amikor együtt ültünk a tűz körül, közös dalt énekeltünk, és táncoltunk. Az énekesek a sámánok utolsó örökösei. Ezért nem mindegy, hogy kik ők, és mit közvetítenek.” Koncz Veronika írja ezt, Popzene című jegyzetében. Valóban: atavisztikus igényünket elégíti ki a ritmus és a dallam, mely szánkból kéredzkedik elő a napvilágra. „Támasznak hasznos légáram” – definiálja a dalt az Antoine, Désiré és a szél című Cseh–Bereményi-szerzemény (e páros dalkultúrájának korrajzot nyújtó, irodalmi igényű szövegvilága külön fejezet a hazai könnyűzene történetében). „…hangunkat a dalnak adjuk, / hajunkat a szélnek” – fűzi hozzá Palya Bea (Suttognak a vének).

Poós Zoltán cikkeitől H. Nagy Péter tanulmányaiig számos példát találunk e műfaj elmélyült vizsgálatára. Populáris sámánjaink pedig egytől egyig abban a sejtelmünkben erősítenek meg, hogy a legszebb hangszer – a hangszál.

Mert ahogy a költészet nem szó, hanem értelmet nyert lélegzet, úgy az ének sem pusztán dallamos beszéd: inkább a test zenéje.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. április 14-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.